Massza helyett karakteres zenélés – a KAZETTA nyári képzésén jártunk

Van egy jó nagy doboznyi kazettám itthon. Rajta sok értékes muzsikával. Már nem használom ezeket. Elmúlt az efféle hanghordozó felett az idő. Ez jutott eszembe, amikor a KAZETTA, katolikus zenei tábor nyári képzésére igyekeztünk testvéremmel, Gellérttel, hogy az oktatásból egy nap erejéig mi is kivegyük a részünket. A jelenlévők odaszánását látva egyszerre jelent meg előttünk a múlt és a jövő. A dicsőítők ígéretes új generációja lenyűgözött minket, egy olyan keretben, ahol az egyház örök értékei egy cseppet sem csorbultak. Adni akartunk a diák résztvevőknek, mégis mi kaptunk hatalmas ajándékot tőlük. Ja, és mindezt a katolikus egyház hivatalos képzésén, 2021-ben.

A Balaton partjának közelében fekvő, régi üdülőbe érkezve bevillan a szemem előtt a régi gyárépületek penészszagú pincéiben berendezett próbatermek hangulata, ahol az egészségtelen levegő ellenére a legjobb nóták kelhettek életre. Ösztönösen az életet kezdtem el én is keresni, de alig láttam valakit a Kazetta képzésének otthont adó „campuson”. Később rájöttem, mi ennek az oka.

Csanády Lőrinc, aki a keresztény könnyűzenei képzések nyári táborának egyik meghatározó szervezője a legnagyobb szívélyességgel fogad bennünket. Tekintve, hogy a budapesti átverekedésben kissé megcsúsztunk, egy capuccino társaságában azonnal a lényegre tért: „A résztvevők feliratkozhattak hozzátok, és nagyjából fél órás turnusokban kellene foglalkoznotok velük. A többiek is különórákon vesznek részt a tábor tanárainál”.

Megtudtuk, hogy a nyolcvan, keresztény könnyűzene iránt érdeklődő diákot húsz tanár segíti a fejlődésükben egész héten keresztül. Tanulnak helyes éneklést, akusztikus gitárkíséretet, basszusgitárjátékot. Képezhetik magukat ütőhangszereken és billentyűn. A klasszikus hangszerrel érkezőket pedig improvizációs gyakorlaton ügyesítik, hogy a templomi könnyűzenei együttzenélést rugalmasan tudják gazdagítani. A kamaraórákon új zenei formációk csíráit fedezhetjük fel attól függetlenül, hogy már otthonról egységes csapatként érkezőkről vagy a táborban összeállt formációról van szó.

Egy lepukkant aula előterének fényszegény helységének ottfelejtett bútorain egy felvidéki összeszokott csapat lehet az első csoport, akiknek átadhattunk valamit mindabból a tapasztalatból, ami az elmúlt évek tapasztalata és kikristályosodott tudása alapján fontos a keresztény könnyűzenei szolgálathoz.

Az énekhangjuk, egyéniségük önmagában kincsként ragyogott fel előttünk. Jó volt látni, hogy a nyomunkban annak idején szintén elindult felvidéki Crux zenekar után van még utánpótlás tőlünk északra ebben a műfajban. Gellért minden pozitívumot azonnal egy csokorba gyűjtött, nem volt sok ideje arra, hogy óvatosan mutasson rá az értékes részekre. Ezzel szinte egyidőben maximális finomsággal és a tapasztalt zenepedagógus ügyességével jelezte azt is, hogy mely pontokon érdemes változtatni, hogy megszülethessen a karakteres megszólalás.

Nem véletlenül tartotta ezt fontosnak elmondani. Megalapozta a délutáni főelőadásunk üzenetét, amely a karakteres keresztény könnyűzenét állította a középpontba. Ám addig még jó pár formációnak kellett átadnunk gyakorlatban a dicsőítő könnyűzene lelkiségét és zenei sajátosságait.

Ebéd környékén lehetőségünk volt találkozni a tanár kollégákkal, akik nem kis áldozatot hoznak a résztvevőkért. Közöttük vannak különleges tehetségűek, de jó páran akadtak minimális zenei múlttal rendelkező lelkes kezdők is. Mintha csak tegnap beszéltünk volna utoljára számos, a zenei műfajban sokéves hűséggel tevékenykedő zenész-tanárokkal. Bellák Miklóssal éveken át játszottunk közösen a Gável testvérek formációban. A korábbi közös muzsikálás kézzel tapinthatóan megőrizte mindannyiunkban a testvéri közelséget.

Ez alkalommal is hatalmas maciként ölelt át bennünket Huszák Zsolti, aki basszusgitárt tanít a táborban is. Otthonos kacsintással üdvözöltük egymást Fodor Tomival a Só együttesből, akinek Kristóf fia is jelen van a táborban – kicsit a jövő keresztény könnyűzenei generációjának egyik ígéretes képviselőjeként, hatalmas, azonnal meghallható zeneiséggel. Marczell Marci a tábor másik főszervezőjeként minden bizonnyal örömmel konstatálta magában, hogy a tábor tanárai és mi teljesen egy nyelvet beszélünk. Olyannyira, hogy az általunk tartott előadás időpontja is majdnem megcsúszott a baráti szóváltás eredményeként.

