Ungváry Zsolt: Áldozat – 10. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

10. RÉSZ                                                             (9. RÉSZ) (8. RÉSZ) (7. RÉSZ) (6. RÉSZ) (5. RÉSZ) (4. RÉSZ) (3. RÉSZ) (2. RÉSZ) (1. RÉSZ)

 

Hála a vonatbérletnek, Lengyel-Szabó László először Rómába utazott. A nagy távolság nem került többe, sőt jobb is volt így, mert minél hosszabb utat tett meg egyvégtében, annál inkább módja nyílt a vonaton aludni, s ezzel megtakaríthatta a szállásköltséget. Eleinte maga sem tudta, távolodni akar valahonnan, vagy megérkezni. Voltak pillanatok, amikor – maga előtt is szégyellte – a kaland, az izgalom csábította, s nem találta azt a hangulatot, amit annyira keresett.

A Szent Péter bazilika például lenyűgözte, de a turisták – s náluk jobban a bejáratnál vigyázó, kis tábláikon lengeruházatú nők és rövidnadrágos férfiak áthúzott rajzát mutogató őrök – lehetetlenné tettek minden elmélyülést és meghittséget. Hiába gondolta, hogy a pápa székhelyén jelet vagy megerősítést kap, ez az élmény teljességgel kimaradt. Később azonban, visszajőve Assisibe, megérzett valamit abból, amiről Budapesten elmélkedett. Szent Antalnál, Padovában, pedig már eszébe sem jutott, hogy akár turista is lehetne. Rövid hezitálás után Firenzét választotta következő állomásként.

Ez vízválasztó lehet, gondolta. Eldől, hogy csak intellektuálisan, polgárpukkasztásból érdekli-e a dolog, vagy komolyabb a helyzet. Ehhez az úthoz is – mint eddig mindig – idézetet keresett. Felütötte az Újszövetséget, ahogy szokta: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.” Na, lehetne szívderítőbb is. Ámbár, töprengett, ez pozitív üzenet. Meghívás. Ez jó. Fölszállt a Velencéből Rómába tartó vonatra, s ülőhelyet keresett. Egymagában szinte bárhová bekéredzkedhetett volna, de nem akart olyan kupét választani, ahonnan szúrós szemmel meredtek rá, vagy ahol így is zsúfoltan gubbasztottak.

Hirtelen torpant meg. A fülkéből kedves fiatal pár nézett ki, mintha tekintetükkel még hívogatnák is. Félrehúzta az ajtót.

– Permesso?

A fiatalok lelkesen bólogattak. László megköszönte. A tájat kezdte nézni, s valamiről eszébe jutott, hogy amióta Itáliában van, még egy lapot sem írt az anyjának.

– Anyuéknak írok egy képeslapot Firenzéből.

László felkapta a fejét. Hát innen eredt az ötlet. A szemben ülő hölgy mondta a férfinak. Magyarul. Egy másodpercig átfutott az agyán, hogy nem fedi fel magát, s ezzel kihallgathatná őket. De szinte azonnal megszólalt:

– Magyarok?

A házaspár is meglepődött. Nem mintha teljességgel szokatlan lett volna honfitársakkal összefutni Olaszországban, de a helyzet mégis furcsán hatott.

– Igen, Pestről.
– Csak nem nászúton? – szaladt ki önkéntelenül a száján.
– De! – nevetett Anna. – Ennyire látszik?
– Hát…
– Te itt dolgozol? – tegezte le Tibor a másik fiatalembert.
– Nem.
– Turistaút?
– Nem így mondanám…
– Zarándoklat – bökte ki Anna, s most László csodálkozott el. A szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Ennyire látszik? – mosolygott vissza, s kicsit megbánta, hogy a jól elsülő poén kedvéért így kiadta magát.

De a házaspár nem tűnt tolakodónak. Az időjárásra, a vonatokra, az olasz emberekre és ehhez kapcsolódó tapasztalataikra terelték a beszélgetést. Ömlött belőlük a szó, felváltva mesélték élményeiket, mintha hónapok óta lennének itt.

– Most irány Firenze, aztán pedig haza.
– Kezdődnek a hétköznapok – bólogatott László.

A „hétköznapok” szóra mindketten felkapták a fejüket.

– Nem olyan nagy baj az. Az élet zömmel hétköznapokból áll. Anélkül nem is lenne értelme az ünnepnek.
– Persze, persze – mentegetődzött László. – Nem úgy értettem.
– A hétköznapnak látszólag nincs varázsa…
– A hétköznap maga az élet – bölcselkedett László. – Ha szépek a hétköznapok, szép az élet.
– Úgy beszél, akár egy pap – nevetett Anna, noha ritkán találkozott pappal. Nem is hitte volna, a másikat mennyire mellbe vágja a hasonlat.
– Még nem vagyok az – mondta halkan, s arra gondolt, jól esne ezeknek az idegeneknek beszélni erről. Nem ismeri őket, gondoljanak, amit akarnak, de egyszer végre őt hallgassa meg valaki. S a Firenzéig tartó úton előadta kétségeit, megérzéseit és terveit.
– Szép, szép – dörmögött Tibor empatikusan, mert úgy vélte, ezt várják el tőle.

Anna azonban messzebb ment.

– Nagyon sok lemondással jár. Nem? Ott van a cölibátus. Vagy az engedelmesség…
– Ha valamire feltesszük az életünket, akkor minden másról lemondunk – magyarázta László. – A házassággal ti is lemondtatok más nőkről és férfiakról. Egy seregnyi dologról. Minden más irányba forduló életről. Mindannyian csak egy életet élhetünk meg. S ha választottunk, akkor az összes többit automatikusan elveszítettük. Ez szomorú, de ez a legszebb az életben. Pláne, ha hívják az embert, akkor menni kell. Ha a hívás nagyon határozott, nagyon erős, nagyon egyértelmű, akkor nem azt nézzük, miről mondunk le. Azt nézzük: mit akarunk elérni. Ha Jézus hív, akár a földi életről is le kell mondanunk.
– Téged erősen hív? – kérdezte kicsit értetlenkedve Tibor.
– Nem tudom – válaszolta őszintén László.
– Azt mégse kívánja tőlünk Jézus, hogy meghaljunk – ellenkezett a lány.
– Egyszer mindannyian meghalunk. Meg kell haljunk, hogy örök életet találjunk.
– Na de nem mindegy, mikor és hogyan.
– Persze. Mindenkinek akkor, amikor az adott pillanatban ez a leglogikusabb.
– Logikus?
– Az isteni rendben logika van. Az emberek különböző életkort élnek és különböző módon halnak meg. Mindenkit hív az Isten, de mindenkinek magának kell eljutnia hozzá.
– Ez kegyetlenség.
– Dehogyis! Ez szeretet. A végcél a szeretet. Isten maga. Jézus azt mondta: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.”

Tibor a fejét csóválta.

– Kevesen vannak a mártírok.
– Nem biztos, hogy ezt szó szerint kell értelmezni. Az is szeretet, ha én otthagyom a szakmámat, hogy másokon segíthessek. A lemondás akkor szép, akkor érvényes, akkor nem szül gyűlöletet, haragot vagy lelkifurdalást, ha a szeretet diktálja.
– Mindjárt beérünk Firenzébe – mondta Tibor, és elkezdte leszedegetni a csomagokat.

(Folytatjuk.)

Ungváry Zsolt: Áldozat – 9. (folytatásos kisregény)