Sillye Jenő dalait egy ország ismeri és imádkozik velük. Az egyházi könnyűzenei stílus egyik legjelentősebb elindítója és alkotója soha nem vágyott a világi ismertség színpadaira. A szerző most első alkalommal osztja meg emlékeit azokról a kapcsolódási pontokról és találkozásokról, amelyek révén az egyházi és a világi könnyűzene előadói megismerhették egymás munkásságát. Demjén Ferenc énekes és más előadók is tisztelettel közeledtek a hazai keresztény könnyűzene veterán apostolának munkásságához. Az Apostol TV nem megjelentetett, vágatlan felvételének köszönhetően ezekről az eddig nem ismert találkozásokról tudhatunk meg többet Sillye Jenő katolikus dalszerzőtől.
– Sokat mesél arról, hogyan kezdődött az egyházi zenei szolgálata. Soha nem volt indíttatás önben, hogy az egyházon kívül is megismertesse a muzsikáját?
– Annak idején, amikor elkezdtem gitározni, nem az érdekelt, hogy úgy muzsikáljak, mint „Paco de Lucía”. Megtanultuk az akkordokat, tudtuk kísérni az énekünket. Így zenélgettük el egymás között a korabeli számokat, egy-két Bee Gees dalt fül alapján levettünk. Baráti körben elmuzsikáltuk a korabeli slágereket.
– Miért kezdett el mégis saját dalokat írni?
– Mert valahogy elkezdődött ez a hobbim. Megfogalmaztam, elénekeltem, amit én magam szerettem volna üzenni mindabból, ami számomra fontos volt. Egészen addig a vallásos egyházzene segített ebben engem. Minden vasárnap lelkesen énekeltem a templom kórusában. A hétköznapi próbák közösségi élménnyel is bírtak. A kommunizmusban legálisan jobbára nem létezhettek ifjúsági kiscsoportok. Ha mégis, a helyi papot azonnal felelősségre vonták és meghurcolták. A kórusok működése felett kezdetben még szemet hunyt a párt valamelyest. De például nálunk az ifjúsági kórust vezető kántor-papot kirúgatták a saját plébánosával. Mi persze követtük őt, és így kerültünk el Angyalföldről Újpestre.
hirdetés– Ez klasszikus templomi kórus, illetve közösség volt, vagy a gitár is előkerült?
– Újpesten még többen csatlakoztak hozzánk. A szabadidőnkben is összejártunk, hobbiztunk, muzsikáltunk. A barátaim is egyre többen lettek. Gitárt vittünk és énekeltük a korabeli dalokat. Én a nagyon dallamos beatzenét szerettem.
Az Omega dalok közül szívesen hallgattam a Presser-Adamis szerzeményeket, amelyek dallamosabbak voltak, Adamis szövegei pedig gyönyörűek. Egy idő után azt éreztem magamban, hogy nekem is dalt kell szereznem.
– Melyik volt az első dala?
– Úgy indult, hogy az egyik barátom kiöntötte a szívét, csalódott az anyukájában, és nekem sírta el bánatát. Miután meghallgattam őt, hazamentem, és összeállt ebből az élményből egy dal, amelynek az lett a címe: Hol van a szeretet. Egyszerű kis szövege volt, viszont amikor eljátszottam a barátaimnak, ők teljesen fellelkesedtek rajta. Ha akkor ők azt mondják, hogy hagyjam ezt az egészet abba, biztosan nem írtam volna több dalt. Ám ők bátorítottak, hogy folytassam. Megtanulták azokat, élvezték. Engem pedig ez nagyon inspirált, és jöttek a dalok, egyik a másik után.
– Aztután pedig a meghívások is jöttek?
