A liturgiát csinálni kell

– Szász Péter szerint számos dolog, amit ma a liturgia szolgálatára alkalmasnak tekintünk, valójában csak paraliturgikusnak mondható, amíg laikusok mondják vagy éneklik. Igaza van?

– Pusztán elméleti síkon el lehet jutni ilyen következtetésre. Mégis félrevezetőnek tartom ezt a megközelítést. Tökéletesen elszakadunk vele a társadalmi valóságtól, a jelenlegitől és a mindenkoritól egyaránt. Ráadásul demotiváló: ha úgyis mindegy, laikusként mit csinálunk a liturgiában, minek erőlködjünk? És még egy gondolat az elméleti megközelítéshez: én akadémiai ember vagyok, egyetemen tanítok, kutatócsoportot vezetek, sokat publikáltam tudományosan. Ám a viszonyom a liturgiához operatív. Ezt csinálni kell. A zenét, a táncot, a szerelmet nem tudjuk megmagyarázni. Nem valamiért csináljuk, hanem magával ragad. Éppen emiatt nem vitázom, nem ideologizálok. Inkább hívok mindenkit, hogy nézze meg, mit csinálok, vegyen benne részt.

– Hol vehetnek ebből az „operatív liturgiából” kóstolót az érdeklődők?

– Budapesten, a Váci utcai Szent Mihály-templomban. Az itteni régi rítusú szertartásokat egykor én kezdeményeztem, sokáig fő szervezőjük voltam. Egyre többen lettünk a csapatban, Kiss Bertalan és Szász Péter is ebbe kapcsolódtak be. A feleségem, Nényei Sára a szkólánk vezetője öt éve. Kottázott könyveket szerkesztek, menedzselem a zenei szolgálatot, kezelem a hanganyagainkat. Eközben nem is igazán érek rá ideologizálni. Az elméleti vagy mozgalmi kérdések nem különösebben érdekelnek, így ellenfeleim sincsenek. 

Hát ki az az Apolló, és ki az a Pál?

hirdetés

– Ez a „virágozzék minden virág” álláspontja?

– Szó sincs róla! Nem vagyok minden mindegy hangulatban. Számomra külön dolog a személyes szféra és az objektív értékek világa. Ezen a világon nincsenek vegytiszta jelenségek. Nyilván azért végzem ezt a liturgiát, azért művelem ezt a zenét, mert jónak tartom. Megkockáztatom, hogy jobbnak tartom más lehetőségeknél. De ez soha nem jelentette azt, hogy mi személy szerint vagy mint közösség kiválóbbak lennénk másoknál.

Ontológiai viszonyok a liturgiában

– Térjünk vissza a laikus, illetve klerikus kérdéshez! Ha a liturgia objektív érték, akkor mégsem közömbös, ki az, aki végzi?

– Végső soron mindnyájan az isteni lényegben osztozunk. Ahogy az egyházatyák mondták: a tizedik angyali kar vagyunk. A jeruzsálemi templomban is a leviták dolga volt a zsoltárok éneklése és a hangszeres kíséret. De az isteni lényegben való osztozásnak van egy alanyi és egy állítmányi modalitása. Az első, hogy az csinálja a dolgot, aki ontológiailag közelebb van az isteni lényeghez. Tehát a szeráf inkább, mint a kerub, a püspök inkább, mint a pap, a klerikus inkább, mint a laikus, a férfi inkább, mint a nő.

– Az ontológiai helyzet számít inkább a liturgiában, vagy az, hogy mit tesz az illető?

– Ez a második modalitás: hogy azt csinálja, ami közelebb áll az isteni lényeghez. Tehát bárki is énekel, a propriumot éneklő közelebb áll az isteni lényeghez, mint a népéneket éneklő, a gregoriánt éneklő közelebb, mint a műzenei feldolgozást éneklő. Mintegy az alanyi és az állítmányi módus szorzatából jön ki az arányszám, amely egy liturgikus szolgálat abszolút értékét meghatározza.

Vagyis a gregorián propriumot éneklő klerikus tényleg előbbre van a lét rendjében, mint a gregorián propriumot éneklő laikus.

Ám a gregorián propriumot éneklő laikus nagyjából ugyanott vagy még előbbre van, mint az ugyanazt nem éneklő vagy helyette mást éneklő klerikus.

A történelmi és társadalmi közeg változása

– A történelem és a társadalom változása nem módosítja ezt a logikus, de felettébb elméleti modellt? Elvileg egy tisztán klerikusi liturgia lenne a kívánatos?

