Az utolsó vacsora vérkeringésében élek – Varga Attila a Vasárnapnak

Az esztergomi Ferences Gimnázium falai között ismerkedett meg a karizmatikus lelkiséggel. A Szentlélek működésének megtapasztalása és a szentmisén történő dicsőítés egyaránt jelen volt az életében. Az 1991-es pápalátogatás „Életünk Krisztus” című mottódala Varga Attila első szerzeménye. Életének két biztos pontja: az eucharisztia és Mária, Jézus Krisztus édesanyjának tisztelete.

– A magyarországi keresztény könnyűzene egyik meghatározó alakja vagy. Nyolc gyermek édesapja, lassacskán négyszeres nagyapa is. Hogyan látod mindazt, ami mögötted van?

– Abban reménykedem, hogy a gyerekeinknek, unokáinknak könnyebb lesz az életük, mint nekünk volt. Örömmel tölt el, hogy amit annak idején elültettünk, szárba szökken, és szépen növekszik.

– Ezek szerint megérte áldozatot hozni? Prazsák Laci a Vasárnap Pengető rovatának adott interjújában említette, hogy katolikus részről te voltál az első, aki részt vettél a „Felvonulás Jézusért” kezdeti alkalmain, mint dicsőítő zenész. Mi motivált?

– A lelkesedés. Közelebbi viszonyba nem kerültünk Lacival. Az első két Felvonulás Jézusért alkalmakat erősítettük a zenénkkel. Főképpen a missziós szándék hajtott bennünket, ezért vállaltunk részt ebben a keresztény összefogásban. Jézusról szólt minden, mi sem maradtunk ki belőle. Mindezt annak ellenére, hogy a hivatalos katolikus egyházi álláspont óvatosabban közelített az eseményhez. Bizonyára emiatt a legtöbben inkább más felekezetű keresztények közül jelentek meg ezeken a felvonulásokon.

– Ezzel ellentétben a katolikus fiatalokat tömegesen vonzotta az a gitáros zenés szentmise, amelyet a korábbi „Mártírok útján”, a mai Margit körúti ferences templomban tartottatok. Szerinted minek köszönhette az „esti félnyolcas” a nagy vonzerejét?

– 1984-ben nagyon vonzotta az embereket a valódi közösség bármely megnyilvánulása. A közös éneklés és ünneplés egyfajta revelációként, kinyilatkoztatásként hatott mindenkire. De remélem, hogy az eucharisztia miatt jöttek olyan sokan. Az eucharisztia ugyanis egyesít mindent, ez a forrása mindennek. A Mártírok útját a kommunista mártírokról nevezték el. Egy ismert gondolkodótól mostanában olvastam, hogy a kommunizmusnak nem voltak hősei, csak áldozatai. Ennek ellenére elterjedt az a szólás, hogy „megyünk a Mártírokra”. Mi bele se gondoltunk, mit is beszélünk. Leginkább a keresztény áldozatokra gondoltunk, pedig nem éppen erről volt szó.

– Hogyan találkoztál a templomi gitáros műfajjal?

– A műfajjal később ismerkedtem meg. A hitéletem fejlődése hozta magával a zenélést. Eleinte kántorképzőbe is jártam. Jelentős, sőt meghatározó állomása volt életemnek, hogy 1981-ben az esztergomi Ferences Gimnázium falai között kapcsolatba kerültem a karizmatikus megújulási mozgalommal. Ez határozta meg későbbi hitéleti zeneiségemet. Az iskolában mindennap lehetett misére menni, hittanórákon és imaalkalmakon vehettünk részt. Itt még nem jött szóba a gitáros zene. Például jelentősen befolyásolta hitem alakulását, hogy kedves tanárom, Barsi Balázs atya adta a kezembe a „Fioretti” című, Szent Ferencről szóló legendás gyűjteményt, vagy osztályfőnököm, Reisz Pál atya titokban behozta az országba Franco Zeffirelli Názáreti Jézus című filmjét, amit tátott szájjal néztünk. Ezek és más események hatására intenzívebben, élénkebben elkezdtem érdeklődni a hit iránt. Korábban nem volt ilyen jellegű személyes hitélményem. 

Fotó: Vasárnap.hu

– Mi változott a gimnáziumban?

