Balliberális körökben divatos a magyar embert genetikailag alattvalónak, lakájnak, szolgai lelkületűnek beállítani (pusztán azért, mert nemzeti-konzervatív pártokra szavazott), a gondolkodásunk azonban sokkal inkább szuverenista. Az örök ellenzékiség egyik hajtómotorja is ez. A saját kormányunktól sem tűrjük el, hogy beavatkozzon az életünkbe. Magunk alkotunk és alkalmazunk szabályokat. Felülbíráljuk a KRESZ-t, a tankönyvet, a médiát, az orvost. Ez a hozzáállás olykor hasznos is lehet, a korlátok áthágása sokszor új felfedezéseket és alkotásokat eredményez, legendás kreativitásunk egyik magyarázata is éppen ebben keresendő.
Egyéni szuverenitásunkból épül fel a közösségi is. Ha a nemzeti érdek úgy kívánja, az felülírja az egyén szempontjait. Ezért vagyunk bővében szabadságharcoknak és mártíroknak, de ha béke van, ismét visszaállunk személyes érdekeink érvényesítésére. Jelszavunk: hagyjanak engem békén! A karantént is tűrjük egy darabig: a közösségi érdek, az össznemzeti egészség megóvása különleges helyzetet teremtett, de ha nem érezzük arányban a korlátozásokat a várható következményekkel, túlzónak tartjuk a szuverenitás megnyirbálását, akkor megkezdődik a lázadozás.
Ünnepeink sem társadalmi igazságosságról, szegényekről vagy haladásról, hanem elsősorban a szuverenitásról szólnak. Az államalapítás (augusztus 20.) egyértelműen ezt fejezi ki, 1848. legfőbb üzenete a „Rabok legyünk vagy szabadok?”, 1956-é pedig a „Ruszkik haza!”. Még a transzcendenshez való viszonyban is hányan nyilatkoznak úgy: „a magam módján vallásos vagyok”, „ahogyan én gondolom”, „az én hitem szerint”, „majd én lerendezem az Istennel” stb.
Látszólag ez a mentalitásunk nagyon is korszerű lehetne, hiszen a mai világ mintha erről szólna.
Valójában a szabadság örve alatt éppen a szabad döntést, a szabad akaratot és szabad felelősségvállalást veszik el tőlünk. Olyannak kell lennünk, amit a fősodor megkövetel, de ezt nehezen viseljük. Eddig minden megszálló hatalom és elnyomó ideológia ellen fellázadtunk és leráztuk magunkról, ezt is le fogjuk.
A szexuális orientációjáról mindenki maga dönt, senki sem szól bele. A probléma éppen az, hogy iszonyatos a nyomás az ő oldalukról. Nehezen tűrjük azt az „érzékenyítést”, amelynek lényege a gyerekeink megrontása, a mi értékrendünk kétségbe vonása, évezredes társadalmi hagyományaink felrúgása. Otthon mindenki azt csinál, amit akar, de ha ebbe külső szereplőket bevon, akkor az már nem magánügy. Az ő szuverenitása nem mehet mások rovására. Innen a konfliktus. Ugyanez a helyzet az abortusszal; ez nem a „hálószobába kukucskálás”. A magánügyek, szokások elfogadásában a magyar társadalom végtelenül toleráns. De ha megfogan egy élet, ott már van egy védtelen harmadik. Az ő jogaiért folyik a harc.
hirdetésNem szeretjük a szabad szót, mert arra a liberalizmusra emlékeztet, amely valójában rabszolgát csinál az emberből. Amelyik megmondja, milyennek kell lennünk.
Filmeken, újságokon, rendezvényeken keresztül manipulálja az embereket, hogy olyanná akarjanak válni, ami a legelemibb ösztöneikkel, érdekeikkel, szabadságukkal megy szembe.
Pedig a szabad akarat nagyon fontos. Enélkül nem volna értelme az életnek. Isten nem teremt rabszolgákat, abban semmi öröme sincs. Isten nem színészeknek szánt minket, akik az ő forgatókönyvét felmondják, hanem társalkotóknak, akik vele együtt írják a történelmet. Éppen csak megmutatta, melyik a jó irány. És ránk bízta, hogy követjük-e azt.
A legnagyobb kegyelem, hogy megengedte nekünk a jó melletti döntés lehetőségét. És ugyan ki választaná a rosszat, a hibásat, ha ismeri a jót?
A baj ott van, hogy nem ismerik eléggé és elegen a helyes utat. Ez volna a keresztény feladat: megmutatni, megvallani folyamatosan az igazságot. Talán nem is szerencsés mindig gyalázni és bírálni azokat, akik a rossz úton járnak. Sokan és sokat beszélünk például az abortusz betiltásáról. Én magam is. De talán tévedünk. Az emberek alapvetően nem gonoszak – egyszerűen hiányosak az ismereteik. Nem tudják, mit is jelent az élet elpusztítása.
Ha egy kutyát agyonvernek, azon mindenki felhördül, mert el tudja képzelni, miközben arról, hogy miképpen néz ki egy magzat, és mi történik vele az abortusznál, a többségnek fogalma sincs. Meg sem lehet mutatni, mert ez az egyik legszigorúbb tabu manapság.
Gyilkosságok, erőszak, pornó rengeteg helyről ömlik ránk, de életvédő tartalmakat egyszerűen nem közvetít a média (tisztelet a kivételnek!), és az iskolákban sem merne senki bemutatni ilyesmit. Pedig ha az emberek meglátnák, megértenék és rádöbbennének, mi is valójában az abortusz, többé már nem tartanák elfogadhatónak.
A többség nem azért nem gyilkol, nem kínoz másokat, nem lop vagy erőszakoskodik, mert tiltja a törvény. Hanem azért, mert tudja, hogy ez rossz. Néhány elvetemültet leszámítva senki sem dönt szándékosan a gonoszság mellett. Mert azért – szabad akarat és szuverenitás ide vagy oda – alapvetően a jót programozták belénk.
Ungváry Zsolt
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.
A mesterséges ideológiák mindig elpusztulnak (bár mindig jönnek helyettük újak)
