Nem az elsők között, de népes társasággal néztük meg a 2006-os eseményekről készült filmet. (Hangsúlyozottan valamennyien markánsan a jelenlegi kormány hívei.) Alig jöttünk ki a teremből, a közülünk leginkább mozirajongó fiatal összeráncolt homlokkal közölte, hogy hatost fog rá adni az IMDb-n. (Ez az a honlap, ahol 1-10-ig lehet szavazni a filmekről, s amelyet a DK-sok meghekkeltek, amikor pár óra leforgása alatt több elégtelen voks érkezett, mint ahányan összesen addig a filmet látták.) Egy másik fiatal erre felháborodottan közölte, hogy nem tízest adni gyakorlatilag a hazaárulással egyenlő.
Lehet-e egy alkotásra pusztán egyest és tízest adni, ezzel elismerve, hogy csakugyan propaganda filmet láttunk? Márpedig az Elkxrtuk nem propaganda film. Nagyon nem az. Erről még később.
Az ellenzéki sajtókritikák visszatérő jelzői – élvezhetetlen, unalmas, nézhetetlen – nyilvánvaló elfogultságból születtek. A film izgalomban, cselekményben hozza egy átlagos amerikai produkció színvonalát; és ez most dicséret és bírálat is egyben. Az autósüldözés kicsit visszafogottan magyarosra sikeredett, Réka (a főhősnő) már-már képregénybe illően valószerűtlen parlamenti szökése pedig Chuck Norrisnak is becsületére válna. A feszültség azonban megvan, a színészek jók, az ismerős helyszínek beszippantják a nézőt.
Vegyük azonban a politikai szálat, hiszen emiatt válik különlegessé, emiatt a felfokozott érdeklődés, a rengeteg támadás.
Ha ez propaganda volna, tele lenne rokonszenves, heroikus fideszesekkel, önfeláldozó, okos szimpatizánsaikkal, ismert jobbos művészekkel vagy politikusokkal. Ám a Fideszről csak a bombariadóval megakadályozott nagygyűlés (ez egyébként tényszerűen igaz, emlékszünk rá) vagy a közvélemény-kutatási adatok erejéig esik szó, Orbán Viktornak a neve sem hangzik el, ellenzéki karakter pedig egyáltalán nincs. A filmből, kicsit leegyszerűsítve, az derül ki, hogy Gyurcsány Ferenc egy utolsó, hitvány gazember. Ha van még valaki, aki ezt csak ebből a filmből tudja meg, akkor már nem készült hiába. Ennyi a „propaganda”. A cselekmény elsősorban a kiszivárogtatás tudatosságáról, a szándékos rendőrveretési provokációról és ennek brutális következményeiről szól. Aki olvas jobboldali sajtót, ezeket a dolgokat régóta tudja és összerakta magában. Aki csak balról tájékozódik, az úgyis összeesküvés-elméletnek fogja tartani.
Kicsit hiányoltuk is azt a fajta „propagandát”, hogy a tüntetők szándékait, motivációit, érzelmeit jobban megismerjük. A tiltakozók igazából csak illusztrációul szolgáltak, és néha inkább tűntek feldühödött fociszurkolóknak, mint egy hazug miniszterelnök ellen tüntető felháborodott hazafiaknak. Az ostromlott tévében a főhősöknek (és így óhatatlanul a nézőnek is) nem az jut eszébe a behatolni készülők láttán, hogy én is beállnék közéjük, hogy ezt a hazug, szánalmas, bitang kormányt elzavarjuk, hanem hogy miért nem jön még több rendőr és veri szét őket.
Az eseményekről keveset tudó fiatalok nem kaptak pontos információt arról, mi történt és miért, és nem is tudtak azonosulni egy felháborodott tüntetővel (amilyenek mi voltunk sokezred magunkkal szeptember 17-én a Kossuth téren), mert ilyen figura a vásznon egyszerűen nem volt. Itt az eltökélt kormányzati embereken és holdudvarukon kívül lényegében senkinek sem voltak kiérlelt politikai nézetei, a két főhősnek végképp nem. (Az egyetlen kivétel talán a taxisofőr szentenciája a végén. Esetleg az ő mondatainak hátterét kellett volna kibontani…) Réka a végére megért valamit, de leginkább csak azt, hogy gyorsabban kell futnia a rendőröknél, és még akkor sem biztos, hogy célba ér, mert még a legközelebbi szerette is elárulja; lásd a jól időzített Júdás-csókot.
hirdetés2006-ban gyalázatos dolog történt Magyarországon.
Egy demokratikusan megválasztott miniszterelnök a hazájáról trágár szavakat használva beismeri (már-már elhencegi), hogy hazudott, csalt, hamisított, majd az elemi felháborodásra válaszul még olajat önt a tűzre, polgárháborús viszonyokat szabadít el (de legalábbis semmit nem tesz azok megakadályozására), gyakorlatilag felfüggeszti a jogállamot, mindezek megkoronázására pedig lövet a saját népére. Az egésznek a szimbolikus háttere – a szovjet-rendszer elleni felkelés 50. évfordulóján egy volt KISZ-titkár miniszterelnök és ÁVH-sai (bocsánat, rebiszesei) magyarellenes ámokfutása – segített volna megérteni a tüntetők mozgatórugóit és az események valódi mélységét. Ennek csak egy töredéke derült ki a filmből.
Azért persze akadt néhány jelenet, amikor a bicska kinyílt az ember zsebében (az elfogott tüntetők térdepeltetése), de összességében sokkal hízelgőbb volt Gyurcsányékra nézve, mint a valóság, és ezerszer lightosabb, visszafogottabb, mintha mondjuk én írtam volna.
Dobrev Klárát aki látta-hallotta, az tudja, mennyire hízelgő rá nézve az elegáns, csinos úrinői megjelenésű Gubás Gabi (ismerve Gyurcsánynak az asszonyok koráról és lecserélhetőségéről vallott elveit, talán nem is bánná, ha a fikció lenne inkább az igazi). A sunyi tekintetű, a maga kategóriájában legfeljebb másodrendű Szilvásyt is sokszorosan felülmúlta a férfiasan határozott Bede-Fazekas Szabolcs, aki egy mellékszerepben is bebizonyította, hogy ő viszont a maga kategóriájában a legkiválóbbak közé tartozik.
A sok jó színészi teljesítmény mellett két különösen feltűnő alakítást hadd emeljek ki: Endre illetve a rendőrhadnagy karakterét (Bokor Barna és Zayzon Zsolt). Bevallom, nem ismertem őket, rákerestem az interneten, és kiderült, mindketten erdélyiek. Nehéz szabadulni a gyanútól, hogy a befutott, ismert pesti művészek ódzkodása, bojkottja miatt választottak mélyebb merítésből. Hála Istennek. Mert kiderült, hogy az önhitt, agyonajnározott, elkényeztetett, pótolhatatlannak hitt, karrierféltő, freeszfe-maszkos fővárosi világon túl a magyar színjátszásnak bőven vannak remek tartalékai. Ez a tanulság pedig túlmutat a filmet övező pillanatnyi politikai szándékokon.
Ungváry Zsolt
Kiemelt képünk forrása: YouTube
