Nincs más út, csak Krisztus

Volt az az idő, amikor az emberek felvállalták, hogy gondolkodásuk szempontjából, vagy éppen világszemléletük szerint, értékrendjük, vagy a moralitás alapján milyen csoportokkal vállalnak közösséget. Mindez elmúlóban van. Egyre gyakrabban látjuk az alattomos szándékkal, vagy éppen az elköteleződés hiányából fakadóan önmagukat besorolhatatlannak tituláló embereket, akik azt képzelik, hogy ha nem fogadnak el egy meghatározást magukra nézve, akkor azt kívülről sem fogják rajtuk felismerni. Ennek a folyamatnak, amikor nem sunyi szándék áll mögötte, sokszor az is az oka, hogy az ellenségeskedésből elegük van az embereknek. Ám, sajnos, a felnőttek világa nem olyan egyszerű, mint mi szeretnénk. Néha a hallgatás, vagy éppen a „pártatlanság” is döntés és támogatás. Ahogy Babitstól tanultuk: „vétkesek közt cinkos aki néma”.

Értékrendek szerint rendezzük be az életünket, akár bevalljuk, akár nem, s így valamire kötelez minket mindez, hacsak nem vagyunk becstelenek. Vagyis ki kell állnunk érte, ha nem akarunk hűtlenekké válni a felismert értékekhez, s végső soron önmagunkhoz. Ha akarjuk, ha nem, ilyen helyzetek előállnak, próbára kerül az elköteleződésünk. Hitelesség és becsület kérdése mindez. Néha a békéhez a felvállalt harcon keresztül vezet az út.

Egyre többször küzdünk a katolikus egyházban azzal a problémával, hogy olyan tagokat is sorainkban találunk, akik nem szeretnének közösséget vállalni az értékrendünkkel, hitünk teljességével. Pedig Jézus figyelmeztetett minket: „Aki tehát csak egyet is elhagy a legkisebb parancsok közül és így tanítja az embereket, az igen kicsi lesz a mennyek országában.” (Mt 5,19)

De a probléma nagyobb ennél! Nem egyszer arról van szó, hogy a falainkat szeretnék megrongálni az ilyen személyek, vagy elcsenni valamit a lelki kincseinkből. A cél nem csak az egyéni kényelmük kiszolgálása, hanem az, hogy az egyház tanítását relativizálják. Ezért még inkább ez a jézusi gondolat érvényes rájuk: „aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló. (…) A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson.” (Jn 10,1.10)

Belső küzdelem ez, de sokunkat érint! Kihatással van ugyanis nem csak a közösségünk belső életére, de arra is, amit a világban látnak belőlünk.

S így, éppen a szétziláltnak tűnő kép miatt, sokak számára gáttá válnak a felé, hogy igazán megismerjenek minket, s általunk az egyedül igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust (vö.: Jn 17,3). Pedig ez az örök élet kérdése is! Ez a folyamat elidegeníti az embereket a keresztényektől, vagy legalábbis hozzájárul ahhoz, hogy ne legyen vonzó a hitünk – hogy ne találják meg a kiutat a bűnök sivár világából.

A valóság hitelessége a kérdés? Nem, de az igen, hogy a valóságot mennyire fogjuk hitelesnek látni! Ne legyünk naivak; hiszen látjuk, hogy

több száz éve működnek a világban olyan erők, amelyek tudatosan igyekeznek az egyházat rágalmakkal befeketíteni, s az elmúlt évtizedekben egyre-másra belülről is elindultak olyan folyamatok, amelyek kiszolgálni igyekeznek ezt a kívülről jelentkező igényt.

Egy olyan egyházat szeretnének létrehozni, amely teljesen felhígult, kiüresedett, s nem képes hitelesen tanúskodni az Igazság mellett.

Márpedig ítélet lesz. És Isten, Aki végtelenül irgalmas, nem képes igazságtalan ítéletet hozni. Benne ez a kettő egységben van: irgalom és igazság. Amit mi képtelenek vagyunk összehangolni, azt Ő a saját kereszthalála árán tette eggyé. Így az igazság már nem más, mint az irgalom megvalósítása. Ám az irgalmat csak akkor tudja rajtunk gyakorolni, ha ennek feltételét: az Ő keresztáldozatát elfogadjuk. Nincs más út, csak Krisztus. S az ítélet igazságos lesz.

Vajon megvédenek-e önbecsapásaink Az előtt, Aki maga az Igazság?

 

Molnár Miklós atya

A szerző további írásait ide kattintva olvashatják.