Ungváry Zsolt: Áldozat – 8. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

8. RÉSZ                         (7. RÉSZ) (6. RÉSZ) (5. RÉSZ) (4. RÉSZ) (3. RÉSZ) (2. RÉSZ) (1. RÉSZ)

Tibor ritkán ment föl a tanáriba, a naplóba mindig a tanítás végén, a jegyzetfüzetéből másolta át az adatokat. Most mégis valamiért fölszaladt – melegítőben, nyakában a síppal –, de a nyitott ajtó előtt megtorpant, nem ment be; odabentről beszélgetés hallatszott. A szolid alapzajt három nagyhangú kolléganője kiabálta túl.

– Na igen, de honnan lesz lakásuk?
– Mi is annak idején anyósoméknál…
– Vannak szüleik. Biztos megoldják valahogy.
– De egy tanári meg egy óvónői fizetés… Vicc! Erre családot alapítani? Felelőtlenség.
– Ha mi annak idején így gondolkodtunk volna, nekünk sem lenne gyerekünk.
– Annak idején. Az más volt.
– Miért volt más?
– Én azt mondom, a Tibor fizetése vicc!
– És a tiéd?
– Az én férjem jól keres. Amit itt kapok csak zsebpénz. De a Tibor helyett ki fog…

Abbahagyta; a határozottan belépő testnevelő tanár szeme villanása elárulta, hogy többet hallott, mint amit kellett volna.

– Épp a házasság nehézségeiről beszélgettünk – magyarázta az egyik nő.
– A mai világban…
– Nehéz feladat.
– Én szépnek tartom – mondta Tibor, s próbált az arcizmainak parancsolni, de az udvariasnak szánt mosolyt a belső feszültség grimasszá torzította.
– Szép, de nehéz.
– Én nem tudom másképp elképzelni az életemet, mint házasság, gyerekek…
– No persze. De a mai világban…
– Mi van a mai világban? – szólt vissza élesen.
– Már ne is haragudj, Tiborka, de ez manapság kevés.
– Kevés?
– Kevés. Életprogramnak kevés.
– Néha pedig túl soknak tűnik – okoskodott a másik. – Már úgy értem, anyagilag.
– A dédapáméknak csak egy kicsi földje volt. Mégis nyolc gyereket neveltek.
– Az más – ellenkeztek a kolleginák.
– Miért más?
– Régen más volt. Igénytelenség.
– Ma mások az igények – toldották meg.
– Nekem nincsenek nagy igényeim – mondta a férfi.
– Az szomorú – ítélkeztek az asszonyok.

***

„Irigykednek”, vigasztalta Anna a Gellérthegyen, amikor késő délután felsétáltak az Erzsébet hídtól, és a vértanú püspök szobrának lábától visszatekintettek a kivilágított városra, a Pest felől hömpölygő, egymásba érő autók sorára.

– Lehet, hogy igazuk van? Tényleg felelőtlenség? – kérdezte, inkább csak megerősítést várva. Nem csalatkozott.
– Ugyan! – nevetett Anna. – Amióta ember él a földön, mindig így csinálták. A férfiak elvették a nőket, gyerekeket szültek és nevelték őket. Azért vagyunk mi is itt.
– Ez nem kevés?
– Nem. Ez bőven elég! Képzeld el, majd fekszünk az ágyban, tudod, abban a jó széles franciaágyban, amit kinéztünk a múltkor.
– A nyolcvanezresben?
– Abban – bólintott Anna kissé kizökkenve. – Hallgatunk valami zenét, mellettünk a kiságyban szuszogás, és az egész szobában olyan kisbaba szag van. Tudod, mint Tündééknél, a múltkor, ahol voltunk. Ahol az a pici baba…
– Az a kis kopasz?
– Az, az. Emlékszel, milyen szag volt? Amikor az öcsém született… Utána volt ilyen szag mindig otthon. Baba-szag. Kiságyat nem is kell venni, az megvan még otthon, csak pelenkázólapot…
– És hol fogunk lakni? A te szobádban?
– Elférünk, nem? Egyelőre. – Közelebb bújt a férfihoz, átölelték egymást. A reflektorok fényében csókolóztak.

Lefelé már úgy ugrándoztak a lépcsőkön, mint a gyerekek.

– Januárban feljebb ugrom egy fizetési kategóriával – lelkendezett Tibor.

