A nyakkendős mise az egyházi hűség szimbóluma lett

A „nyakkendős mise” kifejezés egyben a magyar egyházi élet egy adott korszakát is jellemezi. A kommunista éra keresztényellenes offenzívája kívülről-belülről fenyegette a katolikusok életét. Ennek ellenére számos pap vállalta, hogy foglalkozik a felnövekvő ifjúsággal, amely a hívek közösségeinek jövőjét jelentette. Így került szembe az egyházáért tettrekész pap a saját püspökével és a párttitkárral ugyanabban az időben. A félelem fékezte fegyelem az evangélium szabad terjedését gátolta. Akadtak olyan reakciós, felszentelt egyházi személyek, akik ebben a helyzetben minden irányban ellenállást tanúsítottak, és magatartásukkal a „lassú lépések egyházi politikáját” veszélyeztették. Közülük többen nyakkendőben és civil ruhában miséztek, hogy nemtetszésüknek ilyen módon is jelét adják. Ám azt a bizonyos kismarosi misét a felelős egyházi vezetés tévedésből sorolta az egyházi engedetlenek közé. A hazai keresztény popzenekultúra bölcsőjének is tartott nagymarosi találkozó alapító atyái állandóan pengeélen táncoltak: az egyház iránti engedelmesség és a rendszerellenesnek számító foglalkozás a fiatalokkal kettőssége között kellett egyensúlyozniuk. Hűségük gyümölcse az élő kisközösségek megszületése lett, amelyek a rendszerváltozás utáni egyház megújulásának alapjaivá váltak.

A kommunista rendszer elnyomásának szorításában a fél évszázada Kismaroson útjára induló találkozók az újraevangelizálás és a demokratizálódás kettős feladatát látták el. Nem véletlen, hogy az egyre közkedveltebb,  helyhiány miatt később Nagymarosra átköltöző események sok jelenlévőben a politikai ellenállást is jelentették. Pedig a lelkinapokat szorgalmazó és pasztoráló alapító atyák szándéka egyedül az evangéliumi örömhír továbbadása és a felelős keresztény fiatalok nevelése volt. Azonnal érezzük, hogy ez az egyházi szándék alapvetően elviselhetetlen lehetett az ateista rendszer számára.

1970-71-ben a Dunakanyar Egyházközség – ahogyan a közeli plébániák összefogását nevezték akkoriban – elkezdett valami maradandót létrehozni, amelynek hatása máig érezhető. Tegyük hozzá azonnal, hogy az összejövetelek megmaradása nem emberi erőnek köszönhető, hiszen annak létét kívülről-belülről gyengítették az akkori egyházi és állami berendezkedéssel szembeni különböző papi hozzáállások.

Az évente kétszer megrendezett ifjúsági találkozók sikere egyre jobban két kisközösség vállát nyomta. A Bulányi György piarista vezetésével működő, erősen rendszerellenes és nem egyszer az egyházi hierarchiával szemben engedetlen Bokor Közösség és a magyar katolikus fiatalok nevelésére elkötelezett Regnum Marianum oroszlánrészt vállalt a szervezésben és a spirituális és pasztorális irányok meghatározásában.

Nem véletlen, hogy Lékai László bíboros nem nézte túlságosan jó szemmel az ifjúsággal foglalkozó szervezkedést. Idegenkedésének persze nem kizárólag a belső papi engedetlenség volt az egyedüli oka. A főpásztor valójában a „lassú lépések politikáját” kívánta követni, egyfajta vértelen, szinte észrevétlen forradalom mentén. Emiatt

a negatív, elutasító magatartása és döntései mögött legtöbbször éppen az egyház közössége miatti óvatosság és féltés állt, amely jól jellemzi a nyáját óvó pásztort.

Voltak azonban atyák, akiknek nem felelt meg ez a tempó, és a reakciós ellenállás híveivé váltak, amellyel a főpásztor dühét és ellenállását egyértelműen kivívták. Az egyházi retorziók nem késlekedtek.

Sajnálatos módon a kismarosi találkozókra is rávetült ez a negatív megítélés. 1976-ban, a lelkinapot követően megjelenő egyházmegyei körlevél egyértelműen elítélte a „modernizáló” áramlatot a papság körében, mondván: „Megdöbbenéssel hallom, hogy egyes papok, sőt együtt misézők teljesen civil ruhában, nyakkendővel mondják az igeliturgiát, sőt nem egyszer az áldozat liturgiáját is” – állt a minden templomban felolvasott egyházmegyei üzenetben.