– Ez egy újabb szempont: a liturgia modelláló jellege. Az, hogy Isten minden mindenben, nem jelenti azt, hogy fölszívja magába a mindenséget, ahogy a monofizita eszme is eretnekség, miszerint az isteni természet Krisztusban annyira meghaladja az emberit, hogy semlegesítené. A liturgia leképezi az Egyház tagoltságát. Ezt fejezi ki az ünnepélyes mise is, ahol a püspök nem veszi át a diákonus szerepét, hanem meghagyja a diákonusnak. A régi rítusban még akkor is, ha maga a diákonus is egy püspök. A szertartás drámai módon megjeleníti, érzékelhetővé teszi az Egyház működését.

– Ilyen körülmények között csak az a kérdés, hogy az éneklés kinek a szerepe?

– Az éneklés nem egyetlen kategória. Rétegei vannak. Azt szerintem senki nem vitatja, hogy az „Amen” és az „Et cum spiritu tuo” egyszerű válaszai eszményi körülmények közt is a népre tartozó szövegek. Fontos a gyakorlati szempont is, hogy a gyülekezet fölkészültsége és az ének jellege hogy viszonyul egymáshoz. Egy apácakórus vagy egy dómmonostori iskola, egy angol egyetemi college „gyülekezete” már a középkorban képes volt elénekelni azt, amit egy vidéki plébánia írástudatlan gyülekezete nem volt képes. El is énekelte.

– Az ordináriummal és a propriummal a nép szempontjából mi a helyzet?

– Eredetileg az ordinárium is a népre tartozott. De minél bonyolultabb egy ordinárium, annál kevésbé viselkedik akklamációként. Ettől kezdve csak stilizáltan lehet a gyülekezet éneke: a megszólaltatása professzionalizálódik. Visszafelé viszont: ha a proprium kevésbé bonyolult, akkor alkalmassá válik a gyülekezeti éneklésre. Ez tehát egy átmeneti sáv, amelyet az alanyok képességei és a tevékenység jellege együtt határoznak meg. Ezért változhat az énekek funkciója a történelmi és társadalmi közeg változásával, és valóban változott is, ami nem baj.

A hagyománytisztelet nem időutazás. 

Ahol Isten dicsősége, ott a mennyország – Palánki Ferenc püspök a Vasárnapnak

Mi a fontosabb: a tartalom vagy a forma?

– Palánki Ferenc püspök az egyházzenei vitát egy huszárvágással megoldotta, amikor úgy nyilatkozott: „Nem lehet az eretnekség bélyegét sütni arra a zenére, amely Istenhez képes emelni az ember lelkét.” Hogyan értékelhető ez a kijelentés egy olyan személytől, aki „ontológiailag közelebb van az isteni lényeghez”?

– A püspök atya szerintem összekever két szempontot. Én például nagyon szeretem a muszlim Korán-recitációt. Mély transzcendentális élmény. Ám abból, hogy Istenhez emeli a lelket, nem következik, hogy alkalmas lenne liturgiai szolgálatra. Az egy más minőség, amelyet a funkció és a szöveg határoz meg. Nem minden vallásos zene liturgikus zene.

Ezzel nem azt mondom, hogy akár a keresztény könnyűzenét ne tartanám alkalmasnak a liturgia szolgálatára. Más zenei stílust sem mernék kizárni az istentiszteleti életből.

Elsősorban nem is a zenei stílusról van szó. Hogy a keresztény könnyűzene mennyire alkalmas a liturgia szolgálatára, az elsősorban azon múlik, hogy mi a szövege és a funkciója, nem a nyelvezetén. Rengeteg zenei stílus kapott már helyet az istentiszteleti életben.

– Palánki püspök azt a nézetet is vallja, hogy a zene a liturgiában csak formai szerepet tölt be. Szerinte a tartalmon van a hangsúly. Ez helytálló lehet?

– Ez nagyon síkos terep. A kereszténységet sokszor vádolják azzal, hogy túlságosan spiritualista. Az aszketikus magatartás mögött test- és anyagellenességet fedeznek fel. Pedig a késői antik világgal szemben épp a kereszténység ragaszkodott ahhoz, hogy a világot Isten teremtette, a test feltámad, és nem börtöne a léleknek. Isten mindig anyagi úton kommunikál. A feltámadt Jézus tanítványaival eszik, meg lehet érinteni a sebhelyeit. Anyagi valóságok vannak, amelyeken keresztül a láthatatlan lényeg megnyilvánul. Ezért idegenkedem attól, amikor valami lila ködként képzeljük el a spiritualitást. Nincs olyan, hogy „lényeg” vagy „tartalom”. Csak hamis békesség alapja lehet az, ha a formát közömbösnek ítéljük.

