Engedjünk a Szentlélek dinamizmusának!

A sokszor érthetetlen, a keresztény szeretetet már-már figyelmen kívül hagyó egyházzenei, liturgikus, illetve a különböző rítusokat érintő eszmecseréinkben annyira ragaszkodunk a hagyomány diktálta, szabályokká merevedett szokásainkhoz, hogy a Szentlélek friss levegőjét beeresztő ablakokat becsukjuk, sőt: deszkákkal gondosan be is szegezzük. Az önmagában is csoportokra oszlott, nem egységes egyházzenei körök azért abban javarészt egyetértenek, hogy a kommunista elnyomás évei alatt az egyházban megjelenő szent popzene ajándéka a templom falain kívülre száműzendő, még akkor is, ha az egyházi könnyűzenei megújulás a legradikálisabb evangéliumi élet jele volt a rendszerváltást megelőzően és azt követően is. Ébredj, ember, mély álmodból, és vedd észre mindazt, amit a liturgiában is szolgálni képes keresztény popkultúrában a kommunista pusztai vándorlás során ajándékba kaptál a Szentlélektől!

Szent zene. Hogy megérthessük ezt a fogalmat, előbb a szent jelentésének nyomába kell erednünk. A latin „sacrum” szó az egyedül Isten számára fenntartott dolgokra utal. Például nem iszunk sört a barátainkkal abból a kehelyből, amely az áldozatbemutatás eszköze. A szent kifejezés héber megfelelője a „kados”, jelentése: elkülönített, kivágott. Mindaz, ami egyedül Istennek fenntartott. Az olyan, általunk használt kifejezések, rituálék, imák, zenék, dalok is ide tartoznak, melyek nem keverednek a világgal, és amelyeket – noha ugyanúgy saját szavaink, dallamaink – arra rendelünk, választunk ki, hogy a segítségükkel kizárólag Istent magasztaljuk, egyedül neki adjunk hálát. Ilyen módon a zenei köznyelvtől is elkülönítünk egy csak az Istennek kijáró megszólalást.

Az egyház számára ennek a zenei elkülönítésnek a gyümölcse a gregorián, amely letisztultságában, az idők folyamán ugyan változó, gazdagodó, lényegét tekintve mégis változatlan, követendő minta mindazok számára, akik – mondjuk – 2020-ban is el akarják különíteni a megszokott hétköznapi, profán megszólalásaiktól azt, amelyet egyedül Isten dicsőítésére tartanak fenn.

Nem használják bulikon – csak a „színeváltozás hegyének szent pillanataiban”. Az Isten szavát kísérő és megéneklő dallamokkal az egyedül Szentet áldják.

Sajnos, a világ egyéb tájain nem tapasztalható módon, idehaza a „szent zene őrzői” képtelenek elfogadni, hogy a ma embere köznyelvnek számító szavai, hangjai és zenei stílusai között is létezhetnek olyanok, amelyek, feledve profán gyökereiket, azért állnak össze egyetlen hangsorba, hogy az így megszülető dallamok többé a profánra már ne is tudjanak emlékeztetni, hanem egyedül az égihez irányítsák minden érzékünket, egész tudatunkat. Ezek az alkotások szintúgy kizárólag Isten szeretetére kívánnak méltó feleletet adni.

Keresztény könnyűzenei DNS-vizsgálat

Az egyház liturgiája nem a mi tulajdonunk, és nem is lehet stílusok kérdése. A liturgia az Isten nyilvános tisztelete a nép által és a néppel bemutatva. A fő hangsúly azon van, hogy az egyház által bemutatott istentiszteletről van szó. Ezt közösségben valósítják meg az Ő követői. Az egyház ezért mutat be szervezett formában istentiszteletet. Vagyis itt

már nem valamely zenei stílus méltó vagy méltatlan voltáról kell hogy elgondolkodjunk, hanem arról a kihasítottságról, amely a szent szolgálata miatt történik meg az egyházban.

