Jézus Krisztus a szent zenéről direkt módon nem rendelkezett, szögezi le értekezésének legelején a főszerkesztő. Az egyház hagyománya kizárólag a hitre és az erkölcsre vonatkozó valóságokat jelöli a trienti zsinaton. A liturgia mégis magában hordozza a hagyományt: megmutatja, hogy hit és erkölcs dolgában mit higgyünk.

Az alapvetés után Szász Péter példákat hoz: az ószövetségi liturgiák egyértelműen Istentől rendeltek voltak, ugyanez az újszövetségiekről már nem volt elmondható. Jézus tanítványai a szent zene fogalmát már nem határozták meg a Tórában fellelhető módon. Ám mivel az erkölcsi törvények a természettörvénnyel összhangban vannak, és örök érvényűek, a liturgikus törvények megjelentek az újszövetség törvényei között, tökéletesedtek. Hasonlóan a polgári törvényekhez, amelyek a maguk idejében megfelelően szolgálták Isten tiszteletét.

A liturgia mint kifejezés az antik görögségben közszolgálatot jelentett. Olyan cselekedetet jelölt, amelyeket egy közszolgálatot teljesítő személy a köz nevében hivatalosan végzett. A papok egyben magiszterek, hivatalnokok is voltak. A szakrális cselekedetek, az áldozati cselekmények és mindaz, ami hozzájuk kapcsolódott, a város, a polisz hivatalos cselekvéseinek számítottak, amelyekkel az egyes isteneknek szabályszerű áldozatot mutattak be. Emellett létezhettek misztériumkultuszok, népi babonák, ájtatosságok, egészen más zeneiséggel és küldetéssel. 

A Szeptuaginta görög nyelvezete ebből kölcsönözte a liturgia szót, amelyet az Isten által rendelt és megszabott, hivatalos istentiszteletre vonatkoztatott. A héberben és az arabban is megkülönböztetik az efféle imát a népre jellemző magánájtatosságtól. Az ember belsejéből fakadó imádság nem volt összekeverhető a kinyilatkoztatáson alapuló, az adott vallási közösségben végzett szakrális cselekedetekkel.

A keleti egyházban a szent liturgiát a keresztáldozat jelenvalósítására, nyugati kifejezéssel élve a szentmisére értették. A nyugati egyházban ehhez a fogalomhoz sorolták a szent zsolozsma végzését és a szentségek kiszolgáltatását, az azokhoz kapcsolódó zenei és tárgyi valósággal együtt. 

hirdetés

A szakrális szertartásokhoz kapcsolódó szent zenének tekinthetjük a liturgia hivatalos tételeit és az ezekhez kapcsolódó zenét, amelyet egyébként a felszentelt kóruspapság mutatott be az ó- és az újszövetségben.

Szent X. Piusz pápa azt javasolta, hogy ne a misén imádkozzunk, hanem a misét imádkozzuk, ezért helyes, ha a hívek is igyekeznek bekapcsolódni a kóruspapság énekeibe. Ám a liturgia tradicionális szemlélete szerint ez nem helytálló a világiak számára, mert szigorúan nézve ezeket az énekléseket csak felszentelt személy végezheti. A gyakorlat mégsem ezt mutatja.

Vagyis a legtöbb helyen, ahol liturgikus ének hangzik fel – a felszentelt személy hiányában –,  az azonnal paraliturgikusnak tekinthető.

Az ószövetségben Isten azt kéri a férfiaktól, hogy három napig tartózkodjanak a feleségüktől (ez a cölibátus Krisztus előtti, izraeli előképe egyébként), mosakodjanak meg rituálisan, tisztítsák meg a ruháikat is, és csak ezután menjenek fel a hegyre, hogy áldozatot mutassanak be. Izrael törzsei közül egyedül Lévi követte ezt a parancsot. Ezért a többiek örökre kizáródtak a liturgiából.

A Bibliában először Melkizedekre vonatkoztatva halljuk azt a kifejezést, hogy „áldozópap”. Őt nevezi úgy a Szentírás, hogy a „magasságos Isten papja”. Ábrahám kérte fel őt, hogy mutasson be Istennek áldozatot. Ábrahám leszármazottai az Áron törzsébe tartozók. Szent Pál apostol Krisztus papságát azáltal emeli feljebb az ároninál, hogy őrá érvényes – Dávid kifejezésével élve –, hogy „pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. Ebből következik, hogy minden valaha élt ember Krisztus keresztáldozatából szerzi meg a megbékélést és az üdvösséget.

Az ószövetség szerint egyedül az Áron papi törzsébe tartozók mutathatják be az áldozatot és adhatják az ároni áldást. A közizraelita nem tehette volna ezt meg. Az ószövetségi rendtartás szerint létezett a papok áldozatbemutatásra szolgáló udvara, ahol a kóruspapság felváltva – és sok esetben recitálva, az áldozatbemutatással párhuzamosan énekelt szakrális énekeket.

