Borka Zsolt: Az örökkévalóságnak írom a dalaimat

Borka Zsolt számára az őszinte, az álszenteskedéstől mentes vallásosság elsőrendű szempont. Sillye Jenő egyik korai dalának szókimondása érintette meg a kismarosi templomban. Csakhamar összeboronálta őket az élet – és természetesen a zene. A hetvenes évek utolsó éveitől Borka Zsoltot nem lehet Sillye Jenő nélkül említeni. Kapcsolatukat rokoni szálak is erősítik. A fóti ifjúsági gitáros kórust is vezető zenész Istenről énekel, akiről – elmondása szerint – énekelni nem lehet, de kell.

– Sillye Jenő a könyveiben beszél egy „keszeg hangú fiatalemberről”. Az te lennél?

– Én vagyok. Jenővel először a zene révén kerültünk kapcsolatba, és aztán később lettünk jó barátok. A rokoni szál erre már csak ráerősített. 

– A kapcsolatotokból az következik, hogy közösen szerzitek a számokat, vagy mindenki önállóan alkot?

– A próbákon van egyfajta közös munka, de ez még nem jelent társszerzőséget. Viszont volt egy dal, amit együtt írtunk. Jenő megírt egy versszakot és egy refrént. Megmutatta nekem, de nem tudta, hogy hogyan folytassa, merre vigye a dalt tovább. Ekkor én írtam hozzá még egy versszakot és egy kicsit a harmóniákon is módosítottam. 

– Ez melyik dal?

– A „Ha egyszer majd” című, amelyik úgy kezdődik: „hogy mondjam el, ha itt vagy velem…”.

– Ez akkor egy közösen írt „szerelmes dal”?

– Mondhatjuk így is viccesen. A dolog valójában úgy történt, hogy valahol együtt nyaraltunk a családjainkkal. Ott mutatta nekem Jenő a dalkezdeményét. És akkor rögtön át is dolgoztuk egy picit. Az általam írt versszaknak az volt a pikantériája, hogy Jenő azelőtt volt a szívével kórházban. Nem véletlenül került bele tehát: „míg bírja a szív, reményre hív, és arra kér, hogy adjam át”.

– Nem furcsa neked, hogy amikor valaki rólad beszél, akkor egyszerre Jenőről is szó van? Én sem tudok másképpen kérdezni téged a művészi pályádról.

– Egészen korán összesodort bennünket az élet. Engem mindig a mögöttes üzenet fogott meg, az keltette fel az érdeklődésemet. Az másodlagos, harmadlagos volt bennem, hogy a saját karrieremet építsem. Persze írtam a saját dalaimat is, két saját lemezt is megjelentettem, de a Jenő személyén keresztül megismert üzenet mindig első helyen állt. Amikor úgy gondoltam, hogy én is meg akarom fogalmazni a saját eszközeimmel, másféle aspektusból és módon ezt a látott, kapott örök üzenetet, akkor alkottam. Nem érzem magam Jenő epigonnak.

– Hogyan találkoztatok?

– Tizenhat-tizenhét éves voltam. A találkozásunk élménye teljesen mellbe vágott. Egy jó nagy lendítést kaptam.

– Hitedben vagy zeneileg?

– Mindkettő. A zene volt ennek a lelki értéknek az üzenethordozója. Hagyományos katolikus családban nevelkedtem. Rendszeresen jártam hittanra, ministrálni. Középiskolás koromban kezdtek bennem kételyek támadni. Nem igazán hitbeli kételyekről beszélek, de elbizonytalanodtam abban, amit magam körül láttam. A szüleim korosztályának álszenteskedésbe hajló vallásossága – anélkül, hogy bárkit is meg akarnék sérteni – nem igazán tűnt nekem őszintének, annak ellenére, hogy tudtam, komolyan gondolják hitüket. Ez még abban a korban volt, amikor a kommunizmus javában dühöngött. Szent Margit helyett én még a Kafka Margit Gimnáziumba jártam. A demagóg agymosás állandó volt. A tanárainktól rendszeresen megkaptuk, hogy aki vallásos, az maradi és ostoba.