Magától értetődő, hogy az évszázadok próbáját kiálló gregorián miért lehet abszolút vonatkoztatási pont bármely kor dicséretáldozatot bemutató zenésze számára. Aki nem találja meg a gregoriánban felfedezhető, az Igét és a Szentet szolgáló alázatos lelkületet, az nem fog tudni méltót alkotni Isten dicsőítésére. Az ilyen zenei megszólalásokhoz minduntalan hozzátapad majd – kisebb vagy nagyobb mértékben – a profán világ szellemisége. Az Istennek történő teljes kihasítottság, a szentnek egyedül kijáró tisztelet csorbát szenved.

A gregorián a katolikus könnyűzene számára is etalon

Az egyház a feltámadt és győzedelmes Krisztus egyetlen, örök és megismételhetetlen keresztáldozatának bemutatását ünnepli a szentmisében. Minden szentmisében a Feltámadottal találkozhatunk az Ige hallása és az Eucharisztia vétele nyomán. Szomorú tény, hogy az utolsó vacsora utáni időkben megülendő közös ünnepi lakomáról sorra maradnak el a meghívottak, hogy külön asztalok körül, egyéb, az eredetire csak hasonlító, egyedül üdvözítő fogadásokat rendezzenek. Az egyház az elmaradók, kiszakadók „reformgondolataival” szemben mindig és egyre letisztultabban megfogalmazta az eredeti, jézusi hittartalmat.

Ez történt a Concilium Tridentinum alkalmával is, ahol a protestáns, újszerű, mégis a legjobb falatoktól megfosztott, az eredetire csupán hasonlító istentiszteletekkel szemben kellett az egyháznak egyértelmű irányt felmutatni. A hívek szinte észre sem vették volna, hogy a helyi templomaikban adott esetben más hordja a süveget. Ennek érdekében a Tridenti zsinat úgy határozott, hogy rögzíti Krisztus keresztáldozatának és az utolsó vacsora ünneplésének formáit. Ahol nem létezett a rítusra vonatkozó komoly liturgiai hagyomány, ott a katolikus templomokban és egyházmegyékben a római rítus alkalmazását írták elő, hogy a protestáns istentiszteletek formáival az eredeti ünneplés ne lehessen összetéveszthető.

Krisztus szétszakadt ruháját még összefércelhetik az egyházak

Magyarország ebből a szempontból különleges helyzetben volt, hiszen az esztergomi rítus, a magyar népdalokra jellemző polifón dallamaival, több száz éves hagyomány kontinuitásába illeszkedett. Pázmány Péter mégis áttért a római rítusra, és a világegyház központjából már nem kézzel írott, hanem nyomtatásban sokszorosított, olcsóbban előállítható misekönyveket rendelt. E lépésének lehettek anyagi megfontolásai is, de talén sokkal jobban hitvédelmi szándékai. Az esztergomi rítus a népnyelvet alkalmazta a propriumok esetében az állandó részek latin nyelvű elimádkozása mellett. A magyar nyelv alkalmazása azonban összekeverhetővé tehette volna a protestánsok magyar nyelvű istentiszteleteivel az esztergomi rítus liturgiáját.

A római rítus kialakulásában szerepet játszottak a római pogány bazilikák adottságai, amelyeknek apszisában a lefüggönyözött emelvényem állt az istenség szobra. Ezt a kelet felé eső bejárat irányából bevilágította a felkelő nap fénye. Rómában a keresztények pogányoktól „átörökölt” templomai ezért nem kelet felé orientálódnak. Annak ellenére sem, hogy az ősegyház gyakorlatában, a zsidó hagyományokra is épülve fontos szerepe volt az imádság „betájolásának”. Ima közben arra tekintettek, akivel éppen kapcsolatba léptek. Ezért vagy Jeruzsálem, vagy pedig kelet felé imádkoztak.

A keresztények számára a keleti irány a felkelő napot, Jézus Krisztust szimbolizálta. Az Emberfiát, aki keletről nyugatra cikázó villámként újra eljön, hogy megítélje a világot.