– A gimnáziumban fejlődött a világlátásom. Mivel családilag, édesanyám unokatestvére, Thun Albin révén kapcsolódtunk a ferences lelkiséghez – ő először Kínában misszionáriusként tevékenykedett, majd az Egyesült Államokban, Michigan-ben missziós munkát végzett –, ezért kézenfekvő volt, hogy szüleim ide küldtek tanulni, és később a Margit körúti tevékenységemet is ferences körökben végezhettem. Már négy éves koromtól zongorára járattak a szüleim. Mindig szerettem a zenét, a családunktól sem állt távol, mindenki játszott valamilyen hangszeren. Állandóan klasszikus muzsika vett körül. 

– És a könnyűzene?

– A gimnáziumban kezdődött minden. A bátyámnak egy saját zenekara volt. Ám abban az időben még fel sem merült, hogy Isten dicsőítésére szerezzünk vagy énekeljünk dalokat.

– Pedig 1978-79-ben Sillye Jenő dalai már léteztek…

– Mi erről semmit sem hallottunk az intézmény falai között. Akkor még nem áramoltak ilyen gyorsan az információk. Ráadásul a ferenceseknél óriási titok övezte az akkor már ébredező műfajt. Bár az egyik ferences atya, miután Franciaországban eltöltött egy-két évet, egy gitárost és egy fuvolást hozott magával. Pozitív mintaként mutatta be nekünk őket és az általuk játszott énekeket.

Viszont amikor ébresztő gyanánt Deep Purple és AC/DC számokat játszottunk a kollégiumban, a ferenceseknek „kettéállt” a fülük. Ez az egész arra azért jó volt, hogy megtanultam gitározni.

Harmadikos koromban viszont a hittant tanító pap-tanárunk egészen másképp közelített a dolgokhoz, mint a korábbi oktatóink. Személyes hitéletéről, vívódásairól, nehézségeiről, harcairól és vágyairól beszélt.

– Miben különbözött a korábbiaktól?

– Életszerű és vonzó volt, ahogyan az ő személyes dolgairól beszélt. Hosszú évek szerzetessége után például olyat mondott, hogy jó lenne már megtérni, miért nem használjuk a Szentlélek ajándékait,  többet kéne imádkozni, mi az a nyelveken szólás. 1981 nyarán Amerikában összeismerkedett  a „Nem részegek ezek..!” című karizmatikus alapkönyv szerzőivel, egy anglikán lelkész-házaspárral. Ők imádkoztak az atyáért, hogy megtapasztalhassa a Szentlelket. Szeptemberre elhozta nekünk az ott tapasztalt lelkesedést: azt a emelkedettséget, amellyel az írók a könyvet megírták. Ettől kezdve a gimnáziumi szentírás-szakkörünkön ezt olvastuk és a Bibliát. A karizmatikus irányvonal egyértelmű lett. A téli szünetben eljutottunk, a Baross utcában egy imacsoportba, ahol Hollóssy Péter, későbbi barátommal is találkoztam. Egy kis szobában ő imádkozott értem, hogy részesülhessek a Szentlélek kiáradásában.

Az átélt lelki események hatására, a téli szünetet követően, már két-három osztálytársammal, összejártunk imádkozni a suliban, ahol a nyelveken szólás mellett egyikünk az értelmezés adományát is megkapta, gyakoroltuk a prófétaság ajándékát, imádkoztunk gyógyulásokért, mondhatnám, hajszoltuk a „karizmatikusságot”.

Sok, később kibontakozó adományt kaptunk ekkor. A „Szentlélek-élmény” meghatározta ezután az életünket és zeneiségem irányát. Ez egy nagyon hős kornak tekinthető.

– Hogyan folytatódott?

– Az 1980-as évek elejétől szentmiséket tartottak a „karizmatikusok”. Ez akkor egyfajta szitokszónak számított. Jó látni, hogy ma már nem az. Napjainkban inkább az a helyzet, hogy minden dologra boldog-boldogtalan használja ezt a kifejezést. Az első szombatokon tartott megújulási szentmisék dugig voltak emberekkel. Hogy mennyi volt az elhárító titkosszolga közöttünk, nem tudtuk. Illéssy Istvántól tanultam keresztény dalokat gitárral vezetni, és ez a gyakorlat meghatározta a későbbi zenei irányultságomat is. Ő és társai már korábban, a 70-es évek közepén, vidéken élték át a Szentlélek-élményt, és Jenő-dalokat énekeltek. Ők kezdték el a megújulás külföldi szerzeményeit lefordítani: „Nézz testvér fel”, „Táncolj az Úrnak”, „Ó, Te vagy Uram”…, stb.

