Ungváry Zsolt: Áldozat – 1. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható mostantól állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain. Olvassák szeretettel – ahogyan ő adta nekünk!

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei

 

I. RÉSZ
SZEREPLŐK

Az anya

A fiatal lány erősen ki volt festve; azzal a mozdulattal nézett bele a kimustrált Skodáról leszerelt visszapillantó tükörbe, ahogyan életük delén túljutott, magukon a valaha meglévő szépséget kereső asszonyok kutatják ennek a régi dicsőségnek a nyomait. Pedig legfeljebb huszonkét éves lehetett, s a vastag krémek alatt csakugyan épp olyan lehasználtnak tűnt, mint a Skoda, amelyikről a tükör származott. A szaki, aki a fiatal irodistát meglepte vele, már a középgenerációból is kiöregedett, ezért a furcsa ajándék inkább nevetség, mint irigység tárgya lett. A lány dacból megtartotta, s így mint a cég reklámját állította közvetlenül az ügyfelektől őt elválasztó üveg mögé.

A sminket vizslató pillantás annak a férfinak szólt, aki ruganyos léptekkel haladt át a fotocellás ajtón, s akiről mindenki tudta, hogy a Mercédesze miatt ki kellett nyitni a kapu bal szárnyát is. Ilyesmire senki sem emlékezett, mert a műhely Suzukikra, Skodákra és a maradék keleti autókra szakosodott. A lány szerint a mercédeszes őmiatta szokott ide, amit csak részben cáfolt az a tény, hogy a fiatalember nem hozzá, hanem a túlsó ablak mögött ülő középkorú asszonyhoz ment.

Az üveg mögött összenéztek a nők. Cinkos némajátékkal és nehezen visszafojtott nevetéssel kommentálták az ügyfél tettét. Szabó Katalin (akinek rég elvált férjét hívták Szabónak, mégis mindenki így emlegette) morcosan ejtette ölébe a képes magazint, amit olvasott, és megrovóan pillantott a mercédeszesre. Őt nem nyűgözte le sem a böhöm autó, sem a jólfésült úrvezető, s ezt lehetőleg éreztetni is kívánta.

– Mi tetszik? – kérdezte fásultan.
– Zöld kártyát szeretnék csináltatni.
– Nincs szabad placc – zárkózott el Szabó Katalin.
– Bejelentkeztem. Fél háromra.

Szabóné ezt pontosan tudta, mert az egész iroda reggel óta várta a fiatalembert, és Tímea, az erősen kifestett lány félóránként zengett róla dicshimnuszokat.

– Az más. Miért nem ezzel kezdte? – Pötyögött valamit a számítógépbe, azután a nyomtatóból hosszú papír kígyózott elő. Határozott mozdulattal letépte a perforációnál, és kidugta az üvegben lévő kis lyukon. – Írja alá! Megrendelő… – segített a sok-sok vonal között tanácstalanul keresgélő férfinak. – Kérem a forgalmit! Ezzel a munkalappal menjen a hetes állásra!

S jelezve, hogy végzett, öléből ismét fölrakta a pultra az újságot. A mercédeszes távoztakor a nők vihogni kezdtek, s Andrea, a negyvenes, szemüveges szőke lelkesen ütögette jobbjával a baljában tartott bulvárlapot.

– Ez a klassz pali, nézd csak, Katika! – Szabó Katalin csak félig pillantott fel, sejtette, hogy rajta fognak nevetni. – Ennek Alfa Rómeója van, ezüstszínű, itt a fotója. Erre mondják, hogy macsó, nem, Katika? – A fiatalabbak már vihogtak, Szabóné a vállát vonogatta. – A Mercédesz nem is autó. A szerelők is szidták a múltkor, emlékeztek? De ennek az Alfa Rómeósnak lennék a Júliája… A te fiadnak milyen kocsija lesz? – váltott hirtelen témát egy ártatlannak tűnő kérdéssel, de Tímea már fuldoklott a visszatartott röhögéstől.

Szabóné újra belesétált a csapdába. Letette a magazint, megfordult a széken, hogy szembe nézzen a többiekkel, s komoly, kioktató hangon közölte:

– Lacika most még egyetemre jár, tudjátok. De ha elvégezte, biztos olyan autót fog venni, amilyenre szüksége lesz.
– S majd azzal hoz be téged is dolgozni?
– Hát ha ráér, miért ne? – kérdezett vissza élesen Szabóné, s már megbánta, hogy válaszolt, mert a másik kettő kacagott. – Te is jobban tennéd – folytatta rossz taktikai érzékkel, de megbántottságában megfeledkezve az óvatosságról –, ha nem más férfiak képét nézegetnéd, meg azokról képzelegnél, miközben férjed van odahaza.
– Miért, te már képzelegni is elfelejtettél? – vetette oda Andrea gonoszul, amin Tímea vihogott.

Nyílt a fotocellás ajtó, és a műszakvezető olyan sietve jött be, hogy majdnem keresztülgázolt az üvegen. Mögötte apró, ősz hajú emberke lépkedett, méltatlankodó arckifejezéssel, senkire sem pillantva. A műszakvezető Szabónénál állt meg, a lyukon belökött egy forgalmit, és leplezetlen indulattal kérdezte:

– Maga állította ezt ki?

Katalin lassan, óvatosan vette kézbe.

– Igen.
– El van szúrva! – mondta a műszakvezető, akinek a háta mögé mintegy védelmet keresve, de a támadók súlyát növelendő, felsorakozott az emberke is. – Rossz a dátum! Mi van, ha kimegy így a forgalomba, megbünteti a rendőr, és minket perel be? Majd maga leperkálja a horribilis fizetéséből? Nem mindig azt a rohadt újságot kéne bújni, meg a színészek magánügyeit olvasgatni! – Ez már a többieknek is szólt, de továbbra is csak Szabónéhoz intézte a szavait. – Ott van valahol az adatlap, töltsön ki egy másikat és javítsa ki ezt a forgalmit!

Hátat fordított, és kiviharzott a teremből; csak az ajtónál kellett megtorpannia, mert az elektronika gyorsasága nem alkalmazkodott az ő tempójához.

– Miért nem nekem hozta vissza, ha észrevette, hogy hibás? – támadt rá az ügyfélre Szabóné.
– Itt van, visszahoztam – vágta oda az emberke. – Még én kérjek bocsánatot, amiért elrontotta?
Szabó Katalin mély lélegzetet vett, és néma mártíriummal verte a klaviatúrát. Háta mögött a másik kettő sugdolódzott.

(Folytatjuk)