Kapcsolatunk a múlt örökségével

– Ezért lehet érdemes nagyon régi dolgokat őrizgetnünk, amelyeknek kevés kapcsolata van a minket körülvevő világgal?

– A kérdés az, hogy akarjuk-e, hogy a múltunkhoz közünk legyen. Akarunk-e közösségi emlékezetet, kapcsolatot az előttünk éltekkel? Természetes, hogy a jelenben élünk, de ez a jelen a múltban gyökerezik.

A zsidóság és a kereszténység nagyon intenzív történelmi tudattal bír. Benne élnek egy nagy, drámai történetben. Aki elavultnak ható formákat követ a liturgiában, igent mond a múltra. De amikor valaki Krisztusról beszél, akkor is egy múltbeli személyhez kapcsolódik.

Hiába állítja valaki a jelenben, hogy személyes kapcsolatban van Jézus Krisztussal, ez nem lenne lehetséges, ha előző nemzedékek sora nem tartotta volna fenn Jézus Krisztus emlékezetét. Az Egyház a misében, a liturgikus évben azon fáradozik, hogy az üdvtörténet középpontját örök jelenné tegye. A kereszténység elkötelezte magát amellett, hogy nem szakad le a múltról.

– Mégis láthatunk eredetileg gótikusnak épült, de barokk stílusra átépített templomokat. Lehet, hogy ez a „múzeumosdi” korábban mégsem volt gyakorlat, ennek ellenére az örömhír mégis továbbadódott?

– Valóban, az európai történelem során szinte mindig mindenki a kortárs művészetekkel volt elfoglalva. Bubnó Tamás gondolatával élve:

az egyházzene mindig kortárs zene volt. Az európai kultúra a történelmének nagyobb részén mindig gátlástalanul kortárs volt, kevés érzékenységgel akár az őket közvetlenül megelőző korok művészetéhez.

Európa a romantikáig szinte gátlástalanul követte a kordivatot, kevés érzékenységgel akár a közvetlenül megelőző korok művészete iránt. Ez alól a Biblia volt a fő kivétel. Az egyházatyák magukra vállalták a tőlük és egész kulturális környezetüktől mélységesen távoli Ószövetség hordozását. Szent Jeromosnak is meg kellett küzdenie a bibliai nyelv bántó idegenszerűségével, de nem adta föl. A kereszténységnek magával kellett cipelnie az ószövetségi „múzeumot”, akármilyen nehezére esett.

A korok ízlése felett álló gregorián

– Ugyanez a mentalitás indokolta volna a gregorián máig tartó „cipelését”, amelyben azonban semmi szégyellnivaló nincsen?

– Hajlamosak vagyunk úgy kezelni a gregoriánt, mint a liturgikus ének egy bizonyos korhoz kötött változatát, stílusát. Ez súlyos tévedés. Aki a gregorián stilisztikát ismeri, pontosan tudja, hogy egyes műfajok és tételcsoportok milyen korban keletkeztek. A gregorián törzsanyaga már a kottaírás föltalálása előtt két-háromszáz évvel ősinek számított. Az akkori nemzedékek is magukkal hurcoltak egy stílust, amely már az ő korukban is megvolt öt-hatszáz éves. Ez ugyanolyan gesztus, mint az Ószövetség örökségének vállalása a patrisztika korában. A gregorián nem szövegek megzenésítése volt, hanem maga a liturgikus tétel egyben: egyszerre szöveg és zene. A gregorián megfogalmazás a latin liturgikus tétel alapértelmezett változata, „A fokozata”. Nemcsak nekünk muzeális: története nagyobb részén olyanok énekelték és hagyományozták tovább, akik nem ezt a zenei nyelvet beszélték, már az egyszólamúság korában sem.

A gregorián a katolikus könnyűzene számára is etalon

A másodlagos zenei stílusok között a popzene helyzete

– A gregorián ennek ellenére miért nem maradt meg egyedüli stílusként az egyházban?

– A nyugati egyház már korán lehetőséget biztosított arra, hogy a liturgikus szöveget más módokon is megzenésítsék. És akkor jött Machaut, Palestrina, Bach, Mozart és mindenki. Ebben az összefüggésben merülhet fel a modern vagy akár a liturgikus popzenei feldolgozás is. Mondhatjuk, hogy a jelenkornak is van sajátos zenei stílusa, ahogy a reneszánsz, a barokk, a klasszika is megfogalmazhatott a maga ízlése szerint liturgikus szövegeket. De ez mind csak a „B fokozat”. Amikor a szöveg még liturgikus, de a zene már nem. A „C fokozat” az, amikor már a szöveg sem liturgikus.

