A formáció (név)változásai, lelki fejlődés, gyermekáldás – megannyi változás, miközben a cél ugyanaz maradt: dicsőíteni Istent. A magyar keresztény könnyűzene kiemelkedő alakja vallja, engedni kell, hogy Isten lehessen „minden mindenben”, amit pedig színe előtt kimondunk, azt komolyan is kell venni. Gável Andrással beszélgettünk a dicsőítő attitűdről, családi életről és az Eucharist új albumáról.
– Annak idején Testvérek, majd Gável Testvérek néven ismerhetett meg benneteket a keresztény könnyűzene világa. Hogyan lett ebből Eucharist?
– A névváltások mögött belső átalakulások húzódtak meg. Jézus mindig egy lépéssel közelebb akart kerülni hozzánk. Ez a beismeréseken és az újbóli megtéréseken keresztül valósul meg. Így gyógyulunk. Egyre többet kért az életünkből, hogy amit teszünk, egyre jobban az övé lehessen. Ő féltékenyen szeret: az volt a vágya, hogy minden őróla szóljon. Még a nevünk is.
– Nem veszítette el így a küldetésetek a felekezetközi nyitottságot?
– Tényleg különleges helyzetbe kerültünk. A nem katolikus keresztények úgy értékelték, hogy radikálisan katolikusok lettünk. Valahol ez így is van, ám megvan bennünk a nyitottság a párbeszédre és a közösségvállalásra másokkal. A saját egyházunkban viszont nagyképűnek gondoltak minket a nevünk miatt, mondván: hogy jönnek ezek a fiúk ahhoz, hogy magukat az Oltáriszentségről nevezzék el, ráadásul eközben felekezetközi alkalmakon „cimborálnak” a nem katolikusokkal. Egyszóval a nevünk magával hozott valamit abból a fájdalomból, amit Jézus érezhet a keresztények még meg nem valósult egysége miatt. Kunszabó Zoli gondolatát tudnám azonban idézni: az Eucharisztia a missziót éltető szentség is. A szentmise is ezzel a felszólítással végződik: „ite missa est”, azaz küldetésünk van. Ez arra kell, hogy indítson bennünket, hogy keressük azokat a területeket, ahol együtt tudunk menni Jézushoz a nem katolikusokkal, és közösen tudjuk megszólítani az evangélium örömhírével azokat, akik még nem adták át a szívüket neki. Ez történik például az Ez az a nap! alkalmain, vagy amikor legutóbb közösen énekelhettük fel barátainkkal az Eucharisztikus Kongresszus 1938-as himnuszának szövegére komponált énekünket.
hirdetésA nevünkkel küldetést kaptunk Jézustól.
– Neked személyesen mit jelent az Eucharisztia?
– Erről hosszabban is tudnék mesélni. Éppen egy felekezetközi alkalmon szolgáltunk az arénában. Vasárnap volt. A katolikus fellépőknek Várnai Péter ifjúsági referens atya tartott egy szentmisét a folyosón. Jézus szeretete ekkor a testemben is megtapasztalható módon ölelt körbe engem. A szentáldozásnál értettem meg mindezt. Jézus örült az ökumenikus napnak. Tényleg nagyon vágyik az egységre a keresztények között. Ám még ennél is jobban vágyik arra, hogy egységben lehessen velem, amikor megáldozom. A zenekar különleges karizmája lett a dicsőítő szentségimádások zenei szolgálata. A nemzetközi kongresszusra úgynevezett „Krisztus Forrás” alkalmakkal készítjük a szívünket, amelyet a papokért mindennap imádkozó Szentháromság Műve Közösségünkkel készítünk elő közösen. Persze ez számunkra nem új dolog, csak most elneveztük, bekereteztük és másokat is meghívtunk rá a készület jegyében.
– Az egyik legismertebb dalotok a Bízom Benned, amelyben dinamikus tempóban énekeltek Isten irgalmáról. Miért lett ez olyan fontos üzenet számotokra?
– Isten ezáltal mutatta meg a személyes, felém irányuló szeretetét. A megtérésem is ehhez a bizalom-megtapasztaláshoz kötődik. Ebben sokat segített nekem Futó Karcsi bácsi, aki a lelki atyám volt egészen törpe korom óta. Ő először arra biztatott, hogy tapasztaljam meg úgy Isten valódiságát, hogy komolyan veszem Jézus valamelyik kérését, és megvalósítom azt. Én a bizalom a gondviselésben részt választottam a hegyi beszédből. A hitpróba annyira jól sikerült, hogy teljesen „rákattantam” a bizalomra. Olasz és lengyel szakon végeztem az egyetemen – bár túl sokat eddig nem kezdtem a diplomáimmal. Mégis, az olaszoktól megtanultam, hogy a legkeményebb, legkilátástalanabb helyzetben is lehet bízni aggódás nélkül, ahogy ezt a mostani járvány idején is tapasztalhatjuk a részükről a „non ti preoccupare” felkiáltás lazaságával és hitével. A lengyeleknél a krakkói Irgalmasság Szentélyben írtam az annyira nem túl fényesre sikerült szakdolgozatomat Szent Fausztina nővér Naplójáról. Ellenben az ott megtapasztalt jézusi üzenet kifényezte a szívemet.
