Ungváry Zsolt: Áldozat – 9. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

 

9. RÉSZ                           (8. RÉSZ) (7. RÉSZ) (6. RÉSZ) (5. RÉSZ) (4. RÉSZ) (3. RÉSZ) (2. RÉSZ) (1. RÉSZ)

Az izgalom, hogy Tibor szülei hazajöhetnek, háttérbe szorított minden egyéb gondolatot Annában. Amint lehetett, gyorsan magára kapkodta a ruháit, s az ágy szélére kucorodott.

– Ennek így semmi értelme – mondta. – Ez így… – Rálépett az állólámpa kapcsolójára, a szobában fény gyúlt, s az eddig csak a redőny résein beszivárgó halvány világosságban kontúrosan létező tárgyak határozott alakot nyertek. – Kár ezt erőltetni.
– Ezt? Mire gondolsz?
– Tudod jól. – Felhúzta a harisnyát is. – Majd. Házasság után. Nyugodtan, a saját szobánkban. A saját lakásunkban…

Tibor odabújt a lányhoz, és átölelte.

– Vegyél te is ruhát – szólt rá Anna. – Nem szeretném, ha a szüleid előtt…
– Sejtik, mit csinálunk… Nem törnek csak úgy ránk.
– Akkor sem. Ez olyan megalázó.

Tibor bólintott.

– Majd a nászúton… – mondta megadóan.

Annának is tetszett az ötlet. Tibor lekapta a polcról az útikönyvet. Amíg a lány lapozgatni kezdett benne, engedelmesen felöltözött. Most olyan benyomást keltettek, mint két udvarias egyetemista, akik a másnapi dolgozatra készülnek.

– Velencében három nap – kezdte a fiatalember. – Illetve nem is bent a városban, hanem itt, a szemközti földnyelven. Punta Sabbioni. Miramare kemping. Jártam ott néhány éve. Barátokkal – tette gyorsan hozzá, az igazsághoz csak részben híven. – Hajóval megyünk be Velencébe. Anélkül elképzelhetetlen a nászút.

Egymásra nevettek. Tibor folytatta:

– Utána irány Firenze. Az interneten kinéztem egy kis albergót, nem messze a pályaudvartól. Az állomás a Santa Maria Novella templommal szemben van, onnanl pár száz méterre egy kis utcában. Nem kell sokat bandukolni a csomagokkal. Nincs messze a belváros sem. Ponte Vecchio, Uffizi, Arno-part…
– És végül – bökött Anna a csizma szárának közepére Anna – Róma.
– Colosseum, Szent Péter, Vatikáni múzeum.
– Nem két fillér… – szólt a lány rövid töprengés után.
– Félre van téve.
– És a lakás?
– Ez a lakás árához képest nem sokat számít. Nászút nélkül…

Anna a fiú szájára tette az ujját. Éppen meg akarta csókolni, amikor kulcszörgés, majd ajtónyílás hallatszott. Az érkezők nem is próbáltak konspirálni, vagy tartózkodóan közeledni. Tibor anyja már rájuk is nyitotta az ajtót, s harsányan beköszönt. Mögötte a férje.

– Mindjárt kezdődik a híradó – mondta mintegy magyarázatképpen. A zakóját a szék karfájára dobta. – Behoznál valami harapnivalót?

A két fiatal hátrébb húzódott. Kimenni nem akartak, az túl látványos elkülönülés lett volna.
Egy ismeretlen bemondónő olvasta a híreket.

– Moharos Bernadette – betűzte az apa a feliratot. – Egész csinos.
– Rosszul van kifestve – bírálta Anna.
– Na, nekem legyen mondva – dünnyögte Lenkei. – Kérek paprikát is! – kiáltotta.
– Apa! – szólt komoly hangon Tibor.
– Igen?
– Tizenhetedikén lesz. Lefoglaltuk a termet.
– Mi lesz tizenhetedikén?
– Az esküvő.

Lenkei odafordult, pár másodpercig eltöprengve nézett a fiára, aztán mosoly omlott szét az arcán, jelezve, hogy felfogta.

