A Nagymarosi Találkozók ikonjai ma is beszélnek – Bajcsy Lajos kanonok a Vasárnapnak
A II. Vatikáni zsinat szellemiségétől vezetve
Az Új Ember hetilap 1977. május 1-én interjút közölt Az egyházi kisközösségekről címmel Szennay András pannonhalmi főapáttal, aki Tomka Ferenc egri teológia tanárral, a Hittudományi Akadémia magántanárával konzultálva adta meg a válaszokat a riporter kérdéseire. A II. Vatikáni zsinat okmányaira, VI. Pál pápa „Evangelii nuntiandi” kezdetű pápai buzdítására és a IV. Püspöki Szinódusra hivatkozva oszlottak el a kételyek és félelmek az egyházi kisközösségek (vagy más kifejezéssel, bázisközösségek) létjogosultságát és szükségességét illetően.
A Taizé-i Ökumenikus Közösség és evangéliumi eszmeisége is – Roger Schütz levelei révén – nagyban hozzájárult az ifjúság közösségi szellemének alakításához. Miközben a Szentlélek az egyházi vezetők (a pápa és a püspökök) számára világossá tette világszerte az esetleges veszélyeket (kontestálás, elszigetelődés, szektásodás), az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jövő útja a „kisközösségek egyháza”. 
Az ősi gyökerekhez és modellhez visszatérve az egyház az egyre szaporodó kisközösségek megújító törekvései által visszanyerte tápláló erejét, személyességét és a tanúságtevő szeretet nagyobb hatékonyságát. Egyszóval megújulhatott, és egy egészen új fejezet kezdődhetett az életében.
A II. Vatikáni zsinat szerint az egyház – „Isten zarándoknépe” – „az üdvösség egyetemes jele és szentsége, illetve eszköze, Isten országának valódi kezdeménye már itt a Földön, amely a helyi kisközösségekben él, és amelyeknek egységben kell lenniük az egyetemes egyházzal, az apostolutódokon (a helyi püspökökön) és Péter utódán (a pápán) keresztül magával Jézus Krisztussal. Az egység révén a „Titokzatos Test” (a kegyelmi közösség) feje a hitet és az örök életet adta szüntelen. A Szentlélek részben már a zsinat előtt is, de különösen azt követően azonnal cselekedett, és világszerte kezdte megújítani a régi, életképes közösségeket. Ezek mellett megteremtette az újakat is:
a különféle karizmák sokszínű világát, a kisközösségek pluralista egyházát. 
Kismaros, Nagymaros: lelki erőmű
Ennek a megújulásnak jegyében született meg a hetvenes évektől, Sillye Jenő és barátai őszi kismarosi énekes találkozójából kinőve, 1980-tól a Nagymarosi Ifjúsági Találkozók máig is tartó, és fejlődő, országos jelentőségű sorozata – vagy egyszerűen a „Nagymaros”.
Beindult a „lelki erőmű”, amelyet Kárpát-medence méretű kisugárzásával ma már nyugodtan „össznépi karizmának” is nevezhetünk.
A liberális szenny százféle csatornán ömlik ránk – Sebők Sándor atya a Vasárnapnak
Hatását nem a szervezésében kell keresnünk. Ezzel együtt hamarosan kialakult egy fiatal lelkületű – kisközösségekkel vagy egyszerűen csak ifjúsággal foglalkozó, lelkipásztorokból és buzgó, elkötelezett, tapasztaltabb világiakból álló, 15-25 tagú – „team”, a „nagymarosi stáb”, amelynek tagjai, magyar kifejezéssel élve „kaláka munkával”, évente 4-5 találkozón tervezte meg, alakította ki, majd pedig megfelelően kiértékelte e találkozókat és fejlesztette tovább azokat, a Szentlélek vezetésére figyelve.
Egyszerűen felfedeztük néhányan az egyre hangulatosabb és növekvő létszámú találkozókban az ifjúság országos méretű hit, erkölcsi és liturgikus tanításának, nevelésének, lelkisége megújításának, egységessé formálásának közös, nagy lehetőségét, és ettől kezdve komolyra fordult a szervezés és lebonyolítás munkája. 
