Ungváry Zsolt: Áldozat – 6. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

6. RÉSZ.       (5. RÉSZ) (4. RÉSZ) (3. RÉSZ) (2. RÉSZ) (1. RÉSZ)

 

Az újságírónő

A fodrásznő szerette a híres ügyfeleket. Az ismert kuncsaft reklám, gyakori vendég és fizetőképes kereslet. Moharos Bernadette nem tartozott a sztárok közé, de a tévénél dolgozott, amiben benne van a kiemelkedés lehetősége. Ma különösen jókedvűnek látszott.

– Most először leszel képernyőn? – kérdezte a fodrász, miközben mosta a haját.
– Igen. Persze, már számítottam rá, elvégre hírolvasónak hívtak. Ez persze nem a végcél. Jaj!
– Bocsánat, meghúztam?
– Kicsit. Hosszú távon műsort szeretnék vezetni; van is egy ötletem. Afféle magazin. Átlagemberekről szólna, akik belecsöppennek a hírnévbe. Hogyan tudják ezt feldolgozni, ilyesmi. Biztos érted, mire gondolok.
– Parasztbácsi nyer kétmilliárdot a lottón és nem tudja elkölteni…
Bernadette hunyorgott.
– Hát az is. De ez elcsépelt. Inkább ezt figyeld: valaki elgázol egy muksót az utcán; hopp, éppen a kedvenc írója az, aki belehal. Hogyan dolgozza ezt fel?
– Elég ritka eset.
– Naná! Azért különös. Ami mindennap megtörténik, arról felesleges riportot csinálni. Vagy fordítva. Elütnek az utcán. A sofőr kiszáll, fölsegít; hát a miniszterelnök…
– A miniszterelnök nem maga vezeti az autóját – akadékoskodott újra a fodrász rossz taktikai érzékkel.
– Vezetheti. Éppen légyottra megy. Nem tud róla senki. Közben elgázol valakit. Óriási lebukás. Rendőrség. Hová tartott? Feleség…
– Aha… – dünnyögött a fodrász, és különböző szeszeket dörzsölt a fejbőrbe.
– Na persze más is lehet. Még nem tudom, micsoda, éppen a képtelenségtől lesz különleges. De ez még csak terv – tette hozzá gyorsan. – Egyelőre szépnek és okosnak kell lennem este. De az embernek legyenek tervei, igaz? Én azt mondtam magamnak: Detti, ha elhatároztál valamit, akkor azt keresztül kell vinni tűzön-vízen. Igazam van?
– Tökéletesen – húzódott vissza a közömbös egyetértésbe a fodrász.
– Ezek lépcsőfokok. Először lóti-futi a tévénél. Azután hírolvasó. Megfelelő pillanatban előállni a műsortervvel. Keménynek lenni, szorgalmasnak, célratörőnek. Jó embereknek kell bólogatni, és a megfelelő embereket tökön rúgni. És a megfelelő férfiakkal lefeküdni.

Ezt gyorsan, határozottan mondta, de azért felsandított a tükörben a fodrásznő arcára. Ő rezzenéstelenül folytatta a fésülést. Magában arra gondolt, nem vagyunk annyira jóban, hogy rákérdezzek, kivel feküdt le a ma esti beugrásért. Talán csak felvágásból mondta az egészet. Éppen azért, hogy felháborodottan visszautasíthassa a feltételezést: „Ugyan, mire gondolsz!”

– Ülj át a hajszárító alá!
– Oké. Közben telcsizek egyet.

***

A férfi nagyon szerette az édességet, ezért ajándékba is sokáig azt vásárolt a hölgyeknek, mígnem egyikük a fejéhez nem vágta, mondván a bonbon hizlal. Hiába próbálta magát azzal kivágni, hogy akinek ilyen alakja van, annak nem árthat meg egy kis csokoládé – a bimbózó kapcsolat nem bontott szirmokat. Azóta virágot, parfümöt, értelmesebb nőknek könyvet, színház- vagy koncertjegyet vett. Aki dekoratív, vonzó nők kegyeit keresi, az tegyen ki magáért. Márpedig a férfi adott arra, hogy mindig feltűnően csinos hölgyekkel mutatkozzon együtt.

Éppen az illatszerek között válogatott, amikor csörgött a mobilja. A kijelzőn Bernadette képe mosolygott. A férfi rosszat sejtett.