Szent II. János Pál pápa (b) egy vatikáni kihallgatáson 1990 tavaszán. A Szentatyától közvetlenül jobbra Gável András látható.
A később szentté avatott lengyel pápa személye még közelebb hozta hozzám ugyanezt a lelki irányultságot. Érdekes volt megtapasztalni, hogy az előre meghirdetett nagykoncertünk napján, irgalmasság vasárnapjának előestéjén halt meg a szentatya, akitől – a pap testvérem közvetítésével – azt az üzenetet kaptuk, hogy „legyetek derűsek, én is az vagyok”.
Az Eucharist együttes koncertjén 2019-ben. Fotó: Sztankó Dávid
– Kicsit negédesnek tűnhet ez az üzenet így önmagában. Legyünk derűsek, vigyorogjunk, akkor minden rendben lesz?
– Nem hinném, hogy a haldokló Szentatya a vigyorgásra akart volna célozni azon az emlékezetes április másodikán. Sokkal inkább már annak az örömnek az előszelét lehetett a buzdításában érezni, amely nem múlik el, és amely a mennyben vár bennünket. Akkor, ott azt élhettük át, hogy a menny összekapcsolódik a földdel, és az angyalokkal dicsőíthetjük Istent. Van egy énekem Loyolai Szent Ignác gyönyörű imája nyomán. Arról szól, hogy „Hadd legyek nálad”, mármint Istennél, ott a mennyben, ahol minden szent velem zeng és áldja őt. Azt szoktam mondani, szép lenne úgy meghalni, hogy ezt a dalunkat énekelem, és egyszer csak ott találom magam a mennyei kórusban, ahol az angyalokkal és a szentekkel folytathatom ugyanazt. Ez nagyon király lenne! Jézus király!
– Vissza a bizalomhoz: ez vezérelt benneteket a feleségeddel, hogy hét gyermeket vállaltatok?
– Vezérel. Ajándékba kaptuk ezt a felismerést az Úrtól. Vállaljuk az életet, amellyel Isten megajándékoz. Ez nem önuralomhiány, hanem bizalomtöbblet. Nem választanék már semmilyen más lehetőséget. Nem döngetem a mellemet miatta, de nagyon hálás vagyok érte, még akkor is, ha sokszor nem kevés energiát kér tőlünk. Feleségem egy karakán asszony: szíve-lelke az Istenért és a családunkért dobog. Őt magát is az Isteni Irgalmasság ajándékának tartom az életemben. Imádkoztam érte – jóllehet még ismeretlenül – Częstochowában és a krakkói szentélyben is. A Fekete Madonnát ábrázoló házassági ikonunk is erre emlékeztet bennünket. Öröm lenne, ha a gyerekeink is megtapasztalhatnák ennek a bizalomnak a mélységét és értékét, bár sokszor bizalomból ők tanítanak bennünket.
Sokat tanulunk a gyerekeinktől.
Gável András és családja. Fotó: Tóth Róbert Ádám
– Rendben. Mikor jön a nyolcadik?
– Rengetegen nekem szegezik ezt a kérdést. Most sem ért váratlanul. Azt még „meg tudták nekünk bocsátani”, amikor csak négy gyermekünk volt. Főleg mert két fiú után érkezett két leányka. Erre az Úr megajándékozott az ikrekkel. Mázlinkra ez sem verte ki a biztosítékot, mert egy fiú és egy lány született egyszerre, és még a nemek aránya sem változott meg. Olyan jópofa dolog volt. Viszont amikor a kis Zsófi érkezett? Na, az a legtöbbeknél „betette a kiskaput”. Sokan azt gondolják rólunk, hogy féktelenek vagyunk, pedig csak Istennek akarjuk visszaadni a tervezés jogát. A házasságkötés szertartásában is arra tettünk ígéretet, hogy elfogadjuk az életet, amellyel Isten megajándékozza házasságunkat. Mi erre igennel feleltünk.
Komolyan is akarjuk gondolni, amit Isten előtt kimondtunk.
