Ungváry Zsolt: Vigyázzunk a gyerekeinkre

Furcsa világban élünk, ha teljesen nyilvánvaló dolgokat kell bizonygatni és magyarázni. Konzervatív politikusok, újságírók győzködik (győzködjük) az embereket, hogy akarjanak gyermeket szülni és nemzeni, mintha ez valami áldozat vagy nehézség lenne, nem pedig az élet legnagyobb, legszebb adománya.

Ennyi erővel amellett is érvelhetnénk, milyen klassz dolog enni, inni vagy aludni.

Biztos mindenki látott már olyan műsorokat, interjúkat, amelyekben híres színésznők, sportolók, sikeres nők nyilatkoztak pályájukról, örömeikről, és előbb-utóbb (ha édesanyák voltak) elkezdtek a gyerekeikről beszélni.

Arról, hogy szép-szép az olimpiai döntőt megnyerni, eljátszani Júliát vagy munkavacsorán részt venni a tőzsde elnökénél, de az igazi boldogság az volt, amikor a gyermeküket magukhoz szoríthatták, amikor a kislányuk megnyerte az óvodai jelmezversenyt vagy a kisfiúktól anyák napjára kapott papírtulipánon elolvasták az ákombákom betűkkel írt szavakat. És a riporter hiába próbálná a témát a világgazdaságra, az Oscar-díjra vagy a cégfúziókra terelni, az alany csillogó szemekkel már régóta csak a gyerekeiről beszél. Annál is inkább, mert a riporter(nő)nek is vannak gyerekei, és ő is rögtön megoszt róluk három történetet.

Folyamatosan bebeszélik a nőknek, hogy ha boldogságra, pótolhatatlanságra vágynak, érjenek el valami pozíciót, miközben mindenki pótolható a matektanártól a műkörmösig, a sportolótól a művészig, a cégvezetőtől a konyhás néniig. Ha kedvenc tescópénztárosunkat vagy színésznőnket elveszítjük, az pár nap szomorúságot okoz, de az életünket nem forgatja fel. Ha az édesanyánkat elveszítjük, az soha ki nem heverhető, feldolgozhatatlan veszteség.

Aki a pótolhatatlanság érzetét akarja megtapasztalni, ne fürdőruhás celebnek álljon, hanem legyen édesanya.

Ráadásul ez a könnyebb és logikusabb út; világbajnokból vagy szépségkirálynőből viszonylag kevés van, szülővé azonban bárki válhat.

Akinek nincs gyereke, nem ismerheti meg a szeretetnek egy különleges, máshoz nem hasonlítható mélységét. Amikor arra gondolunk, ha a gyereknek baja van; bár inkább nekem volna. Ha betegen fekszik; bár cserélhetnék vele. Örömének, boldogságának jobban örülünk, mint a sajátunknak, fájdalma jobban fáj nekünk.

A szüleink iránt érzett szeretetben a magunk számára biztonságot, védelmet várunk el; a világ átölelő, megnyugtató, a rendet természetesnek vevő elfogadása ez. A szerelem önző; ott a társamban a saját boldogságomat keresem, azért akarok vele lenni, mert az nekem jó. Ha egy másikkal boldogabb lenne, nem mondom neki, hogy menjen el vele, hanem legszívesebben kitekerném annak a másiknak a nyakát. Ellenben a gyermek óvása az önzetlenség, amikor magamnál jobban szeretek valakit. Ez szinte ellentmond a természetnek; ilyenkor érti meg és hiszi el az ember, hogy az Isten szeret minket. És amennyire egy szülő nem tud különbséget tenni a gyerekei között a szeretet mértéke szerint, el tudjuk hinni, hogy Isten is mindenkit egyformán szeret.

A gyerek maga a jövő, a továbbélésünk, egyfajta biológiai halhatatlanság. Szaporodni azonban csak a teremtés rendje szerinti normális ember képes; az isteni tervvel együttműködő anya és apa közösen. A sátánnak nincs módja, hogy maga szüljön vagy teremtsen; ezért elveszi azt, amit mások teremtettek.

Így zajlik le a szemünk láttára az agymosás, ahogyan az alkotni képtelen, de a rombolásban profi erők a médián, közösségi hálókon, iskolákon, egyetemeken, a kisajátított kulturális tereken keresztül magukhoz szipkázzák fiainkat és lányainkat. A véleményvezérek és celebek (akik értelemszerűen csak akkor válhatnak azzá, ha elfogadják a szerepüket) mind a Sátán ügynökeivé válnak. Sokuk talán nem is tud róla. A lengyelországi abortusz-párti tüntetések idején írtak arról, hogy a lengyel fiatalok többségére már nem a család, nem a közvetlen környezet hat, hanem a facebookos és egyéb ismerősök, véleménybuborékok; többezer kilométerre élő (vagy valójában nem is létező) figurák értékrendje, gondolkodása, szóhasználata.

Megszakad a generációs lánc: a korábbi szellemiséget, hagyományokat, értékrendet már nem adják át; a véleményvezér ezután nem az apa vagy a saját hősök, hanem a kitudjakik, kitudjahonnan.

Aztán a pride-ra, SZFE-tüntetésre, szívószál-kampányra elfecsérelt évek után ott állnak majd becsapva; hiszen ők megértették az idők szavát, csak közben ráment az életük, mert nem úgy éltek, nem azt tették, ami az embert valójában boldoggá teszi; és jön a késői megkeseredés. Jobb-e egy trendinek hazudott világban élni, mint valóságosan boldognak lenni? Fontosabb a látszat a valóságnál?

 

Ungváry Zsolt

A szerző korábbi írásait itt olvashatja.

Ungváry Zsolt: Azoknak, akik felrúgnák a meglévő rendet

Ungváry Zsolt: Hit nélkül nagyon nehéz…

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!