***

Vasárnaponként a család a hallban, a kinyitott asztalt körülülve ebédelt. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, minden nap legalább egyszer – általában vacsorára – együtt étkeztek. Az utóbbi időben – főleg, amióta Anna már dolgozott – csak vasárnapra sikerült mindenkit összehozni, de ez alól ritkán engedett kibúvót a papa. Ilyenkor ugyanazzal a fehér abrosszal terítettek, ami még a Vékony nagymamáé volt, s bár a fiúk gyakran leették, az eredeti szín kissé szürkébe hajló változása nem jelentett elegendő okot a lecserélésére.

Ezúttal Tibor is – hivatalosan Anna udvarlója – velük lehetett, s a lány előzőleg hosszasan magyarázta az aktus jelentőségét. Kétségtelenül hozzájárult a meghíváshoz, hogy előző nap bejelentették a házassági szándékot. A papa akkor sejtelmesen mosolygott – „Persze, persze, már vártunk erre, fiatalember!” –, s mindjárt sor került a vasárnapi invitálásra is, ami Anna számára nyilvánvalóvá tette a szülők beleegyezését; nem mintha kételkedett volna benne, de az apjától egy kicsit mindig tartott.

Tibor zavartan pislogott jobbra-balra, Anna öccseivel váltott közömbös szavakat. (A lánytestvér talán szerencsésebb, annak lehet udvarolgatni, évődni vele, igaz viszont, hogy a rosszindulatú, féltékeny lánytestvér sokkal veszélyesebb, mint a kisebb fiú). A mama a levesestállal, s az elfelejtett apróságokkal – egy-egy kanál, csontos tányér – szaladgált, a papa konyakot kínálgatott („Épp csak egy csöppet, nem szoktam, köszönöm!”). A falon, pont Tibor helyével átellenben fényképek sorakoztak. Elégedett büszkeséggel állapította meg, hogy relatíve Annát ábrázolja a legtöbb fotó: meztelenül (még kisbabaként), papa nyakában, az öccse kiságyába kapaszkodva és befelé kukucskálva; hosszú hajjal furulyázás közben, rövid hajjal az érettségi tablón. A fiúkról néhány magányos képen kívül inkább közös fotó a többiekkel, így ezeken is látható Anna különböző korában. A családi fényképfal tetején kicsit giccses beállítású fekete-fehér műtermi kép a szülők esküvőjéről, amelyet szinte komikussá tesz a papa és mama felismerhetősége, mégis markáns eltérése az egykori önmaguktól.

Az első fogás után a papa néhány rövid utasítással kiküldte a fiúkat, s mintha csak épp eszébe jutna, odafordult Tiborhoz.

– Aztán ha összeházasodtok, lakni is kell valahol. – Kivárt, azután kajánul, kihasználva a fiatalok tanácstalan tekintetét, folytatta: – Elcseréljük ezt a lakást. Úgyis elegünk van már a belvárosból. Utálom azt a koszt meg büdöset, ami ha kilépek a kapun… Azt számoltam – így egyes számban mondta, de Anna biztos volt benne, hogy ebben a mama is benne van –, hogy az áráért kaphatunk kicsit kijjebb egy hasonlót, s még marad egy garzonra is. No, némiképp kiegészítjük, ha szükséges.

Anna elmosolyodott, aztán az apja nyakába ugrott. Tibor megköszörülte a torkát.

– Köszönöm, Jenő bácsi, igazán, majd mi is hozzátesszük… Valami kis spórolt pénzem van, egy lakásra persze nem elég, de…
– Majd kell az a berendezésre! – legyintett nagyvonalúan Vékony Jenő. – Aztán – kacsintott pajkosan –, ha jönnek a gyerekek… Akkor nagyobbra lesz szükség. De ha az Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá. Segítünk tovább lépni. Amíg élünk, mozgunk, megvan a két kezünk, dolgozunk, addig baj nem lehet.
– Igazán, ekkora áldozatot…
– Áldozat! Badarság! Majd meglátod, ha a te gyereked házasodik. Ez kötelesség. Sőt! Ez öröm! No, most igyunk feltétlenül egy pohárkával, ezt nem utasíthatod vissza, az öcsém küldi Szekszárdról!…

(Folytatjuk.)

Ungváry Zsolt: Áldozat – 7. (folytatásos kisregény)