– Házas voltam már, amikor a Dunakanyarban a barátaimnak elénekeltem a dalaimat. Aztán ők vittek el a környék plébániáira a fiatalokhoz. Itt ismertem meg Kerényi Lajos atyát és Balás Bélát, a későbbi kaposvári püspököt, akit csak Betonnak hívtunk. Megérintett, amilyen nagy szeretettel fogadtak. Ebből aztán az lett, hogy elkezdtek hívogatni ide is, oda is az országban, annak ellenére, hogy zenei képzettségemet tekintve nem számítottam egy nagy valakinek. Így indult ez az egész, és így lettem én „a Jenő”.
– Ez „a Jenő” a legismertebb név lett a hazai keresztény könnyűzene hőskorszakából. Felelőségének érezte bármikor is, hogy véleményével segítse, akár értékelje a stílus ön után elinduló alkotóit, előadóit?
– Soha nem gondoltam volna, hogy nekem feladatom lenne minősíteni azokat, akik a nyomomban járva a templomban szintén gitározni kezdtek. Ki vagyok én, hogy ezt megtehessem? Tisztában voltam azzal, hogy ők is Istent dicsérik. Ha nekik, abban a közösségben ilyen hangot adott az Úr, és azzal Istent dicsérik, nem mondhatom, hogy ne tegyék. Persze a talentumaink különbözőek, de a legegyszerűbb kis ének is kedves lehet Istennek. Ezek imádságok. Én magam sem a milánói Scala-ba készültem, szoktam viccesen mondani. Az Aldiba is úgy megyek, hogy
„nem az Al di Meolához jöttem, hanem csak a bevásárlóközpontba”.
Ő egyébként olyan zenész, akinek a színvonalát én soha nem fogom elérni. De soha nem is volt efféle vágyam. Én az Úristent dicsérem, és őt akarom szolgálni.
– A Gável fiúkat viszont felkarolta, amikor meghallotta az egyik magnókazettás felvételt, amin éppen az ön által megzenésített Keresztutat adják elő a terézvárosi Szent Család templomban.
– Igen, mert ők úgy játszották a dalaimat, ahogy nem sokan. Én már talán nyugdíjas voltam, amikor elvittem őket mindenfelé az országban. A gyerekeim generációja ők, és nagyon élveztem velük ezt a közös szolgálatot. Sok szép utunk volt. Emlékszem arra is, amikor Borka Zsolt vezetett valamelyik fellépésünkről hazafelé, és az egyik kereszteződést úgy kiegyenesítettük, hogy az árokban kötöttünk ki. Hála Istennek épségben szálltunk ki, semmi bajunk nem esett. Az Úristen vigyázott ránk, és az őrangyalaink kísértek. Persze ennél sokkal szebb élmény maradt a rengeteg, közösen megélt koncert.
– Magyarország keresztény gyülekezetei felekezeti hovatartozástól függetlenül fújták – talán még ma is fújják – a dalait. Nem véletlenül ítélték oda önnek a Szikra életműdíjat, hasonlóan Szilas Imréhez, Győri János Sámuelhez vagy Bolyki Eszterhez. Mit gondol, miért nem tudott az egyházi közösség falain túlra kilépni ez a muzsika?
– Én a világi zenei életbe nem vágytam, ez az igazság. Mező Misinek – akit megismerhettem és sokat hallottam róla –, természetes, hogy ebben a zenei környezetben él, hiszen ő innen indult el. Én nem innen indultam. Tudatosan elkerültem ezt a világot ifjú koromban. Pontosabban azért megpróbáltam felvenni a kapcsolatot más könnyűzenei ismert előadókkal, de azt láttam, hogy ez a zenei közeg engem így nem fogad be, mert én egy más fajta zenei műfajt képviselek.
Az egyházzenészek azért nem fogadtak be, mert ők távol tartották magukat a gitáros zenétől.
Ennek ellenére én soha nem tudtam és nem is akartam ezekre az egyházi szakmai körökre ellenségként tekinteni. Jézus éppen ezt várja tőlem, tőlünk. Még akkor is, ha minket, könnyűzeneieket néha megaláznak és lenéznek azért, amit csinálunk. Mi szeretetből meg tudunk és meg is akarunk bocsátani nekik. És ez így jó.