A keletelés gyönyörű szimbolikája ezért megmaradt a liturgiában is. A Jó Pásztor, akire juhai hallgatnak, elől megy, a nyája pedig követi őt. A pap, a püspök pedig hídverőként az isteni és az emberi, az égi és a földi között áll, és hirdeti Isten szavát. Ez a gyönyörű kép azonban a II. vatikáni zsinat rendelkezései során elhalványult. Amíg Tridentben a liturgia meghatározott formáinak használata jelentette az utat a hit tisztaságának megőrzéséhez, addig a vatikáni zsinaton egyfajta ökumenikus közeledés volt tapasztalható. Éppen a római liturgiára hivatkozva megszületett az az engedmény, amely lehetővé tette, hogy az áldozatot bemutató pap kelet felé tekintsen a szentmise során, akkor is, ha ezzel „szembemisézés” valósul meg.

Ez az engedmény azonban elterjedt – és alapvetően ez lett a zsinat utáni liturgia jellemzője.

Jóllehet elveszni látszott benne a keleti orientáció Jézus Krisztusra fókuszáló páratlan szimbolikája, hogy még intenzívebb módon helyet adjon az utolsó vacsora termének közösségi megtapasztalása számára, ahol egyébként szintén Jézus Krisztus áll a középpontban az átlényegített kenyérben és borban.

Ennek az Eucharisztia-központúságnak számtalan, az egyház megújulására nézve pozitív gyümölcse lett. A pap és a hívek közösen mutatják be az áldozatot, ahol a fókuszban az Ige hallása révén testté lett, az átlényegült kenyérben megjelenő élő Jézus előtt borulnak le és dicsőítik őt. A saját dicsőítő áldozatukat egyesítik a tökéletes dicsőítő áldozattal az Atyának. Ez a dicsőítés, jóllehet a Golgota véres, szögekkel teli, elhagyatott helyére visz el bennünket, a hiánytalan dicsőítés pillanata, ahol már nem a gyásznak és az elvesztésnek jut a főszerep, hanem a hálaadásnak és az ujjongásnak.

Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt

A kommunizmus éveinek Magyarországán mindazok, akik személyes életükben a szenttel való kapcsolatukat radikálisan fontosnak gondolták, a saját nyelvükön tudták megfogalmazni a leghitelesebb válaszukat Isten szeretetére az élet minden területén, így a szentmise liturgikus ünneplésében is. Sajnos a kezdetekben – megfelelő ismeretek hiányában – a liturgia ünneplésének kontinuitása megszakadni látszott. Ám ebből a kezdeti gyerekbetegségből az egyházi szakrális popkultúra teljesen felépült, és a templomi gitárosok a liturgikus szabályok és hangsúlyok figyelembevételével a szent alázatos szolgálóleányaivá váltak, illeszkedve az egyház iránymutatásához és hagyományaihoz. 

A mai ember számára tehát létezhet olyan zenei köznyelvi elemekből felépülő magasztos megszólalás, amely kizárólag Isten magasztalására született és a Mindenható dicsőítésére irányítja a figyelmet. Az a fajta megszólalás, amely alázattal szolgálja a kétezer év alatt letisztult, „vegytiszta” liturgiát. Ez a kényszerűen könnyűzeneinek hívott stílus, amely intenzíven Isten dicsőítésére és magasztalására indítja a ma emberét – a gregorián etalonnak tekintett alázatától vezérelve –, miért lenne ostorral kiűzendő a templomainkból?

Egyesek – feltehetőleg a szent popzene karakterisztikáit és elhivatott szándékait nem ismerve – a szentre és az engedelmességre hivatkozva követelik, hogy a gitárosok legyenek olyan kedvesek, és vonuljanak le Krisztusnak a szentmiseáldozatban megjelenített keresztje mellől, és ne harsogjanak a dicsőítésre hivatkozva, amikor Jézus a szemünk előtt vonaglik a kereszten.