A Szentlélek vezetése szerint
A kibontakoztatást az adta, hogy a Szentlélek segítségével, felelősen kerestük az aktuális témákat, a legmegfelelőbb előadókat, a lelki nap programjának, lebonyolításának legalkalmasabb, legkedvezőbb lehetőségeit. Így fokozatosan újabb és újabb ötletekkel gazdagodva terebélyesedett ki az eleinte csak délutánra korlátozódó program egy egész napos, nagyon gazdag világgá.
A nap szerkezete állandósult és az el nem múló tartalom foglalata lett. Reggeli ima, tematikus nagy előadás meghívott előadóval, szakemberrel, a kiscsoportos témamegbeszélés és az egyre bővülő fakultációk kialakításával. Ezt követően a közös ebéd a kiscsoportokban, ahol egyúttal ismerkedhettek is az ország minden tájáról, később a határon túlról is jött fiatalok, és kicserélhették tapasztalataikat. A kora délutáni énekpróba, énektanulás, majd az egyre népszerűbb közös szentségimádás, amelyet egy-egy lelkiségi közösség vezetett. A nap csúcspontja a meghívott püspökkel koncelebrált szentmise volt, majd a Boldogságos Szűz Mária köszöntése (felajánló ima, litánia, rózsafüzér tized, gyertyagyújtás) következett. Végül a nap üzenetét is megjelenítő, felszabadult nagy, közös éneklés és dicsőítés. 
Egyre fontosabbnak tartottuk az egységet, és hogy törekedjünk is arra. Elsősorban a szervező csoporton belül éltük ezt meg egymás között. Ugyanez vezetett bennünket a meghívott – egyházhű papok, teológusok, világiak – igehirdetése, előadásai, imái, témavezetései által is. Így sikerült kivédeni a ’70-es és ’80-as évek megosztó törekvéseit az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) részéről. A megélt egység az esetlegesen belülről támadó, zavaró „manipulációk” ellen szintén jó védelemnek bizonyult.
„Nagymaros” nemcsak megmaradt annak, aminek a Szentlélek akarta, hanem létszámában, lelkiségében, tartalmában is egyre gazdagodva, friss és korszerű maradt, minden várakozásunkat felülmúlva „fejlődött”.
Hisszük, hogy Isten Lelke, az Egyház Lelke vezetett és irányít ma is bennünket. Ő az „igazság”, az „erő”, a „józanság”, a „szeretet”, az „imádság”, az „egység” – egyszóval az „élet” Lelke. 
Országos lelki pezsgés kezdődik: él az egyház!
Nagymaros egyfajta sajátos kölcsönhatásban létezik. A találkozó sok irányból meríti anyagát: az előkészítő megbeszélések alkalmaiból, amely gazdagodik az ideérkezők tapasztalatával. Ez a tapasztalat azonban azonnal kisugárzott az ország kisközösségeire. Ennek gyümölcseként más „tájjelegű”, körzeti, regionális ifjúsági találkozók születtek. (Ez egyébként a szervezők nem kimondott módon célja is volt, amely valóban megvalósult.)
Ez a folyamat fordítottan is élő volt: a kisközösségek és egyesek visszajelzései, a találkozóra adott reflexiók és kiértékelések alakították tovább a következő találkozók szellemét.
A felnövekvő első generáció családjainak gyermekei ürügyén egyszer csak megszületett a „Gyermekmaros”, főként a karizmatikus megújulásban lévő testvérek buzgósága nyomán. Az évek során a pár tucat gyermekből többszázas létszámú, és ma már altáborokra osztott gyereksereg építi Isten országát, énekelve-játszva egy külön helyszínen. A délutáni közös szentmisére csatlakoznak be a fő programba a plébániakertben, hiszen a templomot már rég kinőtte a rendezvény. A kezdeti párszázas találkozókból többezres létszámú nagytalálkozó lett.