Az előadásra szinte teljes létszámban érkező résztvevők gondolatait fürkészve vettem elő a gitáromat. Ahhoz, hogy az istendicséretről beszélhessünk, nagyon fontos látni, hogy ki hányadán is áll ezzel a dologgal. A bevezetőnek szánt új énekünk a Szentháromságról hamar „szkennelte a közönséget”: egy teljesen nyitott szívű közösséget láttunk magunk előtt, amelynek tagjai jobbak akartak lenni a muzsikálásban és a dicsőítő szolgálatban, hogy Istennek a legigényesebbet adhassák.

„Nem tudunk mit kezdeni azzal a prüdériával, amely belengi a szakrális teret” – kezdte az akár megütközésre is okot adó kijelentéssel a gitárművész. Szavaiban minden megbántást elkerülve arra akarta a jelenlévők figyelmét irányítani, hogy aki a zenei szolgálatban félelemből, vagy tudáshiány miatt óvatoskodik, akár a jószándéktól vezérelve, stílustalan zenélést fog létrehozni, amely azután már nem képes a megjelenítendő tartalmat alátámasztani, és okafogyottá, ügyetlenné válik. „Az ebből megszülető stílustalan masszát jószerivel ma »templomi gitáros muzsikálásnak« hívhatjuk” – fogalmazta meg éles kritikáját Gellért.

A szakrális könnyűzenei szolgálat lelki vonatkozásait kiemelve az előző kijelentéstől érezhetően meghökkent leendő keresztény könnyűzenészeknek elmondtam, hogy nem mindegy, hogy tudatában vagyunk-e annak, amire a zenénkkel művelni hivatottak vagyunk akár a liturgiában. Hogy vagyunk képesek alátámasztani a popzene stílusjegyeivel a liturgia cselekményét?

Boldogok vagyunk, mert Jézus asztalához ülhetünk

„A szentmise egy kozmikus, időkön átívelő színpad, amelyben minden és mindenki valóságos és önazonos. Ábrahámtól kezdődik és a Jelenések könyvének Báránya előtti hódolatig tart. Mindez nem lehet színjáték, és nem veheti el a kereszten győztes Krisztus keresztáldozatának drámájáról a figyelmünket. Amennyiben az a zene, amit beviszünk a templomba, egy önálló, a szentmisétől leválasztódott dramaturgiát jelenít meg – akár zeneisége, akár a tartalom miatt – nem való a szent cselekmény szolgálatára, hiába esne jól nekünk” – ezt mertem mondani, és a nyitott szívű hallgatóságban azonnal helyére billentek Gellért radikálisan kimondott korábbi kritikái.

Szükség van tehát a zenei karakterre, nem játszhatunk szürkén – osztotta meg zenei tanulmányainak tapasztalatait számos példával alátámasztva a gitártanár testvérem. Ezen a ponton már mindenki „szívta magába” a jótanácsokat. Derültséget okozott az az önkritikus mondat, amikor Gellért elmondta, hogy több egyházi rendezvényszervező azért nem hívja a Gáveléket, mert azok egoisták.

Az „és még ha ez igaz is” folytatás nagy derültséget okozott. Gellért azonban saját tapasztalatainkra alapozva rávilágított, hogy emögött sokkal inkább az állhat, hogy nagyképűségnek értelmezik azt, ha „az ember megcsinálja azokat a zenei formákat, amelyek a karakteres tartalom-megformáláshoz elengedhetetlenek”, mindezt azonban úgy, hogy azzal szervesen illeszkedhessen a szent cselekménybe. Ez a zenei hozzáállás nagyon erős szuggesztió, amelytől jó páran idegenkednek, mégis meg kell ezeket formálni, hogy a végeredmény egészséges és igaz lehessen.

Ekkor létrejön egy nagyon erőteljes fókusz, amellyel a zenei szolgálattevő azt akarva-akaratlanul önmagára irányítja. Gellért hozzátette, hogy a fókuszban mindaddig mi helyezkedünk el, amíg ezzel az emberek figyelmét felkeltjük, hogy azután azt Jézusra irányíthassuk. Ez a dicsőítés vezetőjének a feladata. Ez szüntelen önvizsgálatot kér tőlünk, hogy a centrumban mindig Isten lehessen. Ez állandó lemondással jár, kis meghalásokkal. A liturgában szolgáló zenész ezért csak és kizárólag „egokritikusan” lehet jelen a szentmisén és bármely dicsőítésben. Erre kiváló gyakorlóterep a szentségimádással egybekötött dicsőítés, ahol a középpont adottan az Oltáriszentségben jelenvaló Jézus.

Az előadást követően sokan megköszönték, hogy olyan szempontokra világítottunk rá, amelyek a szolgálatuk mindennapi végzéséhez szükségesek. Mindezt pedig a saját zenei életünkből vett példákkal támasztottuk alá, amely nem egyszer nevetésre is okot adott az önironikus vonatkozások miatt. A fellelkesült csapatot látva boldogság volt bennünk, és a sötét M7-esen hazafelé arról beszélgettünk, hogy ez a műfaj valóban él. Mi is sok muníciót kaptunk az elődeinktől, a nagyoktól, Sillye Jenőtől, Daxtól vagy akár Varga Attilától, akinek a lányai ma már a Boanergész zenekar oszlopos tagjai, és a Kazetta nyári táborában szintén a keresztény könnyűzene következő, nagyon is ígéretes generációját jelenítették meg.

Gável András

 

 

Ahol Isten dicsősége, ott a mennyország – Palánki Ferenc püspök a Vasárnapnak

Idén nyáron is forog a KAZETTA a Balaton partján

A dicsőítés kiskátéja – a gitár húrjai szerint

 

 

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!