L. J. Suenens bíboros neve teljes mértékben egybefonódik a 20. századi karizmatikus megújulással. Magyarul már 1979-ben megjelent Új Pünkösd? című könyvében körbejárja a Szentlélek kiáradását megélő közösségek és mozgalmak működésének hatását az egyház nagy és misztikus, élő testében. A Szentlélek elsőbbségét hangsúlyozva számára nem akadály Mária alakja sem a különböző keresztény felekezetek ökumenikus közeledésében. Sőt, éppen az anyai köténynél tudnak kibékülni az egymástól eltávolodott testvérek – írja a belga főpásztor, akinek említett munkájából az alábbiakban idézünk.
A hetvenes évek óta, különösképpen a II. vatikáni zsinat hatására nagymértékű nyitás tapasztalható az ökumenikus párbeszédben. Számos lelkiségi mozgalom érezte a fontosságát annak, hogy Jézus vágya mind jobban megvalósulhasson a gyakorlatban is. Krisztus követőinek párbeszéde jel azok irányában is, akik csak távolról, kívülről szemlélik az egyházat.
Az egység és egymás türelmes meghallgatása, a szeretet cselekedeteinek gyakorlása azt feltételezik, hogy a keresztények valóban szeretik egymást, még ha egymástól szerzett sebeiket hordozniuk is kell még. Ám éppen a sebek gyógyulása kezdődik el, amint a különböző felekezetű testvérek kibékülnek egymással, és újra elkérik Isten tervét az életükben.
A Szentlélek útmutatásaira hagyatkozva már-már közös útra lépnek, ahol a felekezeti identitásféltés egy nagyobb, értékesebb, közös identitássá emelkedik: Isten fiainak sugárzó élete jellemzi majd mindegyiküket. Ebben a kibékülésben olyan sokszor akadálynak mutatkozott a Megváltó édesanyjának személye.
hirdetésA protestáns értelmezés már-már jogosan aggódott, hogy a Szentlélek működését a katolikusok mintha kizárólag Máriának tulajdonítanák. A Péter utódaihoz hűek egyházi közössége pedig nem akarta elengedni az édesanyai kezet, engedve a reformáció követőinek: minden csak a Szentléleknek köszönhető.
L. J. Suenens bíboros e feszültség feloldását a pontos sorrendiség megtalálásában látja, amely ha létrejön, a ma különböző közösségekbe tömörülő keresztények újra egyek lehetnének és kibékülhetnének Jézus anyja kötényének szegélyénél.
„Azt hiszem, megfelelünk az óra kívánalmának, ha Máriát a Szentlélek perspektívájába helyezzük vissza.
Meg vagyok győződve: ahol a Mária-tisztelet megingott, abban a mértékben fog újjáéledni, amilyen erősen hozzákapcsoljuk a Szentlélekhez és az ő indításaira éljük” – mutatott rá a belga főpásztor a közel ötven évvel ezelőtt megjelent könyvében.
A bíboros úgy véli, hogy először a Szentlélek abszolút elsőbbségét kell kidomborítanunk, és csak ezt követően helyezhetjük a figyelmünk központjába Máriát, a „mindenkinél teljesebben megszentelt embert”, aki a Szentlélek mátkája lett, de aki éppen az őt eltöltő harmadik isteni személy ösztönzésére cselekedett és mondta ki az üdvtörténet örök „fiat”-ját. „Nem Mária a kezdeményező: a Lélek hívja és adja meg a kegyelmet, hogy teljesen neki adja magát.”
Suenens tehát úgy látja, hogy amennyiben Mária egész életében láttatjuk és észrevesszük a Szentlélek csodálatos művét, megszűnnek majd a félreértések és félreértelmezések a különböző felekezetű keresztények között a Megváltó édesanyja elfogadása és befogadása kérdésében. A bíboros szerint nekünk is szól a Józsefhez intézett bátorítás: „Ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant a Szentlélektől van” (Mt 1,20). És ha belegondolunk, valóban ennek a felszólításnak tesz eleget a szeretett tanítvány a Golgota életünket megváltó drámája közepette:
„attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány” (Jn 19,27).