– Azt mondta az imént, hogy azért volt néhány próbálkozása, hogy kapcsolatba kerüljön neves, ismert, könnyűzenei előadókkal. Ők hogyan fogadták ezt?
– A kommunista években megpróbáltam beküldeni két dalomat a zenei tehetségkutatóra. Éppen úgy, ahogy a tavalyi A Dal 2021-be is bekerült egy keresztény ének. Nem mondták nekem akkor, hogy tök hülye vagyok, és minek küldözgetem be a dalaimat. Egész pontosan nem mondtak semmit. Egyszerűen olyan volt, mintha nem is vettek volna rólam és a dalaimról tudomást. Egyszer Ott Rudi zenepedagógus barátom mégis gondolt egyet, és elvitte a dalaimat Adamis Annához.
Egyik este csörög a telefon nálunk, én vettem fel, és hallom a vonal túloldaláról: „Adamis Anna vagyok”. Bevallom, teljesen meglepődtem a csodálkozástól. A Rudi barátom által hozzá eljuttatott dalaim miatt keresett.
Megtisztelő volt a reakciója. Nagyon tetszett neki a Tekintet nélkül című számom, amivel a tehetségkutatón annak idején egyébként végülis elutasítottak. Sokat jelentett Adamis értékelése, mert úgy gondolom, hogy az Omegában addig jöttek a legjobb szövegek, amíg ő szerezte azokat. És a Presser Gábor mindegyiküknél nagyobb zenész volt és lett a mai napig. Én ezt így látom.
– Többeket is említett. Hadd kíváncsiskodjunk, milyen előadókkal került még kapcsolatba?
– Viktor Máté, az István a király főpapi szerepét énekelte. A Nagyvárad tér melletti parkban volt egyszer egy zenei fesztivál, ahol találkoztam vele. Bemutatkoztam neki. Nagyon kedves volt. Kérdezte, hogy tényleg templomokban szoktam-e énekelni. Meghívott magához, hogy beszélgessünk. Elmesélte, hogy az általam is szeretett Bárdos Lajos volt a Zeneakadémián a tanára, akit ő is nagyra becsült. Felém is tiszteletet tanúsított. Mutattam neki a Kovács Gábor atya szövegére általam megzenésített Keresztútból részleteket. Tetszett neki. Azt azért nem mondta, hogy jönne a legközelebbi koncertünkre – akkoriban leginkább templomi muzsikálásunkra –, de ez a találkozás mindenképpen jó élmény volt számomra.
– De volt olyan világi előadó, aki tényleg hallotta legalább egy előadását?
– Még egy világi zenésszel volt kapcsolatom. Egy alkalommal találkoztam Demjén Rózsival. A Kristályóriás darabomat adtuk elő a Zugligeti Szent Család templomban. Erre az előadásra a Peti sógorom kísérte be Rózsit, és leültette az első sorba.
Ő pedig aranyosan, kedvesen, nagy türelemmel végighallgatott minket. A sógoromnak Demjén később azt mesélte, hogy érdekesnek találta a produkciónkat.
Azt nem állította, hogy onnantól kezdve megtért, de mégis végighallgatta mindazt, amit mi a feltámadt Krisztusról, hittel énekeltünk, mondjuk éppen a Föltámadt, alleluja című dalomban. Ilyen élményeim voltak a könnyűzenei művészvilággal.
Az interjú létrejöttéért köszönet az Apostol TV-nek. Az Eucharist&Friends hazai keresztény zenészekből az eucharisztikus kongresszusra egyesült zenekarának előadóival Tariné Murányi Erika a 2021. szeptember 9-i hangbeállási próbájukon a Gazdagréti Szent Angyalok templomban beszélgetett. A műsor vágatlan felvételét a Pengető rovat rendelkezésére bocsátotta, amelyből a szerkesztett interjúnk elkészülhetett.
Fotó: Apostol TV