Fotó: Vasárnap.hu

– Ekkor már énekeltél a Nagymarosi Találkozókon?

– Talán 1983 őszén, a gimi után voltam ott először még „sima” résztvevőként. Magamban akkor már vittem a karizmatikus lelkiséget és lelkesültséget. Katolikus maradtam, ám megtapasztalásaim erősen a karizmatikus kisközösségekhez kötődtek. A Szentléleknek köszönhetően a katolikus identitásom és a hitem karizmatikus jellege még erősebben összekötődött.

– Jobb volt nem nagy dobra verni ezt a lelkiségi irányultságot?

– Soha nem titkoltam. Ebből akkor inkább hátrányom származott. Mások takargatták ezt az érintettséget. Jártunk mindenfelé evangelizálni, lelkigyakorlatokra, összejövetelekre. Régi idők bimbódzó egyházi kezdeményezései közé tartoztak például a Máriagyűdön megtartott ifjúsági lelkigyakorlatok. Ide jártunk le, sokszor hajnalig imádkoztunk, hogy mások is megkaphassák a Szentlélek-élményt. Hasonló volt a Hajóson megtartott, később abbamaradt lelkigyakorlat.

– Ebből lett aztán a Margit körúti szentmise?

– A már említett ferences gimnáziumi hittan tanárom a 82-es vagy 83-as adventi beszédében, amelyet Budán tartott, a betlehemi csillagról beszélt. Valahogy így fogalmazott:

„Mindannyiunknak a betlehemi csillagot kell követnünk. Ti is testvéreim, akik kint ültök a kocsiban, és hallgatjátok a beszédemet, ti is egy csillagot követtek, csak éppen nem a jót. Ti ötágú csillagot, mi meg a Betlehemi csillagot”.

Ezzel célzott a kommunista lehallgatásra. Fel is függesztették politikai nyomásra. Ennek ellenére egy nyaralóba lejártunk hozzá, ahol miséket és bibliaórákat tartott nekünk. Idővel aztán megszűnt a felfüggesztés, de óvatosságból a vasárnap esti „kirándulós misére” tették be őt misézni a budai ferenceseknél, ahol nem voltak túl sokan. Azért hívták így, mert elég későn volt, este fél nyolckor kezdődött, és főképpen azok jártak oda, akik már más misét nem értek volna el a vasárnapi kirándulásuk után. Gondolták, itt az atya nem sok vizet zavar majd. A kommunistáknak aztán a rémálma lett ez hetenkénti alkalom, mert annyian kezdtek járni rá, hogy még a szobrokon is emberek lógtak pár hét elteltével.

– Ti már ekkor énekeltetek ezeken a miséken?

– Énekeltünk, de nem lehetett gitározni. Ekkor még csak csendes misét engedélyeztek. Az atya kijött a szentélybe, mi pedig ministráltunk. Az egész templom zenei kíséret nélkül énekelt, telve lelkesedéssel. Botrány lett az egészből, és elküldték innen az atyát. 1985 húsvétja után két héttel elrepült Ausztráliába, ahol magyar lelkészi szolgálatot látott el. Tekintve, hogy ez a kényszerű diszpozíció már köztudott volt, kérte és elvárta, hogy énekeljünk a szentmisén. Mit veszthetett akkor már? Ekkor indult el a zenélésünk a Margit körúti félnyolcason. Jövőre – reményeim szerint –megünnepeljük a harmincötödik évfordulót.

Fotó: Vasárnap.hu

– Vagyis nem tiltották be a megkezdett gitáros miséket…

Benei György atya vette át a szentmise bemutatását, aki külön kérte, hogy folytassuk, jöjjünk. A következő nyári lelkigyakorlaton ő is megtapasztalhatta a Szentlélek kiáradását. Nyitott volt minderre megfontolt habitusa ellenére. Nagyjából két évre rá hívott meg bennünket Sillye Jenő a Nagymarosi találkozóra, hogy zenéljünk mi is.

Ezekről a félévről-félévre megrendezett alkalmakról szép emlékeket őrzök a szívemben. A zenészek teljes egységben voltak. Mindenki mindenki dalát énekelte.

