Mindig Magyarország marad a hazám – Szilas Imre a Vasárnapnak

A Szikra Podcast csatornáján Keleti Gábor műsorvezető és jómagam egy közös interjú keretén belül beszélgettünk barátként Szilas Imrével, akinek Gável Gellért gitárművész nyújtotta át személyesen a keresztény könnyűzenei életműdíjat. Ez adta az aprópót, hogy felidézzük közösen a keresztény könnyűzene hazai elindulásának tekinthető beatmise születését, előadásának körülményeit egy olyan korban, amelyet legszívesebben kitörölnénk az emlékezetünkből. Ha Szilas Imre zeneszerzőnek nem kellett volna a kommunizmus életére törő szorításából kimenekülnie, feltehetőleg a hazai keresztény popzenének is lenne ma már egy magyar Chris Tomlinja. Ez a folyamat lelassult. Azonban Isten tervének ez is része lehetett. Jöttek más előadók nagy lelkesedéssel és hivatástudattal. Gondolhatunk itt Bolyki Eszterre, Sillye Jenőre és a többiekre. Ennek a sornak az elejéről azonban nem felejthetjük el Szilas Imrét és immár hivatalosan is elismert munkásságát.

– Amerikában élsz, ha jól tudom. Mi járatban Magyarországon?

– Azért jöttem haza, hogy előadjuk az egyik misémet. A másik ok, hogy személyesen vehessem át a Szikra életműdíjat, amelyet a szakmai zsűri ítélt nekem. Meglátogattam a magyarországi barátaimat is, akikre egész évben szeretettel gondolok. Létezik egyébként egy kórus, akik minden hónapban összejönnek gyakorolni az én műveimet. Amikor tervezik a fellépéseiket, megpróbálják a hazautazásomhoz igazítani. 

– Ha játszanánk azt a gyerekjátékot, amelyik így kezdődik, „Amerikából jöttem, híres mesterségem címere…”, hogyan fejeznéd be a mondatot? Zenész vagy, aki hazatér? Hogyan indult a pályafutásod?

– 1966-ban Széll Vince barátom megmutatta nekem Zöldi Sándor abonyi atya dalfordításait, aki nagyon szerette az angol spirituálékat. Volt egy ötletünk ezek után, hogy nekünk is kellene írnunk ilyen jellegű műveket. Könnyűzenei stílusban kellene misét írnunk. Két tételt szereztem is azonnal, és megmutattuk Satyának (Zöldi Sándor atya, a szerk.), aki a bérmakeresztapám lett aztán egyébként. A szobaharmóniumon eljátszottam a tételeket. Ő nagyon felbuzdult. Biztatott, hogy írjam meg az egész misét, hogy előadjuk Abonyban. 1967 húsvétjára készen is lettünk és bemutattuk.

– Hogyan fogadták az emberek, hiszen elég rendhagyó lehetett egy ilyen megszólalás akkoriban?

– Sokan csodálkoztak. Nem tudták hova tenni, értelmezni. Volt egy kis kórusunk, amelyikkel előadtuk a misét Abonyban. A templom teljesen megtelt. Hogy a kendős nénik hogyan fogadták, az már nem volt olyan egyértelmű. Valószínűleg sokkolta őket. Újságírók is megjelentek, de nekik negatív kritikát kellett írniuk. Ezt hagyták meg nekik. Egyikük azt mondta, hogy ez az egész el lesz felejtve két hét múlva. Ez a két hét picit azért hosszabbra nyúlt időben.

– Felejthetetlen esemény a keresztény könnyűzene történetében az egy évvel későbbi 1968-as mátyás-templomi bemutató. Hogyan emlékszel vissza erre?

– Hihetetlenül sok embert láttam aznap a téren, de rengeteg rendőrt is. Akkor volt idehaza a legtejesebb erejében a kommunizmus. Sok ember nem fért be a Mátyás-templomba. Nagyjából kétezer ember kiszorult a Szentháromság térre. Az emberek a felállványozott templomban mindenütt lógtak, kapaszkodtak. A kommunisták ebből végül azt hozták ki, hogy ez a rendezvény mennyire felelőtlen, mert milyen veszélybe tereli az állványok között az embereket. Tardy László karnagy vezényelte a kórust. Én elektromos orgonán játszottam. A miséimet mindig szerettem kórusra és beat zenekarra komponálni. Mai napig szeretem. Kicsit hidat képezhetünk így a hagyományos egyházzene és a könnyűzene között. Nagyon szeretem a gregoriánt, Liszt zenéjét és Bach cantátáit. Ismerem az egyházzenét, át vagyok itatódva vele. Viszont szeretem a rock and rollt. Nem tagadom. A mai napig ezért szeretem ötvözni ezt a két stílust. Úgy gondolom, ez belefér az Isten házába. 

Tardy László kezdetben vonakodott az együttműködéstől, végül mégis beleállt. Az egyházilag és államilag is engedélyezett mise abban az időben keletkezett, amikor a vatikáni zsinat liturgikus reformjának hullámai még nem értek el Magyarországra. A miséd mégis már alkalmazta a zsinati szellemiséget, hűen az egyházhoz. Amikor azonban a bemutatóra került a sor, az Állami Egyházügyi Hivatal fékezte volna a rendezvényt. Tényleg le akarták fújni végül?

– Általában távol tartottam magam ezektől az intrikáktól. Mindenről a Tardy Lászlótól értesültem. Én nem is vettem akkoriban észre, mi megy a háttérben. Nem láttam, hogy a Mátyás-templom plébánosa, Tóth János mennyire kiálló volt. Minden áron meg akarta valósítani, hogy a beatmisék megvalósulhassanak. Nekem mindig a zene volt az első, minden egyéb másodlagos helyen állt. Ha megengedték, hogy zenéljünk a templomban, akkor én szívesen tettem. Amikor már személyesen megtámadtak, azt már nehezebben viseltem.

