A liturgia nem száműzte az érzelmeket

Kényszerű keretrendszert jelentene a liturgia az érzelmeink megélése szempontjából? – teszik fel sokan a kérdést, felületesen kezelve, már-már felesleges tehernek látva az egyház liturgiáját.

– Istent sokféleképpen lehet megszólítani, imádni és dicsőíteni. Lehet személyesen, spontán módon, a saját szobánkban, magánima keretében, de lehet együtt, közösen, kötött formában, a liturgián keresztül is. A liturgia az egyház hivatalos, nyilvános istentisztelete, mely – bár nem olyan személyes, mint a magánima – mégis valódi imádság, vagyis párbeszéd Istennel, melynek a célja az Isten dicsőítése és az ember megszentelése. Maga Jézus hívott meg minket az imádság közösségi, hivatalos formájának végzésére, amikor az utolsó vacsorán meghagyta tanítványainak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Az egyház a liturgiájában azóta is ezt teszi – mondta el Kelemen Imre atya arra a kérdésünkre, mit is jelent valójában a liturgia.

A szentmise Jézus Krisztus keresztáldozata. A liturgiában jelenvalóvá tesszük ezt az egyszeri és tökéletes áldozatot. Így tudunk mindannyian belekapcsolódni. Emiatt a megváltás műve folytatódik bennünk, ma élő emberekben is. Jézus nem akar minket a tudtunkon és akaratunkon kívül „betuszkolni” a mennyországba. Az ember igenjére, döntésére is szükség van. Ugyanígy az Isten dicsőítése és ünneplése is fontos. A liturgia ezt szolgálja:

az ember az egyház közösségében részt tud venni Jézus keresztáldozatában és feltámadásának ünnepében.

Ez az ünnep valódi ujjongás, amely mentes a pillanatnyi örömök hajszolásától és az el nem múló boldogság íze után vágyakozik. Vagyis a liturgiában megjelennek az érzelmek is, de ezek nem a hangulatunktól függenek csupán, mert

az el nem múló, örök szépségben gyönyörködünk.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy a liturgia során felhangzó ének és zene képes-e megragadni a végtelen távlatokat – vagy a sokszor váltakozó emberi érzelmeink hullámain szörfözik mindössze. Erre minden kor egyházi zenészének oda kell figyelnie.

A liturgikus zene forrása az Egyház hitvallásában felcsendülő Krisztus-ikon – Sztankó Attila a Vasárnapnak

A gyakorlat nagyon jól mutatja, hogy csak azok az énekek maradnak fenn évszázadokon át, amelyek ezt az örök szépséget tudták hangba és szóba önteni, és az alkotó szerzők az Isten iránt érzett egyéni érzelmeiket belesimították a múlhatatlan boldogság örök örömébe.

A II. Vatikáni Zsinat Sacrosantum Concilium  dokumentuma azt írja: „A gregoriánon túl a szent zene és ének többi fajtája, főleg a polifónia, a legkevésbé sincs kizárva az istentiszteletekből,

csak feleljen meg mindenben a liturgikus cselekmény szellemének.

[…] A szent zene kincseit a legnagyobb gonddal kell megőrizni és fölhasználni. Szüntelen gondot kell fordítani az énekkarokra, főként a székesegyházakban, és komolyan gondoskodni kell arról, hogy minden énekes, szent cselekményben a hívők egész közösségének módja legyen az őt megillető tevékeny részvételre.”

A stílusok képviselőinek tehát nem kell ujjal mutogatniuk egymásra, megbélyegezve a másikat a „méltatlanság” jelzőjével. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy az adott mű – bármely műnemről is legyen szó – hogyan, milyen mértékben felel meg a liturgikus cselekmény szellemének. A pasztorális és a napi zenei divatok szempontjai fölött ott kell hogy lebegjen a cél: Isten örök szépségét megénekelni, dicsőíteni Őt – amelyet Jézustól tudunk megtanulni a legtökéletesebben.

Gável András

További olvasásra ajánlott írásunk:

Csak az a zene ér valamit, amiért érdemes a csendet megtörni – Ifj. Sapszon Ferenc a szentségimádásról

Isten nem csak a csendet szereti