– Beírjuk a naptárba.
– És eldőlt már, hol fogtok lakni? – kérdezte Lenkeiné, aki most jött be, tálcán egyensúlyozva a tányért szendviccsel és a poharat sörrel.
– Annáéknál. Egyelőre. Aztán valószínűleg elcserélik úgy a lakást, hogy nekünk jusson egy kis garzon.
– Erről velünk nem is beszéltetek. Veled beszéltek, Péter?
– Velem? – döbbent meg a férfi. – Csak nem képzeled, hogy én olyasmit tudok ebben a kérdésben, amit te nem?
– Ez nagy döntés. Fontos döntés – emelte magasba ujját az asszony. – Nem lehet ukkmukkfukk lerendezni. Biztos rá kell valamennyit fizetni. Az esküvő sem lesz olcsó.
– Azt nagyrészt Anna szülei vállalják.
– Ez nem ilyen egyszerű – csóválta a nő a fejét. – Természetesen a mi rokonainkra eső költségeket vállaljuk. Az más kérdés – húzta ki magát –, hogy nálunk kicsi a család. Mi ketten, meg Géza bátyám. Őt feltétlenül meghívjuk és Mucit, ez világos. Mást, sajnos…
– Nagyon szép lesz – dörmögött Lenkei, és közelebb húzta a fotelt a tévéhez, mert kezdődött a sporthírek.

 

II. RÉSZ
AZ ESEMÉNY

Pontosan és szinte észrevétlenül indult el a vonat Velencéből, a Santa Lucia pályaudvarról. A Lenkei házaspár jó tíz perccel előbb beült, hogy biztosan legyen helyük. Tibor felrakta a csomagokat a tartóba. Akaratlanul is elmosolyodott, amint az órájára nézett: minden menetrend szerint működik. És itt nem is elsősorban a sokat kárhoztatott olasz vasutakra gondolt – mi a fenének sztrájkolnak ezek folyton… –, hanem a nászútból eddig eltelt napokra.

A terveknek megfelelően érkeztek, Itália azúrkék ege hozta a szokásos formáját. A kemping nem volt éppen ötcsillagos, de végül faházban szálltak meg, ami a célnak tökéletesen megfelelt. Annát, aki még sosem járt Velencében, sikerült elkápráztatnia; hajóról érkezni a lagúnák városába csakugyan feledhetetlen élmény. A tenger felől bontakozik ki a Campanile a Szent Márk téren, a Dózse-palota, a megannyi templom tornya, s a kis szigeteket kerülgetve kötnek ki a San Zacchariánál.

A séta a riók közötti hidakon, a szűk utcákon valóban mesés, amit a turisták tömege csak részben ront el, hiszen erre régóta készíti a fiatalasszonyt; Anna úgy tett, mintha nem zavarná – ez is része az élménynek. A Campanilébe végül nem mentek fel, de a magasból azért megszemlélték a kilátást a kicsiny San Giorgio Maggiore-szigetén lévő toronyból, Gellért püspök hajdani templomából. A magyar nyelvű emléktáblát is el kellett olvasni, mert erre Tibor történelemtanár kollégája külön felhívta a figyelmüket, s ezt épp úgy ki kellett pipálni, mint a vaporettóval való hajókázást végig a Canal Grandén. Gondolába végül nem ültek, mert szemérmetlenül drágának találták (nászút ide vagy oda, közép-európai ember őrizze meg önfegyelmét).

A tengerben persze fürödtek, igaz, nem a lidón, hanem a szemközti földnyelven, és az utolsó estére beiktattak egy szolid kis vacsorát is valamelyik alacsonyabb árfekvésű étteremben.

Tibor a birtokos elégedett boldogságával ölelte magához Annát, ahogy maguk mögött hagyták az Adria királynőjét. Mindent nagyon rendben talált.

Annában is hasonló gondolatok születtek. Ő éppen azt érezte, mennyire nyugodt és biztonságot sugárzó minden, amikor Tibor átkarolta – egész testét átjárta a melegség, ahogy hozzábújt. Kislány kora óta ábrándozott az esküvőről, nászútról – eddig minden úgy alakult. Szinte már nem is vágyott Firenzébe, akkor sem érzett volna csalódást, ha hirtelen visszafordulnak; irány Budapest, irány a lakáscsere, a saját konyha, a bútorok beszerzésének izgalma, a falvédő az ágy mögé, azután a gyerekek. Pelenkázólap, rugdalódzó, bili és gumiállatok. Olyan békebelien szépnek látszott, hogy majdnem elsírta magát.

– Baj van? – suttogta a fülébe aggódva Tibor.
– Nem, nem. Sőt! Dehogyis van baj!

Padovánál sokan felszálltak. Eleinte igyekeztek undokul nézni minden hely után kutatóra, de belátták, hogy a végtelenségig nem őrizhetik meg maguknak a fülkét. Szerencsére ekkor rokonszenves fiatalember húzta el az ajtót.

– Permesso? – kérdezte az ülésre mutatva.
– Si, si – bólogattak egymással versengve.
– Grazie – lépett be az idegen. Hátizsákját elhelyezte a házaspár csomagjai mellé, és kényelmesen elfészkelődött az ülésen.

(Folytatjuk.)

Ungváry Zsolt: Áldozat – 8. (folytatásos kisregény)