Mindig a pénzről beszélünk, pedig önmagában a pénz soha senkinek nem oldotta meg az életét. Számtalan dolog sokkal fontosabb ennél. Az északiakat (norvégok, svédek, finnek) a legszerencsésebb, leggazdagabb népeknek tartják. Pedig az év felében az az elviselhetetlen szürkeség, sötétség, hideg uralkodik, amiből mi már lassacskán kezdünk kikászálódni. Lehet bármekkora a bankbetét, minőségi az orvosi ellátás és maga színvonalú az iskolarendszer, de ne mondja senki, hogy az életminőséget nem teszi tönkre félévnyi hideg és sötét.
Néhány éve Orbán Viktor véletlenszerűen meglátogatott egy nénit az otthonában. A sajtó érdeklődésére az asszony azt mondta, megkérdezi a miniszterelnöktől, mikor lesz nyugdíjemelés; úgy érezte, ezt várják el tőle, ezt sugallja a világ: a legfontosabb, hogy mennyi az annyi. Képzeljük el szegény nénit, akit – valószínűleg a családjában elsőként és talán utolsóként – felkeres a magyar miniszterelnök. Beszélgethet vele. Mintha valakinek megadatna, hogy Bethlen Istvánnal vagy Tiszával, Andrássyval vagy Batthyányval szót válthasson. Érdeklődhetne arról, milyen érzés hallgatni a Himnuszt a hazát képviselve a Kossuth téren egy külföldi államfő fogadásakor, beterjeszteni egy törvényjavaslatot, kitüntetéseket átadni a legkiválóbb honfitársaknak; úgy egyáltalán: alakítani a történelmet. Vagy megkérdezni, mit éreznek a rokonai, hogy a fiúk, férjük, apjuk vezeti az országot; vagy mennyire nehéz meghozni egy súlyos döntést; szokott-e imádkozni; ha tehetné, mit kérne Istentől; vannak-e olyan titkok a világpolitikában, amiket nem is sejtünk; mik szerinte a nemzet megmaradásának esélyei stb. stb. És ehelyett megkérdezi, hogy mikor lesz nyugdíjemelés.
Bocsánat a hosszú bevezetésért, de ez jutott eszembe a pedagógussztrájkról.
Mindig a pénzről beszélünk, pedig azon alig múlik valami.
És nem is mindig minden a kormány felelőssége. Az oktatás színvonala elsősorban a tanárokon múlik. Ahogy az egészségügyé az orvosokon és ápolókon, a burkolásé a burkolókon, a kézilabdáé a játékosokon és az edzőkön, a közlekedésé a sofőrökön és járókelőkön, a sajtóé az újságírókon. Hiába a filmtámogatás, ha gyenge, nézhetetlen filmek készülnek; nem segítenek az irodalmi ösztöndíjak, ha közben nem születnek zseniális művek; az impozáns kézilabdacsarnok sem tudja megverni az izlandiakat, csak a játékosok. Minek a modern kórházak, ha ellátatlanul meghalnak a betegek; a kerettantervek, ha az oktatás nem elég hatékony? Mi, állampolgárok, a saját szakmánkban kell, hogy teljesítsünk, és a hiányokat ne fogjuk a kormányra, mert ez gyáva, kisstílű. A gyatra EB-szereplés, a félrekezelt beteg, az eredménytelen tanítás elsősorban azok sara, akik a munkájukat végzik. Ha a tanárok azt szajkózzák, hogy rossz az oktatás, azzal végül is azt ismerik el, hogy valamit rosszul csinálnak. De ugyanez igaz az orvosokra, kőművesekre, burkolókra és futballistákra is.
hirdetésVisszatérve a pénzre: vannak olyan kijelentések, amelyek azt sugallják, mintha az életszínvonal visszaesett volna, régen jobb lett volna. Én 1994-ben, MSZP-SZDSZ kormány idején kezdtem a pedagógusi pályát, 18 000 Ft nettó fizetéssel, egyetemista feleséggel. (És nem volt CSOK, babaváró hitel, családi adókedvezmény…) Ennek ma egy kezdő tanár nagyjából a bő tízszeresét keresi. Az árak viszont csak 3-6-szorosukra emelkedtek egy kis hevenyészett (nem tudományos igényű) vizsgálatom szerint. Szó sincs tehát visszalépésről, sőt.
1994. nov: cukor: 80 Ft (pénteken az Auchanban, árstop előtt 270 körül), liszt: 30 (a legolcsóbb 160 Ft) étolaj: 130 (650), tojás: 10 (45-60), BKV-bérlet: 1500 (9500), karaj: 400 (1200), benzin: 80 (480)
Természetesen nem keresnek jól a pedagógusok, főként a többiekhez viszonyítva. Azért nem, mert közben a minimálbért felemelték 200 000 forintra. Aldi-pénztárosok előzik a mesterpedagógust, a lakásfelújítást végző szakikról nem is szólva. A pénzt relatíve érezzük kevésnek, zsebünkben az okostelefonnal, a Renault (Suzuki, Opel slusszkulccsal), egészen más életszínvonalon, mint 15-20-30 évvel ezelőtt.
Végül még egy kontraproduktivitása van a sztrájknak; ha sikeres lenne, és a pedagógus-bérek versenyképessége miatt a tehetséges, nagyratörő emberek inkább választanák a tanári pályát a piaci szféra helyett (sehol sincs ilyen), az leginkább a jelenlegi pedagógustársadalom munkahelyeit fenyegetné. Képzeljük el, amint – az eddig az alacsony bérek miatt a pályától távol maradó – zsenik tömegei megjelennek, és kitúrják a mostaniakat.
De igazából nincs ennyi kallódó lángelme, ha van is, nem biztos, hogy tanárnak jó lenne; nem feltétlenül a legzseniálisabb fizikus – matematikus, biológus – képes a legjobban a tudást átadni vagy kamaszokkal bánni, sőt.
Az oktatás színvonala a tanárokon múlik, és azt semmilyen kormány nem tudja megtiltani, megakadályozni, hogy fantasztikus, inspiráló órákat tartsanak, jóra és szépre neveljék a fiatalokat.
Címlapkép: MTI/Balázs Attila
