Ungváry Zsolt: Elsősorban önmagunknak próbáljunk megfelelni

Vannak egyoldalú, reménytelen szerelmek. Jó esetben egy idő után belátjuk, hogy nincs esélyünk, sőt észrevesszük, hogy a tökéletesnek hitt lény valójában nem is annyira vonzó. Ilyenkor elengedjük, és máshol keressük a boldogságot. Rossz esetben azonban akkor is epekedünk, amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy rajongásunk nem talál meghallgatásra, és szép lassan felemészt minket a vágyakozás ahelyett, hogy észrevennénk, ki is a mi igazi társunk.

Ilyen viszonzatlan szerelemben őrlődünk a nyugattal ezer éve. Újra és újra odakacsintunk, felkínáljuk magunkat, és a pofonoktól ugyan megszédülünk, de mint a kapcsolati erőszakból kilépni képtelen megalázottak, ismét csak mosolygunk rájuk.

A török hódoltságot osztrák gyarmatosítássá változtatták, hős tábornokainkat felakasztották; hiába véreztünk a kereszténység védőbástyájaként évszázadokig, megkaptuk cserébe Trianont. És még most is sokan azt hiszik, hogy a Nap nyugaton kel; a nyolcvanas évek Nyugat-Európáját képzeljük, oda vágyakozunk, abba a jólétbe, szabadságba, csakhogy már mi vagyunk a nyolcvanas évek nyugatja, ők pedig a késő római birodalom széteső, erkölcstelen, lelkiismeretlen világa.

A modern korban is próbáltunk segíteni: a magyar társadalom egy emberként állt az NDK-sok mellé szállással, élelemmel, ruhával és akarattal, ami oly erővel csapott fel, hogy a legfelsőbb politika is hajlandó volt szembefordulni még a szovjetekkel is.

Megnyitottuk a határainkat Ausztria felé, kiverve az első téglát a berlini falból.

A román forradalom idején még lőttek az utcákon, de magyar fiatalok hátizsákkal már vitték a gyógyszert, élelmiszert a felszabadult(nak hitt) szomszédba. A most minket hirtelen meg nem értő lengyelek százezrei köszönhették életüket annak, hogy saját szövetségesünkkel, a néhány hónappal korábban a trianoni igazságtalanságot először orvosló németekkel is dacolva semlegesek maradtunk 1939 szeptemberében, a vasútvonalainkat sem engedtük át a hadműveletekhez, ellenben befogadtuk a menekülőket. (Ugye ismerős: nem biztosítunk logisztikát, nem szállítunk fegyvert, nem adunk katonát egy háborúba, amiben nem vagyunk közvetlenül érdekeltek, de tárt karokkal fogadjuk az elűzötteket.) Hol találtak volna menedéket a lengyelek, ha csatlakozunk Hitler támadásához; és hol találnának ma menedéket ukránok százezrei, ha műveleti tereppé tennénk a hazánkat?

Ehhez képest Zelenszkij minket bírál; mert mi bármit csinálunk, csak rossz fiúk lehetünk.

Erre az egyik magyarázat, hogy nekünk van egy speciális emberfajtánk, a hazaáruló hungaricus. Míg más nemzetek legalább kifelé összezárnak, mi ellenfeleinken és ellenségeinknek kívül küszködhetünk a folyamatosan ellenünk dolgozó kis belső csapattal is. Ők időnként hatalomra is kerülnek (1919, 1945, 1956, 1994, 2002), olyankor tönkretesznek mindent. Most megint készülnek…

A másik ok sajátos helyzetünk; mi kilógunk az európai status quóból, mert a többségi fősodornak megfelel a két világháború utáni felállás.  Nekünk értelemszerűen nem. (Elvileg a németeknek sem, de ők megtalálják a kompenzáció egyéb formáit.) A lengyelek például most éppen nagyok (mellesleg rajta ülnek egy jelentős, korábbi német területen), mi viszont ott vagyunk (na jó, kicsit jobb helyzetben), mint a lengyelek 200 éve. Ezért az orosz-ukrán konfliktus nagyon nem a mi háborúnk, Ukrajna területi integritása nekünk nem célunk. (Meghalni végképp nem akarunk érte; legközelebb majd a román területi integritásért indulunk harcba?)

Mi aztán igazán nem vagyunk érdekeltek a két világháború utáni területi rendezés fenntartásában. Annak életképtelensége egyébként azóta százszor bebizonyosodott, meg lehet az az elégtételünk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szétverése, az új világrend nem hozott békét és biztonságot.

Az első után jött a második világháború, két pusztító totalitárius rendszer (és nyugaton ugyan 30-40 év békés jólét, de a teljes belső összeomlással; nihilizmus, népességfogyás, bevándorlók, régi kultúra összeomlása stb.). A győztesek nagy rendteremtéséből nem sok maradt.

Csehszlovákia megszűnt, Jugoszlávia egy véres polgárháború után hét darabra szakadt, nem vált mintaországgá Románia sem, amely száz év alatt megfelezte a magyar kisebbség létszámát (ez természetesen nem népirtás!); a Szovjetunió szétesett, az NDK és az NSZK egyesült. Mi maradt meg a tízmilliók életét követelő két nagy világégés eredményéből?

Az utóbbi száz évben mindig próbáltuk kitalálni, mit várnak el tőlünk a nagyhatalmak, és ez a megfelelési kényszer egyre mélyebb szakadékba lökött bennünket. Bő tíz éve azonban megint van önálló, magyar érdekű külpolitikánk. Nem is szeretnek minket, de sose szerettek, vagy ha mégis, akkor se profitáltunk belőle semmit (1956, 1989). A mi érdekünket sose fogják mások képviselni, és a baloldal behódoló politikája sem megoldás, hiszen mégsem lehetünk öngyilkosok azért, hogy ezzel ússzuk meg az elpusztításunkat.

Relatíve kis nép vagyunk, beszorítva nagyhatalmak közé. Amiért még mindig megvagyunk, az az öntudatunk, erős identitásunk és néhány okos politikusunk. Ha feladjuk, biztos elveszünk.

Szeretni nem fognak minket, mert az élő lelkiismeretük vagyunk. Attila óta mi vagyunk Isten ostora; de megmaradtunk, és maradni is fogunk. Ez a mi otthonunk, a mi hazánk, a mi világunk.

 

Ungváry Zsolt: Kire számíthatnak a pápuák?

 

Ungváry Zsolt: Hasonmásokkal nem pótolható az eredeti

 

Ungváry Zsolt: Változó ellenségek

 

Ungváry Zsolt: Egyes Banánköztársaságokat Ellenőrző Szervezet

A címlapképen Dmitrij Vrubel orosz művész Testvéri csók című alkotásáról készítenek felvételt emberek a berlini fal leghosszabb megmaradt szakaszánál, az úgynevezett Keleti Oldal Galérián 2018. november 2-án. Forrás: MTI/EPA/Felipe Trueba

Iratkozzon fel hírlevelünkre!