Ungváry Zsolt: Az összetartozás élménye nem azonos a párthűséggel

Mindenki magából indul ki; ki mint él, úgy ítél. És még sok hasonló mondás van arra, hogy saját világunkból, buborékunkból nehezen tudunk kitörni, és másokról is hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy úgy gondolkodnak, mint mi. Ennek legdurvább elfajulása, ha valaki azt vélelmezi, miszerint nem is lehet másképpen gondolkodni. Ez vezet el ahhoz a szellemi terrorhoz, amit – nevükhöz méltatlanul – a liberálisok világszerte képviselnek.

Különösen feltűnő, ha olyasmiről mondanak véleményt, amiről történetesen személyes tapasztalatunk van. A Békemenet – meg úgy általában a kormánypártiság – kapcsán nem győzik bizonygatni, hogy itt csupa megfizetett, megvezetett, ostoba emberről van szó, aki azt sem tudja, hol van, csak a pénzt marja fel. Ezek szerint az ő világukban előfordul, hogy valaki ellenszolgáltatásért vesz részt egy nemzeti ünnep megemlékezésén vagy egy politikai nagygyűlésen? Kedvencem a „buszoztatás”, ami belvárosi ablakok mögötti füstös szobákból úgy fest, hogy a helyi fideszes kiskirály (?) megfenyegeti népét, majd összetereli őket (miután valamennyiüket jó korán felébresztette a munkaszüneti nap édes álmából), bezsuppolja a buszba, és a végcél közlése nélkül, állami pénzen elviszi a Műegyetem rakpartra.

Ott már fegyveres őrök várják az érkezőket, táblákat nyomnak a kezükbe, és eligazítják a szerencsétlen falusiakat, mikor merre forduljanak, ha eltévednek a Szabadság híd–Kálvin tér–Astoria Bermuda-háromszögben.

Én sosem vettem részt „buszoztatásban”, mert igyekeztem a közlekedést egyénileg megoldani, így október 23-án is saját gépjárművemmel, a mintegy ezer forintos üzemanyagköltséget is állva, családommal mentem be Érdről a fővárosba. Akik messzebb laknak, azoknak viszont érdemes összebeszélni; így van ez osztálykirándulásnál, zarándoklatnál, nyugdíjas városnézésnél: az utazni vágyók összedobják a buszbérlést, és így együtt, olcsóbban, a vonatozásnál kényelmesebben tudják megoldani a dolgot. Ha pedig akad valaki, aki helyettük kifizeti, annak örülnek. Nem tudom (tényleg nem tudom), a Fidesz helyi szervezetei szponzoráltak-e ilyen utakat, de ha megtették, nagyon is helyénvaló. Az állam anyagi támogatást biztosít a pártoknak, többek között éppen azért, hogy híveiket segítsék, informálják, ha egy számukra fontos rendezvényen részt akarnak venni, ahhoz hozzájáruljanak. Így az állami támogatás is oda jut, ahová leginkább szánták: a választópolgárhoz.

Nem tudom (de sejtem), hogy vidékről is rengetegen igyekeztek Budapestre az ünnepségre és – igen – meghallgatni a miniszterelnöküket. Én legalábbis nagy lelkesedést tapasztaltam; hittanon, munkahelyen, baráti társaságban napok óta kérdezgettük, beszéltük: jöttök? Ebből persze a másik oldal nem sokat érzékel, mert kimarad ezekből a párbeszédekből; egyáltalán semmit sem tudnak rólunk, és nem is érdekeljük őket. Mi pedig nem szoktuk az orruk alá dörgölni. Sokkal inkább bevett dolog munkahelyen, tömegközlekedésben, de akár ismeretlenek közötti személyes interakciókban a kormányellenesek aktivitása. A mieinkben még mindig él valamiféle félelem, tartózkodás. Az első iskolámban, ahol tanítottam, hónapokig úgy tűnt, mindenki balos, a nagyhangú megjegyzések mindig ilyen tartalmúak voltak.

Aztán – mivel én sosem szoktam sokáig titokban tartani a politikai szimpátiámat – idővel hozzám jártak a „jobbosok” fülbe gyónni, egy-egy grimasszal vagy félmondattal tudatosítani, hogy ők is azt gondolják Horn Gyuláról, komcsikról, szadeszről, amit én. Végül kiderült, hogy a tantestületben az arány közel fele-fele.

Ha látunk valakit a templomban vagy a Fidesz gyűlésén, akit máshonnan ismerünk, összemosolygunk, és elkönyveljük, hogy ő is közénk tartozik. A Békemeneten nem volt veszekedés; egymás lábára léptünk, alig kaptunk levegőt, egy teljes óráig tartott a Gellért térről feljutni a hídra, de tudtuk, hogy a mieink között vagyunk. Ez egy különleges érzés, talán saját viszonylatukban a balosok is ismerik. Ha nem, sajnálom őket. Ha ők azt hiszik, csak pénzért, állásért, pozícióért dicséri valaki a kormányt, akkor óhatatlanul felmerül: miért, ők így szokták? Nekik a politika ezekről szól? Mert nekünk nagyon nem.

A neten olvastam egy álnév mögé rejtőző ellenzéki publicista lenéző véleményét, aki valamiféle talpnyalásként, személyiséghiányként értelmezte Balázs Péter színész-színigazgató szavait a „fideszvilágról”, miszerint „ennek oly jó része lenni”.

Ez nem egyszerűen Fidesz-világ. Ez a mi világunk. Most éppen a Fidesz képviseli. Annyit jelent, hogy jó családban élni a legfontosabb szeretteinkkel; hogy jó magyarnak lenni az anyanyelvünkkel, kultúránkkal, történelmünkkel, örömeinkkel és fájdalmainkkal, közös tárgyi és szellemi vagyonunkkal; és hogy jó a teremtő képmására alkotott teremtménynek lenni, részesnek az Isten grandiózus tervében.

Nem pártokhoz kötődünk, hanem eszmékhez. És addig leszünk fideszesek, ameddig a Fidesz ezt képviseli. Talán párttagnak is jó lenni, az is egy közösség, ezt nem próbáltam, mert azt gondolom, a párt nem olyan, mint egy focicsapat, aminek akkor is drukkolunk, ha rosszul megy neki, csak azért, mert a miénk. A mai politikai rendszerben a párt egy eszköz arra, hogy mindaz, ami fontos nekünk, fontos legyen a döntéshozóknak is. Azt szeretnénk, ha továbbra is ők hoznák a döntéseket, mert nekünk a családunk, a hazánk és az Istenünk számít. Ezért támogatjuk a Fideszt, és ezért megyünk el a Békemenetre.

Mert ez ilyen egyszerű. És mi, tudjuk, egyszerű emberek vagyunk.


Ungváry Zsolt

Ungváry Zsolt: ELKXRTÁTOK

Ungváry Zsolt: Vokstolvajok

Ungváry Zsolt: Je suis Csorba Attila

Kiemelt képünk forrása: Prófusz Ádám

Iratkozzon fel hírlevelünkre!