Ez a sokszor indulatos kirohanás a szent védelmében érthetetlennek tűnik annak ismeretében, hogy a kereszten haláltusáját vívó, ám a halálból feltámadt Krisztus ajkairól a 22. zsoltár szavait halljuk. Dávid zsoltárát, amelyben az „Éli, Éli, lamma szabaktani”-tól eljutunk a teljes bizalom és dicsőítés útján a „Beteljesedett” mindent az Atya kezébe tevő szaváig. A szentmise dicsőítés, amelyet valóban méltó módon kifejez és megjelenít a gregorián dallamokon megénekelt szentmise. De a gitáron megénekelt is, amennyiben tudatában van annak, hogy mi a feladata a liturgia szolgálata során.

Meg kell tanulnunk dicsőíteni Istent a szenvedésben is

„Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt. Dicsőítették az Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponként növelte az üdvözültek számát ugyanott.” (ApCSel 2,46-47) Vagyis az első keresztényekre nem a búsongás és a komolykodás volt jellemző, hanem az örömteli dicsőítés, amely az egyszerű szívből tört fel. A Szentlélek vezette őket az egység útján a Feltámadott követésében.

A II. vatikáni zsinat, még ha anomáliákon keresztül is, a Szentlélek vezetése volt az egyházban. Valóban teljesülhetett XXIII. János pápa eredeti vágya, hogy friss levegő áradjon be az egyházba. Ahogyan a derű szent pápája fogalmazott:

„Le kell végre rázni a császári idők porát, ami Szt. Péter trónjára Nagy Konstantin óta lerakódott”.

A gitárosok popzenekultúráján számon kért engedelmesség tehát sokkal jobban megvalósul akkor, amikor a zsinatot nem kritizáljuk, magunkat a pápák és a felelős döntéshozók fölé pozicionálva, hanem észrevesszük, hogy

a friss levegő, a Szentlélek vezetése már beáramlott az egyházba, még akkor is, ha nem kelet felé mutatjuk be a legszentebb áldozatot, hanem az Eucharisztiában köztünk valóságosan megjelenő Jézus Krisztusnak.

A kommunizmus negyven évnyi, magyarországi pusztaságában Isten iránymutatásokkal ajándékozott meg minket, hogy elsegítsen a megígért országba. Azokat 1989-re hivatkozva önmagunkról ugyan lerázhatjuk, de miért tennénk így az égtől kapott ajándékokkal – még ha elképzelhetetlennek tartjuk is Isten elgondolását, aki méltónak találja az Ő dicsőítésére a popzenét is, akárhogy kapálóznak kézzel-lábbal a megcsontosodott szabályokat és törvényeket követő „főpapok és nép vénei”.

Dobszay László követői ma is száműznék a könnyűzenét a liturgiából

Az Apostolok Cselekedeteinek könyvében olvassuk Gamáliel rabbi Isten művével kapcsolatos iránymutatását, aki kimondja, hogy Isten művével szemben tusakodni felesleges. Valamilyen szinten ugyanez a bölcs, a Szentlélek művével szemben nem hadakozó gondolat fogalmazódott meg az egyik, méltán elismert magyar zenetudós részéről, amikor a gitáros templomi zenéről azt mondta, hogy az egyházi könnyűzene csak egy múló divat, majd úgyis elenyészik.

Az enyészet eleddig azonban nem penészesítette meg a gitárokat a templomok lomtáraiban, sőt, éppen ezzel ellentétes irányú folyamat indult el.

Érdekes tény, hogy a Tridenti zsinaton a protestáns gyakorlattól és tanítástól az örök hitletéteményt megóvni szándékozó katolikus egyház mellett a mai történelmi egyházak is hasonló gondokkal küzdenek a zenei megújulás területén. A reformált énekeskönyv szerkesztési folyamatainál a gitáros szerzemények beválogatásától elhatárolódtak a döntéshozók, határozottan száműzve azokat az istentiszteleteikről.

