Boldog ember akartam lenni egész életemben – Varjú Imre vasmisés pap a Vasárnapnak

Az ’56 után a kommunisták által bebörtönzött atya Sillye Jenő és a titkosan ébredező egyházi könnyűzene hű pártfogója lett.

Varjú Imre atya vasmisés pap mindig támogatta a keresztény könnyűzenét.

Számtalan rejtett emlék és kincs bukkan a felszínre, amint a kommunista lenyomás éveiben megszülető hitvalló ifjúsági könnyűzene nyomába eredünk. Még közöttünk élnek azok a tanúk, akik a sokáig kimondhatatlan történésekről ma szabadon beszélhetnek. Életük és példájuk reménységet és tiszteletet ébreszthet bennünk. Hősök, akik egyáltalán nem voltak annak tudatában, hogy bármiféle hőstettet vinnének végbe. Varjú Imre atya – akit a magyar forradalom hatvanadik évfordulóján a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntettek ki – 1956-ban az igazság oldalára állt. Tettét az istentelen rendszer letöltendő börtönévekkel hálálta meg. A vasmisés pap szerint a fiatalságnak lelke van, nem lehetett belőlük a hitet kiirtani. Sillye Jenő korai mentorával a keresztény könnyűzene hőskorszakáról beszélgettünk.

– A sokat tapasztalt embert kérdezem arról, hogy a kommunizmus idején milyen szerepe volt az egyházi könnyűzenének?

– Újpestmegyeren voltam káplán. Ott ismerkedtem meg még a Tóth Jóskáékkal. Az ő énekkarába tartozott Sillye Jenő is. Aztán én Jenőékkel olyan jó kapcsolatba keveredtem, hogy elkezdtem őket meghívni. Elvittem a csapatukat Krakkóba, illetve Délvidékre. Amikor aztán elindultak a kismarosi, aztán a nagymarosi találkozók, akkor ők már repültek a saját szárnyukon. Emlékszem, amikor még Borsosberényben szolgáltam, volt egy olyan passiónk, amelyben Darvas Iván szavalt, Jenőék pedig énekeltek. Ezekre az alkalmakra az egész nógrád megyei titkos rendőrség fel volt készülve. Nem tudták, hogy mi lesz abból, hogy tömegek gyűltek össze a borsosberényi kistemplomba. Még a tér is tele volt. Ez volt az első olyan próbálkozás, amikor ezen a zenén keresztül és Jenőék szolgálata révén megpróbáltunk valamit tenni. A hívek feléjük irányuló hálája abban is megmutatkozott, hogy amikor itt énekeltek, a hívek összeadtak egy nagy teherautóra való tojást és sonkát. Két autó vitte azt a rengeteg élelmiszert Budapestre nekik.

– A későbbiekben is tartották a kapcsolatot, annak ellenére, hogy sokan – főképpen egyházzenészek – helytelennek tartották a gitáros megszólalást a templomban?

– Később, a pestszentlőrinci szolgálati helyemen szintén teret adtam Jenőéknek. Kezdetben, érthető módon, többen ódzkodtak ettől a teljesen új zenei megszólalástól. Azonban éppen a Jenőék voltak azok, akik hiteles életű keresztény emberek voltak. Mindez magát a stílust is hitelesítette az egyházban. Ez a fajta zene új volt még akkor az egész világon.

De Jenőék meggyőztek bennünket a hiteles életükkel, hogy így is lehet dicsérni Istent a templomban. 

– Igen, a keresztény könnyűzene végül valóban otthonra lelt az egyházban. Állami részről is érték önt atrocitások amiatt, hogy pártfogásába vette ezt a zenét és a fiatalok mélyben szerveződő, evangéliumi mozgalmait?

– Engem nem a zenei stílus, hanem ötvenhat miatt ért fenyegetés. Amikor a forradalomnak vége lett, kimentem a Bakáts téri kórházba. Ám ottrekedtem, mert rám jött a november negyedike. Nem tudtam már hazamenni. Vasárnap reggeltől péntek délig nem tudtak rólam semmit. Mentek a harcok. De sokan nem tudták, mi az igazság. Főleg vidéken nem. Mást mondott a Szabad Európa Rádió, mást a Magyar Rádió, mást mondtak az újságok. Azért, hogy ők tisztán lássanak, négyen összeálltunk, és kézzel sokszorosítottuk az események leírását, hoszonnyolc oldalon keresztül. Mert mi ott voltunk az események közvetlen közelében. Az Amit láttunk és hallottunk című brosúrát készítettük el. Háromszáz példányban sokszorosítottuk – bár ezt tilos volt akkoriban – és szétküldtük az országban.

Én ezért a tevékenységemért kaptam első fokon hét évet, másodfokon négy évet.

Aztán jött a konszolidáció: mindenkinek megfelezték a büntetését, és csak két évet kellett leülnöm belőle.

– Melyik börtönben?