Megtapasztaltuk az életünk minden területén, hogy ő jobb tervező, és jobban szeret minket, mint mi magunkat. Ezért a nyolcadikra az a válaszom, válaszunk: az Úr tudja. Ha érkezik valamikor is, ajándék és áldás lesz számunkra. Gyermekáldás!
– A húsvéti, családi karanténban készült dicsőítő videótokban – amit rengetegen megnéztek már – együtt énekeltetek a gyerekeitekkel.
– Igen, ez nagy öröm számunkra, hogy együtt dicsérhetjük a családban Jézust. A nagyobbak már a tanult hangszereikkel is beszállnak. Ez egy különleges családi adottságunk: zenével is dicsőíthetjük Jézust. Az egész mindig összekovácsol bennünket.
– Szép példa ez arra, hogy a családfőnek mint a „család papjának” – ahogy Palánki Ferenc püspök fogalmazta – vezetnie kell az otthoni liturgiát. Az egyházi liturgia is ilyen fontos neked?
– Az egyház a liturgiában ünnepli Istent. Ez nem egy szubjektív nézőpontoktól függő terület. Szép azt tudni, hogy az első keresztények is hasonló módon tették ezt, mint ahogyan mi ma a szentmisén. A Szent Család templomban kereszteltek, ott nőttem fel a testvéreimmel. Gyulai Oszkár plébános atya büszkén nyilatkoztatta ki mindig, hogy az ő templomában a legszebb például a húsvéti liturgia. És ez így is volt. Részese voltam ministránsként már hároméves koromtól kezdve. Belénk ivódott a liturgia minden mozzanata és üzenete. Valóban ünnepeltünk a szentmisén. A templom volt a második otthonunk. Szerettünk ott lenni. A zene minősége is kiemelkedő volt szakmailag. Dobszay László tanár úr rendszeresen látott el karnagyi szolgálatot a liturgiák során. Volt, amikor mi is a szkólában énekeltünk gregorián dallamokat. De ugyanez az egyházközség volt az egyik kiemelt központja az ifjúsági és könnyűzenei eseményeknek is, hiszen a nagymarosi atyák (Opalény Misi atya és Kemenes Gábor atya) közül többen is itt szolgáltak káplánként. Sillye Jenőéket számos alkalommal hallottuk énekelni, még amikor egészen kis srácok voltunk.
A lelkesedésük magával sodort bennünket is.
Érdekes az Úr ajándéka: Jenő fedezett és karolt fel bennünket, tőle kaptuk az első három év intenzív kiképzését. Ez elszakíthatatlanul összefűzött bennünket lelkiségi szinten, még akkor is, ha ma már nem teljesen ugyanaz a stílusunk. Sokat köszönhetünk Jenőnek. Gellért testvéremmel közösen léptünk erre az útra: mi is szeretnénk valami ilyesmit csinálni. Gitárral, teljes odaadással dicsérni Istent – akár a liturgiában is. Ezért öröm számunkra, hogy elkészülhetett a Gellért és Sapszon Ferenc karnagy által közösen komponált „Mise gitáron” című kompozíció, amelyet 2014-ben a Mátyás templomban mutattunk be.
– Benneteket felkarolt Sillye Jenő. Ti is fontosnak érzitek, hogy felkaroljatok másokat?
– Nagy vágyunk, hogy az, amit kaptunk, amibe Isten beleállított bennünket, ne csak a miénk maradjon, hanem legyenek olyanok, akik ezt a vonalat továbbviszik, akár magasabb szinten. Jó lenne, ha létrejöhetne a keresztény könnyűzene oktatása központi szinten az egyházban. A Kazetta nyári képzése nem rossz kezdeményezés, ám teljesnek sem mondható. Amikor az egyház zenei pályázatain könnyűzenei műveket is magas elismeréssel díjaznak, elvárható lenne, hogy ennek a műfajnak a magas színvonalú képzése is elindulhasson. Erdő Péter bíboros úr már hat évvel ezelőtt kifejezte ez iránti személyes vágyát. Reméljük, hogy egyszer így vagy úgy elindulhat valami ezen a téren. Jó látni, hogy állami szinten felismerték a keresztény könnyzene közösségi szinten is megtapasztalható erejét, mert képes az evangélium továbbadására a felnövekvő generációk irányába is. Ezért hallani az újabb és újabb támogatások kiírásáról. De ezek megléte mellett a híveknek és az egyházi vezetőknek is fel kellene ismerniük ugyanezt az erőt. Az egyház mi vagyunk. Egy-egy ilyen szolgálatot, csapatot – akár az Eucharist tevékenységét – nekünk, az egyház tagjainak kellene tudnunk fenntartani Isten Országának terjedéséért, és nem másoktól várni ugyanezt a hozzájárulást. Jó lenne, ha ezt felismernénk, és tudnánk támogatni az egyház életét.
