Ungváry Zsolt: Egyszerű, kétesélyes választás

Nincs annál bosszantóbb dolog, mint amikor nemzeti-keresztény-konzervatív indíttatású (családi háttér, fiatalkori elvek, közösségek) emberek élesen kikelnek az ellen, ha például egy ilyen irányultságú levelezési listán a mostani kormánypártokat (vagy horribile dictu, a miniszterelnököt) dicsérik, esetleg az ellenzéket szidják.

Keresztény széplelkek, egyrészt-másrészt okoskodók akarják a politikát valami tőlünk független rendszernek elképzelni. Pedig azok az értékek és elvek, amiket mi vallunk, csak akkor létezhetnek és lehetnek meghatározóak hazánkban (ahogyan mi szeretnénk), ha a jelenlegi politikai erők maradnak hatalmon. Ez nem talpnyalás, nem vakhit, hanem tény. A politikának is vannak törvényei, szabályai, mint a víz-, gázszerelésnek vagy az orvostudománynak, csak jogászok, történészek, politológusok ritkán operálnak epehólyagot vagy építenek ki fűtésrendszereket, ellenben az ország sorsáról bárki dönthet.

Természetesen nincs okunk kételkedni benne, hogy mindenki jót akar magának és az országnak, de aki napi 5-10 percen, vagyis néhány, a Facebook által feldobott cikk elolvasásán kívül nem sok időt szán a folyamatok átlátására és értelmezésére, az többnyire egyszerűen indulatból dönt. Amikor az átlag honpolgárnak a sebész felvágja a hasát, és kiveszi belőle a gyulladt vakbelet, nem rohannak a rokonok és ismerősök, hogy a csúnya doktor bácsi feldarabolja a papát, hanem tudomásul veszik, hogy az orvos jót akar, és ért is ahhoz, amit tesz. Jobban, mint a rokonság és a barátok. Ha azonban két sebész különbözik össze a terápián, abba a laikus nem tud beleszólni, de valószínűleg legközelebb ahhoz az orvoshoz megy, akinek a betegei felgyógyultak, nem pedig ahhoz, akitől tepsiben tolják ki a pácienseket.

A mai magyar politikai struktúra viszonylag egyszerű, alapvetően egy vagy-vagy helyzetre, két markánsan különböző felfogásra szavazhatunk: szuverenista vagy behódoló kormányzatot szeretnénk-e.

A szuverenista (ahol a legfontosabb kérdések többségének eldöntése a mi kezünkben maradna) a hagyományos, nemzeti-keresztény-konzervatív vonulatot követné: az anyanyelv, a saját kultúra és tradíciók védelme, a férfi-nő-gyerek felálláson alapuló családtípus fenntartása, a kereszténység mint transzcendens és mint a mindennapokat és ünnepeinket is szervező erő. Ezt követi a jelenlegi kormány. A behódoló vagy globalista út pedig mindezzel szakítana; feloldaná a magyarságot és Magyarországot a népek és fajok tengerében, egységes fogyasztói civilizációt erőltetne, hatályon kívül helyezné a biológia bizonyos törvényeit és teljes nihilizmusával, sőt olykor kifejezett keresztényellenességével hitbéli-világnézeti vákuumot teremtene (ahová jó eséllyel rövid idő alatt benyomulna az iszlám).

Lehetnek gondolatkísérleteink arról, mit lehetne jobban és másként csinálni, de akinek az első világkép a fontosabb, nem választhatja a második variációt. A politikára is igaz: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ennél több, a gonosztól van.”

Sokan felvetik, vajon miért akarna bármelyik politikus is rosszat az országnak. Ez roppant egyszerű.

A nép által választott képviselők sokszor senki által nem választott pénzemberek, lobbicsoportok kezében vannak. Számtalan multicég vagy vállalkozás tulajdonosának vagyonából könnyedén meg lehet vásárolni évszázadokra akár a magyar, akár az európai képviselőket. És akkor még ott vannak az ellenérdekelt titkosszolgálatok Európából, Ázsiából, Amerikából.

Az ellenzéki miniszterelnök-jelöltről tudható, hogy a baloldali kormányzás alatt álló Magyarországról 2004-ben öt gyerekkel kiment Kanadába, elvileg a semmibe, hiszen nem vendégprofesszornak hívták a McGill Egyetemre, hanem házaló ügynökként kereste a betevőt. Később az USA-ba költözött, majd öt év után hazatért. Szürke hétköznapok után, politikai tapasztalat nélkül 2018-ban már polgármesternek jelölik (meg is választják), 3 év múlva pedig miniszterelnök-jelölt. (Orbán Viktor a Nagy Imre újratemetésén elmondott beszéde és végig aktív közéleti szereplése után 9 évvel lett kormányfő, Horn Gyulának évtizedes állampárti és négyéves ellenzéki tevékenység után sikerült elnyernie ezt, de még Gyurcsánynak is bő húszéves KISZ-, üzletemberi és MSZP-múlt kellett ahhoz, hogy odáig jusson.)

A többiek sem kevésbé érdekesek: az üstökösként feltűnő Szabó Tímea, aki húszas éveiben CIA-alkalmazottként Afganisztánban szerzett nemzetközi tapasztalatot, mégis hazatért egy jelentéktelen ellenzéki pártba (ahol viszont gyorsan a képviselőségig vitte). A momentumos különítmény: Hajnal Miklós, aki hazajön, nem fejezvén be Oxfordban az egyetemet, hogy a magolás helyett inkább egy aláírásgyűjtő pult mögé álljon és megfúrja a budapesti olimpiát. A Montrealban született Cseh Katalin és férje, a New Yorkban született Berg Dániel. Vagy éppenséggel a volt SZDSZ-es, Dobrev-tanácsadó Bruck Gábor elszólása a választásokba esetleg beavatkozó FBI-ról és CIA-ról, akik – ahogy a környező országokban „jó ritmusban” már beléptek a színtérre – nálunk is aktivizálhatják magukat Orbánnal szemben.

Az volna csak a kérdés a vagy-vagy választás kényszerében: vajon mennyire életszerű, hogy ezeket az ellentmondásos hátterű figurákat a nemzet felemelése motiválja?

Címlapkép: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu

Iratkozzon fel hírlevelünkre!