Az ökumenikus párbeszéd alapja lehet, ha leásunk a gyökerekig

A keresztények egységéért immár hagyományosan megrendezett héten a különböző felekezetű egyházak igyekeznek megtalálni mindazt, ami összeköti őket. Az Eucharisztia mint szentség ünneplése és imádata nem éppen a közös metszetből származik. De vajon tényleg ekkora tabuként kellene kezelnünk az Oltáriszentségről alkotott fogalmainkat az ökumené egységre törekvő útján...?

Ahhoz, hogy Jézus Krisztus utolsó vacsorán mondott szavait helyesen érthessük, szükségünk van az ószövetségi háttér bizonyos szintű vizsgálatára. Székely János püspök Az Újszövetség teológiája című könyvében emlékeztet, hogy a Szentírás az egyes szertartások végzését igen gyakran azzal indokolja, hogy azokat emlékezetül kell végezni. Például Áron melltáskája emlékezetül szolgál az Úrnak. A zsinagógára adakozó ember jó cselekedeteit is úgy fogták fel, hogy azok emlékezetül vannak az ő javára.

Fontos megfigyelnünk, hogy a zsidó nép gondolkodásában a jelzett emlékezések alanya mindig Isten. Amikor a zsidók imádkoztak, vagy a szertartásaikat végezték, szüntelenül Istent kérték, hogy emlékezzen arra a szövetségre, amit velük kötött.

A héber „emlékezni” ige alapjelentése: „nemzeni”. Ebből is látszik, hogy az ószövetségi gondolkodás szerint az emlékezés nem passzív emlékezést jelent, hanem jelenvalóvá teszi a múltat.

A zsidó hagyományokat követő pászkavacsora kijelentései is ehhez a gondolkodáshoz igazodnak. Amikor tehát Jézus azt parancsolja tanítványainak, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, akkor nem attól tart, hogy a keresztre feszítés, vagy akár a feltámadás után egyszer csak elfelejtenék őt… Sokkal inkább arra adott utasítást, hogy mindazt, ami őáltala a Golgota magasán majd megvalósul, a megváltói tettet, az új szövetséget Isten és ember között – újra és újra tegyék jelenvalóvá.

Jézus felszólításában az emlékezés alanya természetesen ebben az esetben is Isten. A tanítványok feladata, hogy Istent emlékeztessék a messiási keresztáldozat által létrejött örök paktumra, és arra, hogy ígéretéhez híven küldje el a dicsőséges Megváltót a Földre.

Ez az eszkatológikus messiásvárás már az ősi húsvéti vacsorában is megjelent. Az őskeresztény eucharisztikus ünneplésben ugyanez a remény és vágy kap hangot a keresztények felkiáltásában: „Marana tha”, vagyis „Jöjj el, Uram!” – magyarázza Székely János.

A reformáció 2016-os emléknapján Ferenc pápa, a Katolikus Egyház vezetője és Munib Junan püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke a lundi székesegyházban tartott ökumenikus imádság végén közös nyilatkozatot írt alá. Ez a közös nyilatkozat hangsúlyozza, hogy mindaz, ami összeköti a különböző felekezeteket, nagyobb annál, mint ami elválasztja őket.

Az egyházi vezetők közösen kötelezték el magukat arra, hogy az ökumenikus párbeszéd útján az Eucharisztia asztalánál megélhető teljes egységen fognak dolgozni.

Ki tudja, vajon közelednek-e az álláspontok? Az mindenesetre feltétlenül üdvözlendő, hogy a különböző keresztény felekezetekben él az igyekezet, hogy egy asztalhoz ülhessenek egymással: az Eucharisztia közös asztalához.

Forrás: Székely János, Az Újszövetség teológiája, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2008.

 

Gável András

 

Krisztus szétszakadt ruháját még összefércelhetik az egyházak

A keresztények legyenek újra egyek az asztal körül!

A Mindenszentek és a Reformáció napja között félúton

Iratkozzon fel hírlevelünkre!