– A Gyorskocsi utcában hallgattak ki, aztán a Markóba vittek az elsőfokú tárgyalásra. Utána Vácra szállítottak. Ott következett a másodfok. Az utolsó, majdnem egy évet a márianosztrai börtönben töltöttem. A Szűzanyánál. Csak nem nagyon mehettünk akkor a templomba. Egyáltalán nem.

– Máshonnan olyanokat is hallani, hogy az egyházenészekhez hasonlóan a kommunisták nem nézték jó szemmel az egyházban elinduló könnyűzenét. Miért jelentett ez fenyegetést a rendszerre nézve?

– Mert ez a zene nagyon vonzotta a fiatalokat. Nem szerették volna, hogy bennük hűség ébredjen az egyház iránt. De láthatjuk: hiába próbálták ők átnevelni a fiatalságot. A fiatalságnak lelke van. Nem tudták őket kiirtani. A fiatalos zene mögött igazi hit és lélek húzódott meg.

– Ezért támogatta azzal Sillye Jenő és Kovács Gábor közös oratóriumát, hogy helyet biztosított a pestszentlőrinci főplébánia-templomban a hangfelvételhez?

– Én csak megengedtem nekik, hogy jöjjenek. Egyébként nagyon tetszett nekem a darab. Nagyon lelkesedtem érte. Jenőéknek egy óriási darabja volt a Kristályóriás. A benne felhangzó Föltámadt, alleluja betétdal pedig hatalmas, hitvalló slágere lett a keresztény katolikus ifjúságnak. Ezt a dalt mindenki úgy énekelte Húsvétkor mint az őrült. Amikor II. János Pál pápa találkozott a Népstadionban a fiatalokkal, szintén egy emberként énekelte minden jelenlévő. 

– Mi a véleménye a mai keresztény könnyűzenei számokról?

– Ma is szívesen hallgatom ezeket az énekeket, ha van nekik dallamuk. A hangerővel már gondban vagyok. Nem szeretem, ha nem lehet hallani az éneket, mert a zenekari hangerő elnyom mindent. Erre nem lenne szükség. Főleg a templomban nem szükséges. Véleményem szerint nem szükséges a templomi akusztikában erősítőket használni és verni a tamtamot önkontroll nélkül. Lehet, hogy már én vagyok idős ehhez a túlzott hangoskodáshoz. A templomban nem baj, ha visszafogottabbak tudunk lenni.

Lehet nyugodtan gitárral kísérni a liturgiát könnyűzenei módon, de a legfontosabb, hogy mindenki együtt tudjon énekelni.

Jenő dalait annak idején mindenki már kívülről fújta az egész országban. Az Eucharistnak is nagyon jó dalai vannak.

Varjú Imre vasmisés pap

Fotó: Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola

– Június 12-én „vasmisés pap” lesz, amihez szívből gratulálunk és hálát adunk szolgálatáért. Lehet, hogy rossz a kérdés: ha ma újra kezdhetné az életét, lenne olyan rész, amit másképpen tenne?

– Annak idején, amikor Mezőtúron leérettségiztem, és megkérdezte az osztályfőnököm, ki milyen pályát képzel magának, azt feleltem neki, hogy én szeretnék katolikus pap lenni. Református gimnáziumban egy református tanárnak mondtam el ezt a szándékomat. Visszakérdezett, hogy ezt komolyan gondolom-e. Nagyon félt, hogy amikor megírja a jelentési lapomat, akkor őt emiatt el fogják bocsátani. Katolikus papokat nevelt a református gimnáziumban. Ezt látva módosítottam a kijelentésemen: „Tanár úr, tessék szíveskedni azt beírni akkor, hogy tanár akarok lenni, mert papként én tanár is leszek majd.” Megkérdezték tőlem akkor, hogy miért akarok egyébként papnak menni, hiszen akkortájt már keményen üldözték az egyházat.

Betörték éjszaka a plébánia ablakát, a papok meg csak „büdös csuhások voltak” a rendszer szemében. Nekem azonban boldog embereknek látszódtak.

Én akkor eldöntöttem magamban, hogy bár nem tudom, mit is jelent a papság, de abban biztos voltam, hogy boldog ember akarok lenni. Akkor érzetem, hogy papként boldog ember leszek. Ez azóta bejött nekem – pedig volt az életemben jó néhány olyan helyzet, amikor megpróbálták elvenni a boldogságomat.

Gável András

 

 

 

A keresztény könnyűzene hőskorszakának veteránjai ma is példák

A beatmise eucharisztikus jel lett – Bajcsy Lajos kanonok a Vasárnapnak

A nyakkendős mise az egyházi hűség szimbóluma lett

A kiemelt kép forrása: Az Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) Emberi méltóságért díjával kitüntetett Varjú Imre kanonok, nyugalmazott plébános az elismerés átadásán a II. kerületi Ökoházban 2016. november 12-én. Varjú Imre az 1956-os forradalom és szabadságharc idején végzett papi szolgálatáért részesült az elismerésben.
MTI Fotó: Illyés Tibor

Iratkozzon fel hírlevelünkre!