Egy kórust alkottunk Jenővel, Dax-szal Borka Zsolttal és a többi zenész csoporttal. A későbbi pápalátogatás pedig teljesen összekovácsolt bennünket.

– Ekkor már rendszeresen énekeltetek a Margit körúti ferenceseknél, és elég felkapottak is lettetek. A Szentlélek templomban emiatt szűntek meg az első szombati alkalmak?

– Valóban, sajnos 1989-ben valaki bejelentette, hogy nem folytatódnak az elsőszombati, Kassai téri karizmatikus misék. Nem értettük az egészet, hiszen már érezni lehetett a politikai változás előszelét. Én ekkor a „méltatlankodók” élére álltam, és egy másik helyen, a Kálvin térhez közeli Krisztus király kápolnába átszerveztük a beszüntetett mise folytatólagos alkalmait Mádai István atya vezetésével. Ő végül átadta ezt a szolgálatot Katona István atyának, aki a korábbi alkalmakat is vezette. Ebben az időben, öt év elteltével, 1989 novemberében, hazajött Ausztráliából a ferences atya is, aki két misszionárius-segédet kért a közösségből maga mellé. Az egyik én voltam. Úgyhogy utaztam Ausztráliába.

– Milyen feladatod volt kint?

– Gyerekekkel foglalkoztunk, hangszereket vettünk nekik, énekkart szerveztünk. Elindítottunk egy kis egyházközségi újságot. Betegeket látogattunk, imaórákat szerveztünk, vezettünk. Jártunk ausztrál karizmatikus közösségekbe is, ahol tanúságot tettünk.

– Amikor visszajöttetek, folytattátok azt, amit előtte elkezdtetek, gazdagodva a külföldön szerzett tapasztalatokkal?

– Zenéltünk tovább. Felreppent a hír, hogy jön a pápa Magyarországra. Akkor írtam meg életem első saját dalát, amelynek a címe „Életünk Krisztus”. Ez volt az egész magyarországi találkozó mottója is. Sajnos a pápalátogatás szervezése felülről irányított volt. A fiatalok talán nagyobb figyelmet is érdemelhettek volna. Csak nagy nehezen engedték meg például, hogy Sillye Jenő „Föltámadt, alleluja” című éneke elhangozhasson a Szentatya jelenlétében. Szent II. János Pál pápa nagyon szerette a fiatalságot. Lehet, hogy voltak, akik próbálták elszigetelni tőlünk.

– De mégis van olyan fotó, ahol a közeletekben van…

– Az előzetesen megbeszéltek szerint nem lehettünk volna lenn a küzdőtéren. Az egyik atya szervezte meg ott melegében a lehetőséget. Ennek köszönhetően a kivonulásakor sorfalat állhattak a zenészek. Friss házasként áldást kaptunk, és még egy-két szót is váltottunk egymással. 

– A pápalátogatás lendületet adott a folytatáshoz?

– 1991 őszétől feleségemmel fél évet töltöttünk Franciaországban az Emmánuel Közösség evangelizációs iskolájában. Elkezdtem több dalt is szerezni. Profi zenész feleségem mindig biztatott a dalok írására. A templomi szolgálat mellett az országos karizmatikus találkozókon sokáig mi adtuk a zenei szolgálat gerincét. Ekkor születtek meg olyan dalok, mint az „Ébredj ember, alleluja”, amelyből később flashmob is született, az „Álmodtam én egy szép világról”, a „Szeretethimnusz”, a „Csak Jézusnak szolgálok” vagy a „Mi csak vándorok vagyunk”. A közösség „égi sugallatra” kapta a Boanergész nevet a 90-es évek közepe táján.

– A rendszerváltás után indult Életünk Krisztus Gitáriskolában te is tanítottál és átadtad a zenélésetek tapasztalatait. Hogyan jellemezhető a Boanergész stílusa?