„Az egység zarándokai útra keltek és haladnak előre” – nyilatkozta 1970 szeptemberében a belga főpásztor. Hozzátette: „Olykor a csillag elrejtőzik, és tájékozódniuk kell, tanulmányozniuk a térképet. De minden arra vall, hogy közel van Betlehem.” Suenens bíboros rámutatott: „Talán – akárcsak a bölcsek – zarándokaink is először az Édesanyát fogják megtalálni és atzután a Gyermeket. Nehéz lenne elgondolni a szétszakadt gyermekek hazatérését anélkül, hogy az Édesanya ne fogadná őket a küszöbön, hogy az Úrhoz vezesse.”
Az ökumenikus párbeszéd alapja lehet, ha leásunk a gyökerekig
A bíboros szerint Mária hite nem maradt a kezdeti elfogadásnál, hanem egyre nőtt. Ez vitte őt aztán a kereszt alá, megjelent a feltámadás hitében és az Úr visszajövetelének reményteli várásában Ezért a mi viszonyunk vele kapcsolatban sem csupán igazodás egy elmúlt eseményhez, „hanem egy személyes, jelenbeli valósághoz való viszony”.
Éppen ezért a dicsőítés királynője Isten tökéletes akaratának elfogadására tanít bennünket ma is. Nem véletlen, hogy a sok esetben a Szentlélek mindent megújító rezdüléseire és iránymutatásaira figyelmes megújulási mozgalmak és az azokkal kapcsolatos új zenei irányzatok a dicsőítésben idehaza is milyen hamar visszataláltak az Édesanyához.
„Jézus, a legemberebb ember után Mária a legemberibb teremtmény. Anyja az embereknek, emberségünk minden kiterjedésében”
– fogalmaz L. J. Suenens, aki Alexander Schmemann ortodox teológust idézi: „Ha a Szentírás semmi mást nem jelentett volna ki, mint Mária létezésének puszta tényét, vagyis azt, hogy Krisztusnak, az Istenembernek van egy édesanyja és azt Máriának hívták – ez az egyetlen kijelentés elég lenne arra, hogy az Egyház szeresse őt, gondoljon rá fiával kapcsolatban, és teológiai következéseket vonjon le ebből a szemléletből. Semmi szükségünk kiegészítő vagy különleges kinyilatkoztatásokra: Mária magának az Egyháznak egyik nyilvánvaló és lényeges dimenziója”.
Talán sok esetben éppen ennek a triviális igazságnak a hiánya, helytelen, ebből vagy abból az okból történő elfedése okozza a legtöbb torzulást Jézus édesanyjának elfogadásában. A Szentlélek azonban vezet bennünket, hogy képesek legyünk újra megbocsátani egymásnak, kiengesztelődni éppen az ő örök mátkája közelében. Éppen kettejük hűséges szövetsége – amely egy pillanatra sem tekinthető holmi „futókalandnak”, amelynek során a lány, akinek a kezét éppen megkérték, csak eszköz lett volna a magasztos és üdvözítő cél elérése szempontjából – a biztosítékunk arra, hogy
nem követünk el hibát, ha a Szentlélek indíttatására öleljük meg a kereszt alatt anyánkká fogadott Asszonyt.
Nem véletlen, hogy oly’ sok esetben az egyház és Mária, a „napbaöltözött asszony” szinte összeolvadnak a különböző bibliai képekben és azok magyarázatában. Mária teljesen a krisztushívők közösösségének tagja, akinek a vágya egybeforrt az ő fiának vágyával: hogy az Atya gyermekei egyek legyenek, miközben Jézus felé igyekeznek. Amikor Máriára tekintünk, amint arra kérjük, imádkozzon velünk az egyház dicsőséges, fehér ruhába öltözött tagjaival együtt, már nem őt vagy a szenteket szólítjuk meg, hanem azt, aki az ő életükön olyan elvenen és egyértelműen átragyog: Jézus Krisztust – minden Üdvözlégy imádságunk középpontját.
Gável András
Krisztus szétszakadt ruháját még összefércelhetik az egyházak
A kiemelt kép forrása: Angyali üdvözlet, Antonello da Messina, Galleria Regionale della Sicilia, Palermo
