Gável András: Leteszem a gitárt a templomban

Több mint fél évszázaddal ezelőtt a máig maradandót alkotó, angyalföldi „gitáros srác” megírta az első énekét. Már a kommunizmus évtizedeiben is fiatalok és idősek szívében erősítette a hitet a szerzeményein keresztül megszólaló evangéliummal. A legtermészetesebb jelenség volt ezután, hogy az egyedül Istennek komponált énekek a szentmisén is megjelenjenek. Ez azonban a liturgiáért aggódó zenetudósok ellenszenvét már a kezdetektől fogva kiváltotta. Valószínűleg minden templomi gitáros felhagyna a liturgikus zenei szolgálatával, ha azzal az egyház – következésképpen Krisztus – irányában válna hűtlenné.

Szilas Imre beatmiséjének egyházilag engedélyezett, 1968-as bemutatóját követően Sillye Jenő liturgikus misekompozíciói egész Magyarországon ismertté váltak. Generációk nőttek fel, amelyek az ebben a stílusban megírt énekekkel dicsérték Istent a II. vatikáni zsinat közösségivé és evangélium-központúvá változó egyházában.

A zenei megszólalás ma letisztult formában, a liturgiai szabályok betartásával jelenik meg a szentmiseáldozat ünneplésében. A katolikus püspöki kar hivatalosan nem foglalt állást a keresztény könnyűzene liturgiai jelenlétére vonatkozó legitimitással kapcsolatban. Mindössze arra utaló jelzésekkel találkozunk (ordinariumra kiírt könnyűzenei pályázatok, az új egyházi énekgyűjtemény könnyűzenei darabjainak beválogatása), hogy a ma már minden generáció sajátjaként elismert gitáros zene otthon lehet az egyház istentiszteleteiben is.

A püspökök állásfoglalásának hiánya azonban még mindig nagy teret hagy az egyházzenei békétlenkedéseknek. A szent zene iránti aggodalom a hivatalos egyházzenészek egy részét láthatóan arra buzdítja, hogy a popzenekultúra liturgiában felcsendülő, szebbnél szebb alkotásait tűzzel-vassal kiirtsák a gyakorlatból.

Az elmúlt ötven évben a könnyűzenével Istent a liturgiában is dicsőítő alkotóktól semmiféle méltatlankodást nem lehetett hallani, amelyben elégedetlenségüknek adtak volna hangot a kirekesztettség miatt, amelyet a magas katedrákról lapokat osztó – meglepő, hogy jellemzően nem klerikus – zenetudósok egyházzenei kiszorítósdija miatt kellett minduntalan elszenvedniük.

Hogyan lehet az, hogy ha a gyakorló katolikus hívek több mint felének keresztény könnyűzenével kísért vallási gyakorlata „eretnekségnek” számít, az ellen az elmúlt évtizedekben a Magyar Katolikus Püspöki Kar (MKPK) egyszer sem emelte fel a szavát?

A hetvenes évek elejétől, évente kétszer megrendezett Nagymarosi Találkozók szentmiséjét celebráló püspökök egyike sem szólt oda a gitáros zenészeknek, hogy azonnal tegyék le a gitárjukat, és folytassák a szentmisét mondjuk gregoriánnal. Ha pedig nem szakadárok a szentmisét gitáros énekekkel ünneplő hívek, akkor miért nem mondta ki ezt eddig hivatalosan az egyház?

Én leszek az első, aki leteszi a gitárt a templomban,

amennyiben az MKPK kijelenti, hogy a keresztény popkultúra zenei eszközeivel tilos Istent dicsérni a szentmisében. Miért is tennék olyat, ami az egyház tanításával és a püspökök állásfoglalásával megy szembe?

Ám ha ezzel ellentétes iránymutatás születne, továbbra is mindent megteszek annak érdekében, hogy a liturgikus templomi gitáros zene az összes szempontból megfeleljen a szent, az egyetemes és a művészi egyházzenei kritériumainak. Erre hívok meg majd továbbra is másokat, tanfolyamokat szervezek, ahol mind liturgikus, mind pedig könnyűzenei hangszeres tudásukat fejleszthetik Isten dicsőségére, igényesen, az egyház közösségének bevonásával. 

 

Gável András

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:

A keresztény könnyűzene nem a kocsmába való – vagy mégis?

Személyes egyházat a fiataloknak!

Győzelem a keresztény könnyűzenében

A kiemelt képünk forrása: Tóth Róbert Ádám