– De jó, hogy fölvetted – csicsergett a nő. – Izgultam, nem tárgyalsz-e. Gyorsan mondom, mert éppen szárad a fejem. Már a hajam, úgy értem, itt ülök a fodrásznál. Sajnos baj van az esti programmal.
– Közbejött valami? – kérdezte hivatalos hangon a férfi, s a rezzenéstelen arccal álló eladónőre pillantott. Kétségkívül csinos. De csak egy szürke alkalmazott. A férfi mindig gyanúsnak találta, ha csinos nő nyolcórás alkalmazásban áll. Valami tökéletlenséget, rejtett rendellenességet sejtett mögötte. Ilyenekkel sose kezdett.
– Mi az, hogy közbejött! – sivított Bernadette. – A ma esti híradóban képernyőn leszek.
– Oh! – kommentálta a férfi. Szerette, ha a barátnői sikert érnek el, de nem szerette, ha az eltervezett program módosul.
– Erre várok évek óta. Ez óriási lehetőség.
– Kétségkívül.
– Örülsz?
– Természetesen.
– Holnap hívlak.
– Jó.
– Este nézzél meg a tévében!
– Nem biztos, hogy otthon leszek. – Kicsit megenyhültebben hozzátette: – Majd felveszem videóra.

Megszakította a vonalat, és indult a kijárat felé.

– Nem tudott választani? – kiáltott utána az eladó csalódottan.
– Legközelebb – intett a férfi.

***

A büfében hárman is álltak előtte. Idegesen nézett az órájára; majdnem visszafordult, de a gyomrában a kellemetlen üresség figyelmeztette: rosszul lesz, ha nem eszik-iszik valamit. Fiatal, barna hajú lány volt éppen soron; Bernadette ismerte korábbról, néhány hétig együtt dolgoztak; aztán ő otthagyta a délutáni szerkesztőséget, a barna lány maradt. A gyártásvezetőnek segédkezett, ide-oda szalajtották, most éppen a büfébe. Komoly dilemma elé került, mert a sajtos zsömle elfogyott, és fogalma sem volt, mivel pótolhatná.

– Abban mi van? – bökött rá a hűtőpultra.
– Szalámi, vaj, paradicsom.
– Hú, a paradicsom nem jó, azt biztosan tudom.
– Kiveszem belőle a paradicsomot.
– Az nem elég – ingatta a lány a fejét. – Biztos ráfolyt már a leve, s attól undorodik a gyártásvezetőm.
– Akkor vegyél neki üres zsömlét! – szólt rá Bernadette. A lány hátrafordult az ismerős hangra és akaratlanul elmosolyodott.
– Szia – köszönt vissza. – Meg is nyúzna, ha egy üres zsömlével állítanék oda. Ismered…

Bernadette azonban egyre türelmetlenebbé vált.

– Akkor vegyél perecet! Csak siess már! Én mindjárt adásba kerülök. Nem állhatunk itt mindannyian, mert te nem tudsz eldönteni egy ilyen marhaságot.

A barna lány visszafordult az eladóhoz.

– Perec? – kérdezte a büfés.
– A perec nem étel. Legyen az a rántott húsos szendvics – mondta megadóan.
– Végre! – sóhajtott Bernadette, s hosszan utánanézett a lánynak, amint a szalvétába csomagolt szendviccsel elvonult, nagy ívben elkerülve korábbi kolléganőjét. – Ájsz tít kérek, jó sokat! – mondta, amikor sorra került.
– Van fél literes.
– Az jó. Teljesen ki van száradva a torkom. Így nem ülhetek be élő adásba… – Beleborzongott a gondolatba. – Meg két pogácsát.

Fizetett, és félreállt egy pulthoz.

– Így szokott hangolódni? – érintette meg valaki a vállát. A főszerkesztő nézett rá, szemüvegén megcsillant a lámpa fénye.
– Éhes voltam – felelte.
– Megszokásról még korai is lenne beszélni – nevetett a férfi. – Ma lesz az első, igaz?
– Igen, főszerkesztő úr! – mondta hivatalosan, és a tekintetük összekapcsolódott. A férfinak meg sem rezzent az arca.
– Áldozatos munkával jutott el idáig – szólt a kelleténél talán hangosabban. – Nem kívánok semmit, de biztos jól fog sikerülni…
– Köszönöm.
– Vigyázzon, nem hűti meg a torkát?
– Annyira nem hideg.
– Csak a neve az…
– Kicsit nagyképűen nevezték el ice-nak – mosolygott Bernadette.
– Semmi sem az, aminek látszik – bólogatott komolyan a főszerkesztő.

(Folytatjuk.)