– Miért? Manapság a liberalizmus nem ugyanezzel a szöveggel jön?

– De igen, csak másféle oldalról közelítenek. Annak idején a szellemi materializmus volt a cél. Ma a tudomány áll piedesztálon.

– Egyszóval jókor jött Jenő az üzenettel…

– Csak később fogalmaztam meg magamnak: ott állt előttem egy kis „nyüzügepali” –  a koránál legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt, ezért majdnem a kortársamnak éreztem a kinézete alapján –, aki rettentően nagy őszinteséggel és energiával vallotta meg a hitét. Amikor énekelt, a hangja betöltötte a templomot, rezegtek az ablakok. Annyira hitelesnek tűnt a pasas, hogy teljesen megfogott.

– Hogyan találkoztatok?

– Az újpesti ifjúsági hittanra jártam, hogy el ne kallódjam. A társaim szóltak, hogy “jön a Jenő”! Az általam már Lajosmizséről megismert, korábban Verőcén káplán, Sebők Sándor atya hívta el Újpestre őt. Közömbösen csak annyit kérdeztem: ki az a Jenő? Akkortájt már kezdtünk gitározgatni ebben az újpesti közösségben.

– Ez hányban volt?

– Nem egészen vagyok benne biztos, de talán 76-77-ben.

– Jenőék abban az időben már nagyban szolgáltak. Talán már Nagymaroson is elkezdődtek a találkozók…

– Nem. Az később lehetett. Mert még amikor Kismaroson voltak a találkozók, szóltak a többiek, hogy menjünk mi is. Nagy élmény volt számomra az az őszi alkalom is, amikor elmentünk és meghallgattuk őket. Akkor ott újra mellbe vágott Jenő az egyik dalával, amelynek az volt a címe: „Az emberhalász panasza”. Több szólamban vokáloztak, zúzták a gitárokat. Jenő pedig dinamikusan énekelt.

Sillye Jenő: Boldogság, öröm volt az életem!

– Milyen szempontból volt ez neked jó élmény?

– Ott találkoztam azzal, hallva ezt az említett dalt, hogy olyanról is lehet énekelni, hogy „Uram, hagyj, gyenge vagyok”. Vonzó volt számomra, hogy a templomban nem csak az ájtatoskodás hangjai szólalhatnak meg, hanem az ember összes érzése és gondolatai. Természetesen ezt nem a liturgiára értem. Meghatározó jelentőségű felismerése volt ez az életemnek. Az igazságot elleplező színház nem az enyém. Ha valaki túljátssza a szerepét, vagy nem a rászabott szerepet adja elő, az messziről feltűnik nekem. Ott, akkor, Kismaroson Jenő és dalainak őszintesége érintett meg.

– Magaddal szemben is ennyire szigorú vagy, ha az őszinteségről van szó?

– Nekem is küzdenem kell ezért. Nem lenne jó az álszentség zsákutcájába besétálni. Mindenki hajlamos rá, hogy egy kedvezőbb képet alakítson ki magáról. Én szét akarom törni ezt a képet. Az igazi nagyságok magukban is képesek széttörni a túltolt vallásosság ilyen fajta képeit. Az embernek először saját magán kell elkezdeni ezt a folyamatot.

– Az „emberhalászat” tehát megtörtént. Hogyan halászott ki téged Jenő?

– Újpesten muzsikáltunk, amikor egy pap éppen jött lakást szentelni, mi pedig a szomszéd szobában toltuk a gitárokkal a Jenő megtanult dalait. Erre a pap megkérdezte, hogy mit csinálunk. Azt feleltük, hogy csak úgy énekelgetünk. Játszatok már még néhányat, ez olyan jó – buzdított az atya, és meghívott a templomba is, hogy játsszunk ott. A lakótelepen, a Nap utcai templomban évekig zenéltünk ezután havi rendszerességgel, és zenekari próbákat is ott tartottuk sokáig. Amikor egyszer azon vitáztunk, hogyan is kell autentikusan játszani Jenő valamelyik dalát, akkor egyikünk megszólalt, hogy miért nem kérdezzük meg magától Jenőtől, hiszen itt lakik a közelben. És akkor felmentünk hozzá. Ő nagy szeretettel fogadott bennünket, mi azt se tudtuk, hogy hogyan köszönjünk neki: magázzuk vagy tegezzük. Ő már azért családapa volt akkor négy gyerekkel. Nagyon készségesen segített, és kérdezősködött, hogy hol muzsikálunk. Mondtuk neki, hogy éppen itt a szomszédos templomban. Mire ő, megkérdezte, hogy lejöhetne-e ő is hozzánk. Mondtuk neki, hogy hát persze! Aztán ő is ott ragadt, és pár hét múlva már azt vettük észre, hogy vele próbálunk egy csapatban.

– Talán elmondható, hogy Jenő mellett úttörő voltál a katolikus könnyűzenében. Szándékos volt, hogy a hagyományos hangzásokat ötvözzed a modern könnyűzene elemeivel? A Stabat Mater oratóriumra vagy a Latin mise ordináriumra gondolok.

– Ezeket útkereséseknek fogom fel. Visszanézve, úgy gondolom, sokkal jobban meg lehetett volna ezeket csinálni. Az akkori eszközökkel ezek a darabok így sikerültek. Déri András karnagyot a „kék könyv” gitáros zenei gyűjtemény összeállítási folyamata kapcsán ismertem meg. Ő volt a könyv egyfajta lektora. Tudtam, hogy kórust vezet. Egymásra találtunk, amikor a négyszólamú korál feldolgozásokat kellett előadni a darabomban. Nagyon szívesen kooperált. 

– Vagyis a Szilas-mise után újra egy szép példáját látjuk annak, amikor a hagyományos egyházzene karöltve tud haladni a könnyűzenei megszólalásokkal?

– Kivételes pillanat volt mindenképpen. Még ma is sok negatív kritika éri a könnyűzenei egyházi műveket, énekeket. De hála Istennek, vannak azért más visszajelzések is. Amikor a gitáros műfajt szívből elutasító egyházzenészek véletlenül belehallgatnak valamelyik jól előadott könnyűzenei műbe, olykor azért az is előfordul, hogy végül elismeréssel nyilatkoznak. Nekünk a fóti templomi gitáros kórusunkkal volt már ilyen tapasztalatunk.

– A könnyűzene minőségi játéka lehet az egyik lehetséges út ahhoz, hogy a műfaj elfogadottá válhasson?

– Én ezt mindenképp fontosnak tartom. Az ÉKE gitáriskola annak idején ebbe az irányba tett próbálkozást. Néhány csapat megizmosodott benne, aztán elsorvadt a képzés. Úgy hallottam, hogy Vácon az Apor Vilmos Főiskola Kántorképzőjén idén szeptembertől már tanítják a gitáros műfaj megismerését, hogy ne végezhessen úgy egyetlen kántor sem, hogy ne lenne legalább fogalma a keresztény könnyűzenéről.

Kindelmann Győző, a Signum vezetője az Oltáriszentség előtti dicsőítésben találta meg ennek a muzsikának a non plusz ultráját. Neked hol van ez a belső gyújtópontod?

– Mi is szoktunk ilyen módon dicsőíteni. A közösségben tulajdonképpen igénylik is ezt a fajta megszólalást. Ezért játszunk dalokat akár a Hillsongtól, akár tőletek a „Tápláló szent kenyér” kezdetű dalt. Ezek fontos és hasznos énekek, ott és akkor, ahová, és amikor kellenek. Szentségimádásnál, áldozásnál a szentmisében ezek nagyon fontos számok. A szövegeket illetően viszont vannak észrevételeim. Ha én például megírok egy szöveget, és egy József Attila vers mellé teszem, akkor a saját dalomért ne kelljen magamat nagyon szégyellni. Ezeknek a dicsőítő énekeknek nyilván nem ugyanaz a funkciójuk, mint egy Pilinszky versnek. Mégis magamtól elvárok egy adott színvonalat a ritmus, a rímek és a belső gondolatok terén. Persze én is írtam az Isten előtti imádást segítő egyszerűbb énekeket.

– Emellett fontos neked, hogy legyen magasabb szintű szellemi adalék a dalban?

– Fontos nekem, hogy valamit kifejezzen az adott dal. Mint mondjuk annak idején a Jenőtől hallott „Emberhalász panasza” című, ami mélyen megérintett és elgondolkodtatott. 

– Meg kell szólaltatnod azokat a gondolatokat, amik a keresztény jámborságba már nem férnének bele? A “Hol vagy, Istenem?” című énekedre gondolok.

– Mindenképpen. Jézus Krisztus nyilván dicsőítette az Atyát. Az evangéliumban általában erről csak annyit olvasunk, hogy a Mester visszavonult imádkozni. De bizonyosan gondolatokat fogalmazott meg. Azt gondolom, az egyszerűbbre és az összetettebbre is szükség van. Személy szerint úgy vagyok ezzel, hogy mindig szerettem volna valamilyen elgondolkodtató üzenetet átadni a dalaimban. Nem kell, hogy minden dalt együtt fújjon a közönség, vagy közösség. Van olyan is, amin elég, ha eltöprengenek.

– Honnan meríted az ihletet, amikor alkotsz?

– Teljesen váratlanul tör rám. Olykor vezetés közben, vagy ha dolgozom. A munkám közben sokat ülök autóban. Ilyenkor van időm imádkozni és gondolkodni. Ez fontos nekem.

– Hogyan szoktál imádkozni?

– Nagyon szeretem a szentségimádást. Egy dal, egy gondolat, egy kis csend. Nagyon szeretem az Oltáriszentség előtti csendet. Annak ellenére, hogy a hangos rockzene is kifejezetten a kedvencem. Mindennek megvan a maga helye és értelme. Az Eucharisztia előtt olyan dolgok fakadnak fel belülről, amik egyébként nem, vagy csak nagyon nehezen. Ilyenkor úgy beszélhetek Istennel, hogy nem kell közben semmilyen formát magamra vennem. Csak ő meg én. Ebbe a legtermészetesebb szóhasználatom és az általában használt kifejezéseim is beleférnek. Miért is kellene egy ilyen közvetlen és intim szituációban Istennel másképpen beszélnem, mint ahogyan akkor éppen belőlem fakad?

– Vannak mostanában új dalaid?

– Vannak új szerzeményeim, de ritkásabban. Legutóbb Weöres Sándor verseket zenésítettünk meg, és összeállítottunk egy irodalmi estre való anyagot.

– Úgy tűnik nekem, megint metszeteket találsz meg… Ahogy már-már önálló versnek is megállta volna a helyét az „Őrizd a lépteimet” című dalod, amely díjat is nyert annak idején.

– Ezzel kapcsolatban van egy személyes élményem. Kemenes Balázs barátom, a Jenő zenekar őskövület tagja – mi csak Gusztinak becéztük – miután súlyos betegség után meghalt, felmentek a rokonok rendezgetni a hagyatékait. A Bibliájában találtak egy lapot, amin egy vers állt. Ezt a verset – ami éppen ennek a dalnak a szövege volt – felolvasták elejétől a végéig az emlékmisén. Érdekes élmény volt. Guszti jól tudta, hogy halálos beteg, csak azt nem, hogy fél év múlva, vagy másfél év múlva hal meg. Nyilván hatványozottan foglalkoztathatták őt a végső kérdések. És hogy a Szentírásában épp ezt a dalszöveget találták meg, ez számomra egy nagyon érdekes visszajelzés volt. Ha másért nem, ezért mindenképp érdemes volt megírnom ezt a dalt!

 

– „Mária, Mária, szép virágszál”: mit jelent neked Jézus édesanyja?

– Ministráns koromból nagyon sok szép emléket őrzök a májusi Mária-litániákról. Kisgyerekként már megérintett az ő személyisége. Rögtön megéreztem, hogy az az ember, aki – természetesen az Atya után – Jézushoz a legközelebb áll, talán a legközelebbi kapcsolatban van vele. Vele aztán igazán érdemes jóban lenni, és kérni a segítségét. Ez volt az egyik legelső dalom, amit írtam. Tizenhét éves voltam. Jenő is erre a szerzeményemre figyelt föl annak idején.

– Milyen a kapcsolatod azokkal a zenészekkel, akik veletek párhuzamosan alkottak?

– Dax-szal kifejezetten jóban voltunk. Volt idő, amikor látogattuk a kórusainkkal egymás programjait, vagy amikor bulit szerveztek. Nálunk főleg fiúk voltak többségben, náluk pedig a lányok. Táncoltunk, kirándultunk együtt. Varga Attilával már felszínesebb volt a kapcsolatunk. Bár jó néhány éven át játszottunk együtt Nagymaroson, illetve a pápalátogatáskor és Balás Béla püspökszentelésén Tolcsvay Lászlóval közösen alkottunk egy nagy kórust. Egyszer közösen mentünk el a franciaországi Metzbe, mint a magyar egyházi könnyűzenei küldöttség tagjai, és akkor sokat beszélgettünk egymással, de aztán az élet másfelé sodort.

Dax: a gitár nyakánál fogott meg Isten

– Hogyan látod a keresztény könnyűzene jövőjét?

– Nem hiszem, hogy a ma születő, de holnapra elvirágzó divatstílusok után kellene szaladnunk. Ezt a kérdéskört úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy én az örökkévalóságnak írok. Azt szokták mondani, hogy minden nagy mű az örökkévalóságnak készül. Ezalatt általában azt értik az emberek, hogy az örökre fenn fog maradni. Ezt elég nagy butaságnak és tévedésnek gondolom, hiszen semmi nem marad fönt örökké. Mégis azt mondom, hogy csak az örökkévalóságnak érdemes írni. Ha egy alkotással sikerül valakiben legalább egy kicsit megérinteni az örökkévaló részt, akkor, már nyertünk. Ilyen értelemben már mondhatjuk, hogy az örökkévalóságnak írtam, mert a művemet meghallgató emberben lévő örökkévalót sikerült megszólítanom. És ezután már majdnem mindegy, hogy a dalomat éneklik-e, játszák-e még néhány évig, vagy holnap után elfelejtik.

– Ezért érdemes Istenről beszélni és róla dalokat írni?

– Istenről akarunk beszélni. Csak van ezzel egy kis baj: Istenről beszélni nem lehet. Centivel mérni a végtelent, órával mérni az örökkévalóságot nem lehet. Kimondani a kimondhatatlant nem lehet. Szóval Istenről beszélni nem lehet. Nem lehet, és mégis kell. Kell, mert róla szól minden. Az egész életünk, a születésünk, a halálunk és a közben eltelt időben a sok küszködésünk, szenvedésünk, győzelmek, bukások, sikerek… Egyszóval minden. 

– Akkor tervezed, hogy írsz még dalokat?

– Igen, még pár dologgal adós vagyok. Mocorog még néhány ötlet a fejemben. Például a Latin Misét megcsinálnám egy kicsit jobbra. Valamit alakítanék rajta, így harminc év elteltével.

– Mit üzennél a fiataloknak, akik gitárral akarják Istent dicsérni?

– Arra törekedjenek, hogy mindig önmagukat adják és őszintén. Nincsen semmi szükség a túlzásba vitt szerepekre. Nem feltétlenül kell ragaszkodni a bevett vallásos szóhasználathoz sem. Szerencsésebb, ha a saját szavaikkal fejezik ki magukat. Inkább önmaguk legyenek! Emellett a zenei és szövegi igényességre biztatnék mindenkit. Ezekre nem ártana nagyobb gondot fordítani. A megszólalás tekintetében pedig érdemes a nagy és színvonalas előadókhoz igazodni. Isten szereti az igaz és szép dolgokat!

Kapcsolódó cikkek:

Hadi Ferenc: A fiatalság nem függ az életkortól a Nagymarosi Találkozókon

Fotó: Vasárnap.hu