– Mi történt?

– Egy barátomék lakásában ültem Zuglóban, akinek az apja rendőr volt. Egy stóc rendőrmagazint láttam náluk a kisasztal alatt. Csak úgy, találomra kihúztam egyet közülük. Abban az újságban éppen a beatmiséről volt egy cikk. Abban megneveztek: „az olyan embereket, mint a Szilas Imre, ki kell irtani a társadalomból”. Közelinek éreztem a veszélyt. Anélkül, hogy bárkinek szóltam volna erről, szépen visszatettem a magazint. Akkor elhatároztam, ha lehetséges, elhagyom az országot.

– Hány éves voltál ekkor?

– Huszonegy.

– De ekkor még nem hagytad el az országot. Hogyan engedtek ki végül?

– A Hunnia zenekar négy tagjával ki akartunk menni muzsikálni Szudánba. Szerződést is kaptunk. Ez az ország nem tudta eldönteni magáról, hogy kommunista-e vagy sem. Ezért meg tudtuk azt tenni, hogy nem hazafelé vettük meg a jegyet visszafelé, hanem Németországba. Az volt a vágyunk, hogy a müncheni Amerika Klubban lépjünk fel. Ekkor még nem akartunk szétválni. A vasfüggönyön túli atmoszféra új dimenziót adott a menekülésemnek. Benne volt a szabadság szele. Volt egy ismerősöm egy másik németországi városban, akit meglátogattam egyedül. Mikor visszaértem, a társaim leléptek. Nem voltak sehol. Nem volt semmim. Egyedül voltam egyetlen ruhában, pénz nélkül. Ekkor határoztam el, hogy valahol máshol próbálok szerencsét a nagyvilágban. Azt is tudtam, ha egyedül érek haza, a társaim nélkül, ugyanúgy felelősségre vonnak majd.

– Hova mentél akkor?

– Volt egy unokatestvérem Svédországban. Arra gondoltam, hogy odamegyek. De nem engedtek be az országba, hiába írtam még a svéd királynak is levelet. Elmondtam, hogy tevékeny ember vagyok, nem leszek a társadalom terhére. Ezek után a németek sem engedték, hogy náluk maradjak. Ráadásul adókat is be akartak rajtam hajtani a zenekar miatt. Erről én nem is tudtam. Volt egy bátyám viszont az Egyesült Államokban, aki 56′-ban menekült ki. Őt hívtam föl, hogy segítsen. Egy katolikus szervezet vitt ki végül.

A képre kattintva galéria nyílik!
– Hogyan élted meg, hogy Amerikában kell élned?

– Idehaza a beatmisék mellett játszottam egyéb zenekarokban is, például a Geminiben. Sok munkát kaptam a rádióban. Koncz Zsuzsa lakására is mentem többször, mert ott gyakoroltunk. Nehéz volt ezt akkor itt hagynom. De észre kellett vennem, hogy a rendőri fenyegetések az életemre törnek. A távollétemben el is ítéltek: két év nyolc hónap kényszermunkára köteleztek volna, ha hazatérek. Viszont azt is láttam, hogy Amerikában az egyházi könnyűzene már abban az időben virágzott. Ez is vonzó volt. 

– Ma hol vagy igazán otthon?

– Többet értem Los Angelesben, mint itt. Ettől függetlenül mindig Magyarország marad a hazám. Ezt nem lehet kivenni az ember szívéből. Nagyon szeretnék – legalább hosszabb időre – itt élni. Nemsokára ez is megvalósulhat.

– Mit jelent számodra, hogy itthon elismerték a keresztény könnyűzene életműdíjával a munkásságodat? A Szikra díjat Gável Gellért gitárművész adta át neked ünnepélyesen a mostani misebemutatód után.

– Évekig úgy éreztem, hogy az, mit alkottam, teljesen el lett felejtve. Az Abonyi misét, amelyet 1997-ben vettünk fel, szerették az emberek, viszont hamar úgy tűnt, mintha a fiókomnak írtam volna. De voltak azért olyanok, akik elkezdték feltámasztani a korábbi miséket is. Egyfajta mozgalom indult el ezen a téren. Egyszóval nagyon hálás vagyok az elismerésért.

– Felajánlottad a tehetségedet Istennek – így vallottál a hivatásodról korábban. Hogyan biztatnád a keresztény könnyűzenével foglalkozókat?

– Egyszer valakitől hallottam, hogy az egyházi könnyűzene alkalmas arra, hogy kifejezze az örömöt, de nem képes kifejezni mélyebb érzéseket. Nem tud mit kezdeni a bánattal, egyáltalán a nagypéntekkel. A keresztény könnyűzenészeknek feladatuk tehát megtalálni azokat az utakat és módokat, zenei eszközöket, amelyek az örömön kívül a többi létező érzelmet és vallásos tartalmat is képesek kifejezni. Lehetséges egyszerű zenei nyelven kifejezni például a nagyhét gondolatait. A zene álljon tehát a gondolatok, a tartalom szolgálatába. Éppen úgy, ahogyan a gregorián szolgálja a szent szövegeket. Soha nem szabad elfelejtkezni a zene és a szöveg házasságáról!

Gável András

 

 

Szilas Imre a Vasárnapnak: Felajánlottam a tehetségemet Istennek

Attól, hogy nem beszélünk a keresztény könnyűzenéről, még létezik

A kiemelt képek forrása: Gável András

Iratkozzon fel hírlevelünkre!