A „nyakkendős mise” fogalma sajnálatos módon teljesen összekapcsolódott a dunakanyari találkozók eseményével.

A szerencsétlen megítélésű eset mögött azonban a papi engedetlenség vagy az egyházat belülről siettető reakciósság halvány nyomai sem húzódtak meg. „Annyian voltunk papok, hogy nem volt elég miseruha, ezért miséztünk civilben” – számolt be a félreértelmezett eseményről Turcsik György atya.

Balás Béla, későbbi kaposvári püspök így emlékszik vissza a szerencsétlenül megbélyegzett alkalomra: „Zsúfolásig tele volt a templom, az oltár alatt is ültek. A Jézus szíve szobor nyakában harminc mikrofon is lógott, pára folyt a falakon. Az ötvenes években engedélyünk volt Rómából a miseruha nélküli misézésre, tekintettel a rendkívüli körülményekre. A számtalan ismerős arc, az otthonosság hangulata az üldözöttség és a rejtőzködés édes-fájó emlékeit juttatta eszembe. Sodort a múlt, egy pillanatra kikapcsolt az ész, és csak a régi reflexek működtek. Ez lett a vesztünk.”

Nem tudhattuk, mi jön ki ebből – hangzott el a Kismarosi Találkozókért hálát adó ünnepségen

A szemtanúk szerint egyébként nyakkendő mindössze egyetlen papon volt, aki a pedáns öltözködéséről is ismert volt. A többi, miseruha nélküli atya leginkább farmernadrágot viselt, ezért akár „farmer misének” is titulálhatták volna a szakrális eseményt.

Sillye Jenő énekes dalszerző így emlékezett vissza erre a kellemetlenül értékelt alkalomra: „A bíboros neveket kért, mondván, ezek az összejövetelek felborítják az elképzeléseit, a kis lépések politikáját.” És valóban, Lékai bíboros személyesen rótta fel ezt a balszerencsés esetet Balás Béla (Beton) atyának, mert úgy ítélte meg, hogy extravagáns módszerekkel elcsalják a fiatalokat más plébániákról, ráadásul a szektásodás előszelét vélte felfedezni a lelki megújulás evangéliumot megélni szándékozó, tiszta szándéka mögött.

Föltámadt, alleluja! – a hitvalló dal négy évtizede zengi a remény üzenetét

A bíboros idővel megenyhült, köszönhetően a következetes egyházi diplomáciai munkának és az engedelmességnek, amelyet az alapító atyák mindvégig kiemelten fontosnak tartottak. Az nem vezetett volna célhoz, ha ezt a rengeteg Jézust kereső fiatalt az igazság keresése és az egység szétzúzása révén kiszakítják az egyház testéből, mint ahogyan arra a türelmetlenebbek vállalkoztak, eltávolodva ezáltal a – valljuk be – diplomatikus óvatosság miatt nem teljesen evangéliumi életet tükröző egyházi vezetéstől. 

Nagymaros soha nem vált ki az anyaszentegyház testéből, hanem – mondhatjuk hittel, hogy a Szentlélek ajándékaként – mindvégig az egyházat akarta és tudta építeni belülről, megélve az evangéliumot, szemben más gyülekezetekkel, amelyek szintén máig léteznek, önálló, bár Rómától elszakadt keresztény felekezetként.

A „nyakkendős mise” tehát a látszat ellenére sokkal inkább lehet kifejezője az egyházszeretetnek és elköteleződésnek, mint a modernizáló, türelmetlen, külön utakat járó reakciós bomlasztásnak. Sokan adhatunk hálát amiatt, hogy a hűséges lelki erőmű révén belegyökerezett az életünk Istenbe és az egyház megtartó közösségébe.

 

Gável András

Forrás: Kamarás István, Lelkierőmű Nagymaroson, Művelődéskutató Intézet, 1989.

 

Hadi Ferenc: A fiatalság nem függ az életkortól a Nagymarosi Találkozókon

Mit sem aggódom – Sillye Jenő dala ma is hitvallásra hív

A kiemelt kép forrása: a nagymarosi találkozók honlapja