Az idei Szikra-életműdíjat Bolyki Eszter kapta – Szilas Imre mellett –, amellyel elismerték a jelentős és maradandó alkotói munkát. Minden dal és megszületett mű tanúságtétel Istenről az istentelen kommunista rendszer szorításában. A titkosan felvett énekek sok keresztény testvérben és közösségben tartotta a lelket, hogy kitartsanak az evangéliumi értékek mellett. A biatorbágyi Művészeti Iskola alapítója és nyugalmazott igazgatója, illetve zeneterapeuta teljes inkognitóban működött, hogy senki le ne lepleződhessen. Mintegy húsz éven keresztül csempészte vissza az országba az evangéliumot a dalain keresztül. A felvételeket Németországban gyűjtötték össze, majd Monte-Carloba küldték. A külföldi rádióadó azután olyan hullámhosszon sugározta az elkészült evangéliumi műsort a világ magyarajkú hallgatóságának, amelyet nem nagyon tudott zavarni a pártállam. A Bolyki Brothers édesanyjával készült interjúnk.
– Rejtélyes, izgalmas, életveszélyes közegben kezdett el alkotni, hogy a keresztény testvéreinek hitéletét segítse. Mit kockáztatott abban az időben ezzel a tevékenységével?
– Korábban is sugároztak már negyed órás adásokat Monte-Carloból. Egy két ének ölelte körbe a bizonyságtételt és az evangelizációt. Németországban gyűjtötték össze a kelet-európai szolgálatokat. Így kezdődtek az adások: „Itt Monte-Carlo, a Trans World Radio adását hallják!” Olyan hullámhosszon közvetítették, amelyet a hatóságok nem tudtak annyira zavarni.
– Az énekeket vették fel Magyarországon?
– Az énekeket és a szolgálatokat is. Mielőtt mi elkezdtünk volna énekelni ezekben a műsorokban, nagyon szép és képzett hangú énekesek adtak elő, ami nekünk, akkori fiataloknak egy kicsit „tegnapinak” hatott. Ma már az én zenémre is ugyanezt mondják. Nekünk, abban az időben igényünk volt az új hangzásokra, dallamokra, amelyekhez új szövegek is készültek. A mi megszólalásainkban nem volt felfedezhető az operaénekes hangvétel. A családunkban a zene mindennapi dolognak számított. Miskolcon, a Keresztény Testvér Gyülekezetben is szolgáltunk rendszeresen, később pedig Biatorbágyon.
hirdetés– Ismerte a kortársait, akik hasonlóan „vásárra vitték a bőrüket” az evangelizáló zenéjük miatt? Gondolok itt, Julia Wintenbergre vagy Sillye Jenőre, esetleg Győri János Sámuelre, Szilas Imrére.
– A Continental Singersről tudtunk, de Julia Wintenberget nem ismertem még hallomásból sem. A dalaikkal találkoztunk. Sillye Jenő nevével tisztában voltam, a munkásságáról is tudtam, de személyesen vele sem találkoztunk.
A keresztény könnyűzene hőskorszakának veteránjai ma is példák
– És mit tudott a most szintén Szikra-életműdíjjal elismert Szilas Imréről?
– Mi egy picit másféle módon működtünk azért. Imre koncerteket adott. Mi sehol nem jelenhettünk meg a nyilvánosság előtt, mert amit mi csináltunk, azt sokkal nagyobb titokban kellett tartanunk. Szilas Imrének végül menekülnie is kellett, mert a hatóságok a tudtára adták, hogy ebben az országban nemkívánatos személy. A szuterén pincénkben rendeztük be a titkos stúdiót.
Egy testvérünk egy alkalommal egy nagy papundekli dobozban hozott valamit.
Volt benne sok méter tekercs, drót, háromezer csavar. A végén felfedeztük, hogy van benne három manuálnyi billentyű. A német mérnök testvér segítségével összeraktunk az egyes részekből egy három manuálos orgonát. Ez lett a hangszer. A helységet a gyerekek ágyáról leszedett szivacsokkal béleltük ki akusztikai szempontból. Nagytekercses magnószalagra rögzítették aztán a felvételeket, amelyeket én soha nem hallgathattam meg.
– Csak felénekelte, és nem is hallgatta meg az elkészült hanganyagokat?
– Nem hallgathattam meg ezeket odahaza a gyerekek miatt, mert félő volt, hogy a gyerekek kikotyogják az iskolában, hogy az anyukájuk előző nap énekelt a rádióban. Akkoriban ez egyenlő lett volna az állam által tiltott egyházi tevékenységünk leleplezésével. Semmilyen hazai hullámhosszon nem lehetett találkozni ilyesmivel, legfeljebb a rendszerváltást követően. Nem csak magam miatt kellett óvatosnak lennem, hanem mindazok miatt, akik ebben a folyamatban részt vettek.
Biztosan figyeltek bennünket, de nem lett, hála Istennek, semmi bajunk.
A zenei tevékenység nem lehetett gyanús, hiszen karnagyként, zenészként ez belefért a normális képbe.
– Manapság születnek még dalai?
– Mostanában már nem írok. Olyan sok van belőlük. És egy másik időszakban élünk már.
– Hogyan látja ezt a mostani időszakot?
– A keresztény könnyűzenének ma is nagy jelentősége van, bár én nagyon nehezen tudom már befogadni a mai stílusú zenét. Nekem ez már nagyon hangos és túlritmizált. Ettől függetlenül egyáltalán nem ellenzem, hogy szóljon. Hasonlót éreztem, amikor a fiaim a feketék autentikus és energikus stílusában kezdték el énekelni a spirituálékat. A négy fiú energikusságába sem akartam beleszólni se szakmailag, se anyaként.
Muzsika a kommunizmus katakombáiból – Bolyki György a Vasárnapnak
Még emlékeztem azokra a testvéri támadásokra, amelyeket a postaládámba bedobott levelekben fogalmaztak meg a zenei stílusunk miatt. Azt mondták, hogy ez a zene a sátántól van. Féltettek engem. Szeretetteljes hangvétellel írták ezt olyan közösségek, ahol az efféle zenének még nyoma sem volt felfedezhető. Hogy Szilas Imre a Mátyás-templomban beatmisét hozott össze, azért abban az időben felháborodást is keltett, nem csak megelégedettséget. Ez persze mindennel így van, ami új.
Azt tudtam, hogy ez nem a „sátántól” van. Húsz évig végeztük ezt a zenei szolgálatot.
– Meglepődött, hogy Szilas Imre mellett önt választotta ki a Szikra-díj zsűrije a díjra, amellyel az életművét kívánták elismerni?
– Nagyon meglepődtem, hiszen ez olyan régen volt már. Csak a belső körök, a közeli emberek tudták, hogy ez az én hangom volt és az én énekeim. Eszembe nem jutott, hogy valaki negyven évvel később erről megemlékezik. Hálás vagyok érte.
Gável András
Muzsika a kommunizmus katakombáiból – Bolyki György a Vasárnapnak
A Királyt akartam szolgálni, nem a Királynőt – Tornay András a Vasárnapnak
A kiemelt kép forrása: Facebook (Bolyki Eszter)