„A római egyház legrégibb énekkönyveiben (VIII-X. század) található a hivatalos, egyszólamú, latin nyelvű, liturgikus énekrepertoár” – idézi a főszerkesztő Dobszay László professzort, kiegészítve ezt azzal, hogy a hivatalosság oka nem a kanonizáltságban keresendő, hanem az áthagyományozottságban. A definíció kiegészíthető azzal a kitétellel, hogy kizárólag a liturgia végzésére felszentelt szolgák adhatják azt elő. Ezt nevezhetjük az „officiális” liturgiának a legszűkebb, legszigorúbb értelmezés szerint.

A ma végzett liturgiában ilyen szintű megfelelést ezzel a meghatározással aligha fogunk találni – a szerző véleménye szerint.

A középkorban ez a liturgia a székesegyházakban feltehetőleg megvalósulhatott, de vidéken ebben az időben is csak „népzene jelleggel” élt a gregorián, ahogy erre munkájában rámutatott Dobszay László. A hívek azonban énekeltek a nem feltétlenül szent liturgiát végző alkalmakon is, amelynek révén kialakult egy kisebb repertoár. Ezt általában egy kántor szerzetes vezette, és az oblátusba beadott kisebb gyermekek énekeltek.

Szász Péter szerint ez, egyéb okok mellett, elvezetett a „magánmisék” kialakulásához. Az emberekben ugyanis megvolt az énekkultúra utáni vágy. A „missa lecta cum canto” gyökere éppen ebben a jelenségben keresendő. A pap lényegében magánmisét végzett, és az egyes tételek helyén népénekes parafrázisok hangoztak el.

A mai zsidó liturgia eltávolodott már az ószövetségi, templomi zenétől. Mindenesetre a hiteles gregorián alaptónusát a zsidóság recitációs éneklésében kereshetjük. Bár az sem kizárt, hogy a középkori diaszpóra zsidóságra ugyanúgy hatást gyakorolhatott a virágzó, nyugat-európai gregorián ének. Akárhogyan is történt, kijelenthető, hogy a recitációs dallamok egészen ősi zenei réteget képeznek. 

Szász Péter véleménye szerint Dobszay László zenepedagógus számára a magyar gregorianum létrejöttében ez a szemlélet játszott szerepet. A keleti egyházak analógiáit igyekeztek a nyugati egyház zenei reformja során megvalósítani. A nagy gregorián ugyanis komolyan képzett kórus nélkül előadhatatlan. A keleti egyházban léteznek alaptónusok, amelyeket a legegyszerűbb emberek is ismernek mindenhol. Ezért náluk nem létezik a parafrazáló népének sem, hiszen a tónusdallamok teljesen elterjedtek lettek, és betöltötték feladatukat. A nyugati egyházban viszont ez több száz éve kiveszett, legfeljebb néhány szerzetesi közösségben fedezhetők fel a nyomai.

Az orgona – és egyáltalán, a hangszer – bevezetése a liturgiába szintén külön gondot jelentett annak idején az egyház életében. Az ószövetségi szentélyben egyebek mellett húros hangszereket is használtak. A szentély liturgiájához kapcsolódóan a liturgikus hangszereket csak a Leviták szólaltathatták meg. A zsinagógákban erre nem volt lehetőség. Ezek a hangszerek a szent szolgálatára voltak elkülönítve.

Természetesen adódik a kérdés, hogy a babiloni fogságba elhurcolt választott néphez hasonlóan az egyháznak mint mennyasszonynak nem kellene-e ugyanúgy a fűzfákra akasztania a hangszereit?. Ilyen értelemben akár érthető is lenne, ha az egyház a hangszerek tilalmát preferálná ebben a várakozási időben.

Ugyanilyen súllyal merült fel a keleti és a nyugati egyház között a zsoltárok, illetve a himnuszok éneklésének kérdése. A keletieknél számos himnuszt énekelnek, míg nyugaton a zsoltárokat részesítik előnyben, kritizálva a keleti eltúlzott himnuszhasználatot.

A Depositum hitvédelmi oldal főszerkesztője szerint ezek alapján lehetnénk megengedőbbek annak a kérdésnek a megvitatásában, hogy vajon mi számít liturgikusnak a legszigorúbb értelemben – és mi legfeljebb paraliturgikusnak. 

Az egyházi gyakorlat azt mutatja (a lelkiség szempontjából vizsgálva), hogy minden korban volt arra példa, hogy a kor népénekei beszüremkedtek az egyházi használatba, egyszersmind megszentelődtek, hogy a szent szolgálatának feladatát elláthassák. Szász Péter érvelése és korábbi interjúja tehát nem kortesbeszéd kívánt lenni a keresztény könnyűzene liturgiában történő megjelenése mellett; mindössze arra a tényre mutatott rá, hogy

semmivel sem tekinthetjük „liturgikusabbnak” (a szó eredeti értelmében) a manapság felszentelt személyek helyett laikusokkal előadott klasszikus vagy akár gregorián műveket, mint a popkultúra zenei eszközeivel megalkotott egyházi könnyűzenei darabokat, amelyek a jelenkor népénekeiként foghatók fel.

Nem szentségtelenedett meg a szentély – Szász Péter a Vasárnapnak

És van Krisztus, aki ót is, újat is elővesz kincseiből – Jusztin Péter a Vasárnapnak

A kiemelt képünk forrása: Pixabay