– Mindig a közösségi, improvizatív és sugalmazott muzsikálást igyekeztem megvalósítani. Akkoriban volt egy konfliktus a kóruson belül, amiből aztán úgy gondolom, végül a jó irányba, a vonósok és más klasszikus hangszerek világába léphettünk tovább. A sok-sok gitáros mellett volt ott egyre több hegedű, továbbá mélyhegedű, gordonka, basszusgitár, oboa, trombita, sok-sok fuvola, furulya, szintetizátor. Egyre közösségibb lett a zene. Mindig hittem abban, hogy aki odajön szolgálni, nem fogja erővel tönkretenni a zenélést. Elég merész vállalkozásnak tűnt, de működött, működik. Akkoriban még nem is voltak kották, azok a közös zenélés nyomán születtek meg. Valódi karizmatikus közösség volt a zenei szolgálat hátterében. Évente kétszer, nyáron és szilveszterkor lelkigyakorlatot tartottunk. A Boanergész rengeteget szolgált mindenfelé az országban. Örömteli és kegyelmi időszak volt.

– Nem nagyon mondható el, hogy szentmisén illetve liturgikus alkalmakon kívül más rendezvényeken énekeltetek volna. Ez szándékos döntés volt?

– Egy-két alkalmat leszámítva csak szentmisén énekeltünk vagy ahhoz kötődő eseményeken, szentségimádásokon, találkozókon. Ez volt az alap arculatunk. Eucharisztikus közösségnek tartottuk magunkat, hiszen az Egyház részei voltunk, vagyunk. Például a Városmajori Szabadtéri Színpadon közös koncertet adtunk a Kindelmann Győző vezette Signum együttessel, ahol a végén közösen énekeltünk a nagyszámú vendégsereggel együtt. Nekem mindig ez a fajta zenélés adta az igazi élményt. Szerintem ennek a keresztény kortárs zenének ez ad egyedül értelmet. Szent II. János Pál pápa a „Sacro Song” kifejezést használta, amikor erre a közösségi muzsikálásra utalt. Jézusnak nem “szupersztárok” kellenek, hanem tanúságtevők. Ahogy ugyanez a pápa mondta: nem tanítók, hanem tanúk kellenek.

Fotó: Vasárnap.hu

– Számodra mit jelent a szentségimádás?

– Az eucharisztia mindig az életem középpontjában állt, mint közösségi ünnep. Ahogy tanultuk: „csúcs és forrás”. Ezt meg kell tapasztalni. Ennek az imádságos tapasztalatnak a csúcsán van az Eucharisztia, ahol az Ige Test és Vér lesz, mennyei tapasztalat – ahogy Szent II. János Pál mondja. Az evangelizáció jövője az Eucharisztia. Enélkül nincs „hír, se öröm”.

Mindennap igyekszem részt venni szentmisén. A katolikus lelkület nem tud létezni az eucharisztia nélkül.

Szerintem a protestáns testvérek is megértik ezt a felismerést. A szentmise a legnagyobb kapaszkodót jelentette és jelenti számomra: ilyenkor különleges módon jelen van az Isten. Emellett pedig Jézus édesanyjának, Máriának a tisztelete számomra a másik biztos pont.

Máriától nem kellene félnie senkinek: ő volt az első olyan ember, akit annyira eltöltött a Szentlélek, hogy megtestesült benne az Isten. Ő az első Szentségtartó. Nekem „máriás lelkem” van.

A szentmisék előtt többek között ezért is mindig mondtunk egy tized rózsafüzért a Margit körúton.

 

Fotó: Vasárnap.hu

– Ma muzsikálsz még a „félnyolcason”?

– Egy idő után hárman vezettük a minden érdeklődő számára nyitott zenekart felváltva: Vizy Marci, Lambert Attila, és én. Aztán jöttek a gyerekeim, aztán az első kettő “kiházasodott” a kórusból, majd átvette Csanády Lőrinc, aki már korábban közöttünk zenélt. Így ebből szép lassan el-elmaradoztam súlyos egzisztenciális és egyéb problémák miatt.  Amikor rám kerül a sor, a mai napig szolgálok egy vasárnapi szentmisén a dobogókői jezsuita lelkigyakorlatos házban. Pár évig ide inkább megcsöndesedni jártam, aztán egy sajnálatos haláleset kapcsán talált meg a kérés, hogy zenéljek néha, amely által

benne maradhatok abban a vérkeringésben, amely az utolsó vacsora terméből indul ki. Máskülönben e nélkül egy idő után teljesen önmagáért valóvá válik a muzsikálás.

Az identitást nem a küldetés adja meg, hanem az utolsó vacsora terme: a szentmise és az eucharisztia. Amíg a Krisztusban hívők nem ülnek újra ehhez az asztalhoz, addig nem lesz szerintem igazi egység a keresztények között.