– Tehát a mai stílusok nyelvén is meg lehetne fogalmazni ezeket a szövegeket?

– Nem lehet kizárni. Ám ahogyan Palestrina és Mozart is másodlagos a gregoriánhoz képest, ugyanúgy a liturgikus popzene is csak az lehet.  

A gregorián elsődlegessége a szöveg és a zene viszonyából fakad: ott a kettő együtt a liturgia anyanyelve.

Palestrinánál vagy Mozartnál a szöveg a liturgia anyanyelve, a zene viszont egy korhoz kötött megnyilvánulási forma. Ez még csak nem is rítus kérdése. Mind a régi, mind az új rítust lehetséges másodlagos zenei nyelveken megfogalmazni. Ez valószínűleg a liturgikus reform nélkül is megtörtént volna,

el tudok képzelni régi rítusú beatmisét. A lényeg a ragaszkodás a liturgikus szövegekhez és funkciókhoz.

Ez a köldökzsinór köt össze az időtlen, objektív kultusszal. Ezért nem helyes a múltat végképp eltörölni.

– Az egyházi népének hol helyezkedik el ebben a rendszerben?

– „C fokozat”. A harmadlagos szinten, hiszen nem énekli el a liturgikus szövegeket. Ilyen szempontból a valódi liturgikus szövegre írt popzene a lét rendjében magasabb helyet foglal el. De én nagyon szeretem a népénekeket. Nem azért, mert tisztán esztétikailag ilyen a zenei ízlésem, hanem mert ezek a saját történetem, a közös történetünk egyik, ha nem is legfontosabb szeletét képviselik. Vannak purista szemléletű kollégáim, akik a húszas-harmincas évek militarista egyházi érájának maradványát, például a „Győzelemről énekeljen”-t már nem bírják elviselni. Nekem sem kedvencem ez a korszak, mégis hozzám tartozik. Még fontosabb, hogy a népéneklés hagyománya (szemben akár a gregoriánéval) még nem szakadt meg teljesen, és közös tulajdona minden életkornak és társadalmi rétegnek.

A popzene az egyházban is jó eszköz – Blanckenstein Miklós a Vasárnapnak

Szükségünk van az egységesre

– És a nagyjából Szilas Imre orgonista beatmiséjével elkezdődött, aztán Sillye Jenő munkásságával jellemezhető, félévszázados múltú hazai keresztény könnyűzene még túl fiatal lenne, hogy a múltunk részeként tekintsünk rá?

– Megértem, hogy egy adott kor zenei önkifejezése szóhoz akar jutni. De egy végletesen töredezett világban élünk, amelyben az egységes egyházi kultúra is szubkultúrákra esett szét. Ha a liturgia kizárólagos célja, hogy elvezesse az egyes embert Istenhez, akkor mondhatjuk, hogy hadd virágozzék minden virág. Ha azonban a liturgia expresszív-szimbolikus valóság is, katolikus identitásomnak, az Egyházhoz tartozásomnak, az Istenhez fűződő nem annyira személyes, mint inkább közösségi viszonyomnak ünnepélyes megjelenése, akkor

az a jó, ha a liturgiában valami időtlent, állandót és egységeset tapasztalunk meg mindannyian.

– A ma köznyelvnek tekinthető popzene erre alkalmas?

– Az egység tapasztalatára van nagyon nagy szüksége a mai embernek. Ez hiányzik legjobban az életéből, jobban, mint a szubjektív önkifejezés vagy az intenzív élmények. Ezért végső soron Mozart és Palestrina liturgikus használatát sem szorgalmazom, és így a keresztény könnyűzenéét sem. Azért éneklem a gregoriánt, azért dolgozom érte – miközben rajongva szeretem az egész európai zenetörténetet –, mert most valami nagyon letisztult, nagyon egységes, nagyon időtlen dologra van szükségünk ahhoz, hogy ne egy szubkultúrákra hullott földalatti mozgalomként éljük át a kereszténységünket.

Gável András

Ifj. Sapszon Ferenc: Értékben gondolkodom és kétféle nyelvezetben

Varga László karnagy: Gitáron is lehet szakrális zenét játszani, és orgonán is profánt

A kiemelt kép forrása: Földváry Miklós István gyűjteményéből