Ungváry Zsolt: Áldozat – 7. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

7. RÉSZ          (6. RÉSZ) (5. RÉSZ) (4. RÉSZ) (3. RÉSZ) (2. RÉSZ) (1. RÉSZ)

 

Bernadette persze tudott a tévé és a női magazin közötti kapcsolatról, és gyanította, nem teljesen véletlen, hogy a híradóban való bemutatkozásának másnapján felhívták a laptól egy interjúkéréssel. Még az is átfutott az agyán, elnézve a rakoncátlankodó diktafonnal kínlódó fiatal lány küszködését, és az arcára erőltetett mosolyt, hogy nem túl szívrepesve jött erre a beszélgetésre; de hát a befutott nagy művészekhez bizonyára az újság öregebb rókái mennek, ő meg gyakoroljon a tévé új üdvöskéjén. Ez a gondolat kicsit bántotta, ezért próbált minél lekezelőbben bánni a lánnyal, és éreztetni vele, hogy – a látszat ellenére – igazi sztárral van dolga.

Rágyújtott, és cigarettát tartó kezével sürgető mozdulatokat tett, amitől a füst körüllengte a diktafont és az újságírót.

– Segítsek, kedvesem? – szólt türelmetlenül.
– Megoldom – felelt a lány, s csakugyan, surrogva elindult a szalag.

Bernadette nem is várva a kérdésre, hosszasan mesélni kezdte élettörténetét. Kifejtette, hogy tulajdonképpen ő is újságíró – televíziós újságíró –, szegről-végre kolleginák. Annyit megtanult már eddig is ezen a nehéz pályán, hogy a tehetség – bár elengedhetetlen – nem elég. Nagyon sok szorgalom, kitartás és valami sajátságos plusz szükséges az érvényesüléshez. Úgy beszélt, mintha tegnap nem híreket olvasott, hanem Közép-Európa egész estés, legnézettebb műsorát vezette volna.

– Munka és célratörő akarat – foglalta össze ars poeticáját.
– Ha jól tudom, tegnap került először képernyőre… – sikerült végre egy kis gonoszkodó megjegyzést csempésznie az újságírónőnek a szózuhatagba.
– Eddig a háttérmunkából vettem ki elsősorban a részem. A továbbiakban sem szándékozom ezt feladni. Szeretnék egyszer majd önálló műsort is vezetni, de egyelőre meg kell tanulnom a televíziózás minden csínját-bínját. A tévé nem pusztán azt a csillogást jelenti, amit a nézők látnak.
– Egész embert kívánó feladat – szúrta közbe a lány, s kajánkodva állapította meg, hogy a másik nem vette észre a gúnyos hangsúlyt.
– Bizony, ezt jól látja. Egész embert kíván. Rengeteg munkát, örökös készenlétet. Ismereteket gyűjteni, bánni tudni az emberekkel. No meg saját magával is…
– …az embernek…
– Igen, az embernek jól kell tudni bánni saját magával. A hangjával, a mosolyával. Másképp kell beolvasni egy tragikus hírt, mint egy érdekeset vagy bíztatót. Ezeket mind el kell sajátítani. Képesség és tanulás.
– Emellett a magánéletre kevés idő juthat. Már úgy értem – tette gyorsan hozzá, mert úgy érezte, túllőtt a célon –, az olvasóinkat érdekli mindig a hírességek magánélete…

A „hírességek” szóval sikerült levennie Bernadette-et a lábáról, ezért szívesen válaszolt.

– Hát igen, családra egyelőre nem gondolhatok. Talán később, ha… De ez igen felelősségteljes munka.
– Nem is várja adás után senki otthon?

Bernadette csapdát gyanított, de a lány olyan ártatlanul meresztette a szemét, ráadásul az „adás után” kifejezésben rejtőző, a rendszerességre és befutottságra utaló kitétel ismét legyezgette Bernadette hiúságát.

– De, a hörcsögöm.
– Mi a neve? Hogy valami személyeset is prezentáljunk az olvasónak – tette hozzá cinkosan kacsintva.
– Höri. Így hívom. Höri. Nincs külön neve. Egy kedves barátomtól kaptam tavaly.
– Köszönöm – kapcsolta ki a magnót a lány. – Most még néhány fotót… – hagyta nyitva a mondatot, s az eddig a háttérben meghúzódó férfi felé intett, aki e jelre előlépett a fényre, s különböző beállásokból kattintgatni kezdte a gépét.

Bernadette ijedten igazgatta a haját.

– Majd megnézhetem a képeket, mielőtt a cikk megjelenik?
– Természetesen – felelt sértetten a fotós.
– És el is olvashatom? – fordult Bernadette a lányhoz.
– Persze. Átküldöm e-mailben.
– Az megfelel – vette vissza az elején felvett pózt Bernadette.
– Köszönöm a beszélgetést – búcsúzott a lány egy mosolyt erőltetve magára kézfogáskor.
– Szívesen – felelte Bernadette mosolyogva.

 

A házaspár

Lenkei Tibor testnevelő tanárt megkísértette egy hamburger. Míg a menyasszonyára várt, felfedezett egy helyet, ahol végre nem az ehetetlen, fűrészporból készített gyorséttermi szendvicset árultak, hanem igazi húst, salátával és hagymával. Ez utóbbi okozta az elbizonytalanodást, hiszen nem tanácsos hagymát enni, amikor rövidesen érkezik Anna, és jegygyűrűre fognak vadászni a város forgatagában.

– Hamburger! – kiáltotta lelkesen a munkából érkező óvónő, még magában hordozva a gyerekek közt megszokott rácsodálkozó stílust.
– Vegyünk? – csillant föl Tibor szeme, elvégre ha mindketten esznek az olyan, mintha egyikük sem enne.
– Még mustár is van benne – szólt lelkesen Anna, és a hatalmas szalvétával az arcát törölgette közben.
– Azt hittem, ilyet már nem is árulnak.

Szerette volna átkarolni a kedvese vállát, de ez pillanatnyilag reménytelennek tűnt. Így csendesen baktattak egymás mellett, a szembejövőket kerülgetve, s a kirakatoknál meg-megállva.

– Na, ez az! – torpant meg a férfi egy ékszerbolt előtt. Nyakláncok, órák és karkötők között kis vörös párnán karikagyűrűk pihentek.

Anna a gombostűvel rögzített árcédulákat nézte először, onnan siklott tovább tekintete a gyűrűre.

– Nézd csak – bökött előre a nő.
– Fehérarany? Nem, nem, én hagyományos, sárga gyűrűt szeretnék. Amilyen a szüleimnek is van. Meg, gondolom, a te szüleidnek is…
Anna bólintott.
– Akkor azt a csicsás vacakot is hagyjuk.
– Az nem is jegygyűrű. A jegygyűrű éppen hogy egyszerű, csak egy kör. Nem, nem. Nézd azt!
Annának is tetszett. Tapintatosan nem jegyezte meg, hogy egyszersmind a legolcsóbbat is sikerült ezzel kiválasztani.
– Menjünk be! – karolta át Tibor a nő vállát, miután megtörölte ujjait, és a szalvétát elhelyezte egy szemetesládában.

(Folytatjuk.)

Ungváry Zsolt: Áldozat – 6. (folytatásos kisregény)