Az eddigi református énekeskönyv az egyházakat érő kommunista elnyomás nyomait viselte magán. Elérkezettnek látszott az idő revideálni a gyűjteményt. Arra a kérdésre, hogy mi az álláspont a református gitáros közösségek repertoárjával kapcsolatban, és hogy vajon megvizsgálták-e, hogy ebből az anyagból bekerülhetnek-e énekek a kötetbe, Bódiss Tamás egyházzenész, az új református énekeskönyv megjelenése után adott interjúban így válaszolt: „Ez a kérdés nem vetődött fel. A bizottságban van olyan fiatal tag, aki orgonaművész, de gitárművész is, és van ilyen együttese”. A beszélgetésből a folyatásban azonban egyértelműen kiderül, hogy a református egyházzenész egyáltalán nem szorgalmazta, hogy bekerüljenek gitáros énekek az énekeskönyvbe.

Elgondolkodtató, hogy a történelmivé váló egyházak a hagyomány kétségkívül fontos védelme mentén hogyan veszítik el a figyelmüket a Szentlélek közösségeikben is megújulást hozó iránymutatásáról. Vagyis ma

a keletelt liturgiához ragaszkodni, és csak attól várni a megújulást, kiváltképp meddő és hamis dolognak tűnik. 

A „tradicionalisták” a végső idők egyházát vizionálják, amiért a püspökök felfüggesztik azokat a papokat vagy kispapokat, akik az előljáróiknak nem engedelmeskedve, az egyház tanítását nem követve, mondjuk a a Szent X. Piusz Papi Testvériség németországi, zaitzkofeni „Jézus Szent Szíve” szemináriumába „dezertálnak”. Hogy nevezhető ez az engedetlenség jó gyümölcsnek?

A popkultúra a banalitás kultusza – XVI. Benedek gondolatai az egyházi énekről

Amikor XVI. Benedek pápa 2007-ben nyilvánosságra hozta a Summorum pontificum kezdetű motu proprióját, abban lehetőséget biztosított a különböző – zsinat előtti és az azt követő – rítusok használatára. Tette ezt attól a szent bölcsességtől vezéreltetve, hogy a kontinuitásában megőrizendő liturgikus fejlődést nem próbálta meg emberi erővel tiltani vagy engedélyezni, szabályozni, hanem lehetőséget adott a különböző rítusok együttes létének. A Szentlélek vezetésére figyelő, korábban liberálisabb szemléletűnek mondott szentatya ezzel nem a konzervatív hozzáállását bizonyította, hanem annál sokkal többet: ő

a Szentlélek vezetésére akart figyelni, arra buzdítva az egyházat, hogy szintén hasonlóan cselekedjen ebben a kérdésben.

A magyar katolikus püspökök minden bizonnyal erre a szentlelkes vezetésre odafigyelve nem szólnak bele állásfoglalásukkal, határozott döntéssel az évtizedek óta tartó egyházzenei vitába. Ehelyett megadnak mindent annak érdekében, hogy a szent popzene is a lehető legszebben szolgálhassa a hívők bekapcsolódását a liturgiába.

A keresztény popkultúra egyházi, fél évszázados megszületésével és kifejlődésével egy olyan jelenség élő tanúi lehetünk, amelyben az egyház – egyéb zenei stílusokhoz, az építészethez és más területelhez hasonlóan – a gregorián által megőrzött lelkülettel a szent szolgálatába állítja a kor emberének szavait, zenéjét, alkotásait. Teszi ezt azzal a céllal, hogy

mindannyian a saját nyelvünkkel léphessünk be a „trónterembe”, és Dávidhoz hasonlóan dicsőíthessük a királyok Királyát, aki megjelenik a nem kelet felé bemutatott szentmise oltárán is, akinek valóságos eucharisztikus jelenléte előtt közösen borulhat le gitáros és orgonista, vagy éppen a gregorián énekese.

Ő a szívünkre és a barátságunkra vágyik. Fel kellene ébrednünk mély álmunkból, és meglátnunk azt, aki egyedül fontos még ebben az egyházzenei, liturgikus, online disputában is.

 

Gável András

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:

Hát ki az az Apolló, és ki az a Pál?

Szintén zenész

Szent II. János Pál pápa nagyra értékelte a rockzenét

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.