Kijelenthetjük nyugodtan: „Embernek ez lehetetlen.” Végül is egy ilyen méretű lelki-szellemi ifjúsági találkozó növekedését és belső vonzását a lelkisége, illetve a szellemi és kegyelmi kincsei adják. 
Nagymarosi ikonok és az újonnan születő dalok: a szellemi ív lenyomatai
Ilyen kincs Isten szavának hirdetése, erre válasz az ima, az adoráció, a kiengesztelődés és megtérés szentsége, amelynek jól mérhető jele, hogy a gyónások tömegessé váltak. A közösségi dimenzió többféle szinten megélhető az Eucharisztia közös ünneplésében, és a dinamikus dicsőítő, gitáros énekekben.
Ez a hatalmas párbeszéd egész napon át tart: Istennel és egymással, a Lélek vezetése által. A gyümölcse pedig, hogy a magyar nemzet ifjúságának lelki egységét és lelkiségének forrását teremti meg.
1980-tól született az évi egy őszi találkozó mellett a tavaszi is. Májusban a Pünkösdhöz, októberben a Magyarok Nagyasszonyának ünnepéhez igazodó alkalmak a köztes időkre is lelki programmal láttak el. Ezt a felkészülési célt hivatott szolgálni a „Nagymarosi Levél” sorozat. A témákkal párhuzamosan, azokat kifejezve megszülettek az egy „ikon”-ban összefoglalt grafikák. Ezek a témarajzok megjelentek a kitűzőkön, az éneklapon és a felkészítő Nagymarosi Levélen.
Ugyanígy születtek az újabb énekek is. Minden találkozó meghozta az új időknek új dalait – Jenőtől, Daxtól, Attilától, a Gável testvérektől – a megfiatalodó és egymást váltó énekes-zenész csoportoktól. 
Keresztény hullámhossz az egyházban: küldetésünk van
Nagymaros egész napos, komoly lelki programmá vált. Önálló karaktere lett, amely köszönhető az előkészítő csoport tudatos együttmunkálkodásának, a szervezett csoportvezető-előkészítő programoknak, a péntek esti szentmisének és előkészítésnek (szentbeszéddel, lelki ráhangolódással, szervezési eligazítással). A szombati nap gazdag programja – a vezetők reggeli imája, az érkezők fogadása, a nagy tematikus előadások, a fakultációk, a közös ebéd, az énekpróba, a szentségimádás, a püspök vezette koncelebrált mise, a Mária-tiszteletünket kifejező záró ima, litánia, végül a nagy közös éneklés – így válik az ország hívő, útkereső, érdeklődő ifjúságának és gyermekeinek lelkét informáló, alakító, gazdagító, egységesítő (nem uniformizáló, hanem közös nevezőre hozó: krisztusi, egyházias és magyar), keresztény hullámhosszra hangoló, misszióra indító nagy találkozóvá.
Nagymaros szellemi története az egyes találkozók ikonjaiból világosan nyomon követhető.
Évről-évre felfedezhető a Szentlélek vezetése az egymást követő témákban: a nyolc boldogság nyolc találkozóra bontott sorozatában,az egyházias lelkületről szóló üzenetekben – az Egyházról, benne meghívásunkról, küldetésünkről, egységünkről, az Egyház Krisztus alapította egy-szent-apostoli-egyetemes voltáról. Az élet konkrét kihívásaira is választ kerestek a különböző alkalmak. Az idők jeleire figyeltünk közösen: 1980: Szent Gellért millennium, 1987-88: Mária-év, 1992: Amerika felfedezése, önmagunk felfedezése; 1994: Esztergomi Főegyházmegyei Zsinat; 1991. és 1996. II. János Pál pápa magyarországi látogatásai.
A keresztény könnyűzene hőskorszakának veteránjai ma is példák
A popzene az egyházban is jó eszköz – Blanckenstein Miklós a Vasárnapnak
A liberális szenny százféle csatornán ömlik ránk – Sebők Sándor atya a Vasárnapnak
A liberális szenny százféle csatornán ömlik ránk – Sebők Sándor atya a Vasárnapnak