A jövedelmeink egy tizedének felajánlása az Úrnak nem is olyan sok. Ezt ilyen célokra is lehet fordítani szabadon.
Ezt a felismerést szintén ajándéknak tartjuk Istentől, és mi is gyakoroljuk. Ha meglenne az elegendő háttér, elkezdenénk testvéremmel a keresztény könnyűzene oktatását, de jobb a dicsőítés szót használni erre.
A Gável-fivérek Sillye Jenővel énekelnek. Fotó: Penyigei László
– Miben áll a dicsőítés lényege?
– A dicsőítést leginkább Jézustól tanulhatjuk meg. Sokat írok ebben a témában a Vasárnap.hu-n a Pengető rovatban. Úgy érzem, ez a fórum valóban hiánypótló. Szóval a dicsőítés az, amikor nem gondolom magamat okosabbnak annál, akitől mindent kapok és aki szeret engem, ezért meg tudom neki engedni, hogy ő lehessen „minden mindenben” – ahogy ezt az egyik dalunkban is megénekeltük. A zenével való dicsőítésben ennek az odaadásnak az öröme jelenik meg, amikor az adott élethelyzetemtől függetlenül elmondom Istennek, hogy ő jó, nagy, fenséges, szeret engem, megtartja az életemet, és soha nem hagy el. A dicsőítés gyógyít. Az egész egyszerűségét és mindent adását az Eucharisztia ajándékában szemlélhetjük.
Életünk minden pillanatában és helyzetében élhet bennünk ez az attitűd.
– Az Isteni Irgalmasság vasárnapjának előestéjén jelenik meg az új zenei albumotok első dala, amelyet az Eucharist Zenekar videó megosztóján tesztek közzé. Miről szólnak az új lemez dalai, amelyek közül a Győzelemről címűt külön díjjal ismerte el a Szikra zsűrije 2020-ban?
– Úgy terveztük, hogy nyolc héten át, minden hétvégén megosztunk egy-egy újabb dalt az albumról. CD-n valószínűleg nem jelenik meg, de ezt még nem tudjuk. Az első ének, amit hallhatnak majd tőlünk, éppen az isteni irgalomról szól Benned bízom én címmel
(Premier a Pengető közösségi oldalán április 18-án, 20:00-kor – a szerk.).
Érdekes volt az album születése és tematikájának alakulása. Egyszer megkértek, hogy helyettesítsem a hittant a helyi iskolában. Az órák alatt azt tapasztaltam, hogy a diákok nagyon vágynak az igazságra, és azt el kell mondani nekik. Segíteni kell őket abban, hogy kiépüljön az élő kapcsolatuk Istennel. A nyolcadikosoknál pedig úgy láttam, hogy ha tudnák, ismernék a teljes igazságot Istenről, megfognák Jézus kezét, behívnák őt az életükbe. Ezért a tematika a belső szobánk bezárkózottságának és egyben akár intimitásának a hangulatát járja körbe. Van a kis szobánk egy ajtóval, amelyen csak bentről van kilincs. Aki kinyitja ezt az ajtót, ahhoz belép az Úr, és egy asztalnál vacsoráznak. És ezen a ponton azt vesszük majd észre, hogy Jézus mindig is itt volt bent, éppen a mi szobánkban, de hályog volt a szemünk előtt – hasonlóan az evangéliumban látott emmausziakhoz. Az Úr békét hoz a félelem helyére, és feleletet a megválaszolhatatlannak hitt kérdéseinkre. Akár a koronavírus-járvány idején is. A most megjelenő nyolc dal létrejöttét egyébként a Szikra Projekt támogatta. Köszönjük, hogy a keresztény könnyűzenét felkaroló társaság hozzásegített bennünket ahhoz, hogy olyan dalok születhessenek, amelyek a popszakma mércéjével is megállják a helyüket! Jó mindig hallani, ha azok a zenészek, akik szakmailag már letettek valamit az asztalra – Szikora Robihoz hasonlóan, aki a NEK nagykövete –, pozitívan értékelik a művészetünket. Fontos, hogy a keresztény könnyűzene minőségi legyen, másképpen nem fog tudni hidat képezni a világ felé az evangélium üzenetével.
Kiemelt képünkön Gável András az új Puskás Ferenc Stadionban. Fotó: Vasárnap.hu, Kürtös Kata.
További olvasásra ajánlott írásunk:
