Azért nem tudtunk a rendszerváltáskor többet elérni, mert az a hálózat, amely évtizedek alatt kiépült, fogva tartotta az országot. Sőt, érintetlenül maradt még a '90-es években is... A privatizáláskor visszajött külföldi pénzekről senki sem tudta, hogy valójában a korábban Magyarországról kiszivattyúzott tőke érkezett vissza – mondta el lapunknak adott interjújában Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa.
– A történelemtudomány számos új eredményt ért el a szocializmus kutatása terén. Melyek ezek közül a legfontosabbak?
– Számos ilyen eredmény van, de a legfontosabb az lenne, hogy a Kádár-korszak évtizedeivel kapcsolatos fogalmakat pontosan használjuk, mert hamis fogalmakkal csak félrevezetjük magunkat. A Kádár-rendszer kapcsán sokáig el akarták hitetni velünk azt, hogy az ’56-os megtorlások lezárulta után Kádár egy újfajta, puha diktatúrát épített Magyarországon. Szokás ezt „gulyáskommunizmusnak”, „fridzsider-szocializmusnak”, vagy akár a „legvidámabb barakknak” is nevezni.
Ezeket a fogalmakat a mai napig sokan használják, holott – saját céljait szolgálva – az aczéli kultúrpolitika alkotta meg őket.
Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa (Forrás: Magyarságkutató Intézet)
Tény, hogy Kádár konszolidált, de ez nem jelenti azt, hogy bármiféle puhaság lett volna a diktatúrában. Kádár csak egy újfajta hatalomgyakorlási technikát valósított meg, melynek a lényege, hogy az egyéni szabadság köreit kissé tágította, de a totális kontroll a társadalom felett a rendszerváltásig nem szűnt meg.
– Van még ilyen tévesen használt kifejezésünk?
– Bőségesen. Egy másik gyakori téves vélekedés, hogy azt a fajta „jóléti társadalmat”, amit a Kádár-rendszer nyújtott a magyaroknak, nem termelte ki a társadalom a ’80-as évekre. Vagyis hogy az emberek életszínvonalát csak kölcsönökből lehetett fenntartani. Ez az állítás óriási hazugság, mert az emberek maguk teremtették meg jólétüket. A „második gazdaság” megjelenésével, a Gazdasági Munkaközösségekkel, túlmunkákkal és ki tudja még, milyen fusizásokkal olyan mértékben kizsigerelte magát a magyar társadalom, hogy generációk betegedtek bele a munkába.
hirdetésEnnek a hihetetlen mértékű befektetett energiának, munkának az értékét semmisítette meg a Kádári vezetés elhibázott döntéseivel.
– Melyek voltak ezek?
– A magyar államadósságnak a döntő része úgy keletkezett, hogy a külkereskedelem hosszú éveken keresztül folyamatos deficitet mutatott, mely végül egy igen jelentős tétellé nőtte ki magát.
Egy fiatal közgazdász, Szabó Gergely néhány éve közreadott kutatásaiban arra a megállapításra jutott, hogy a Fekete János által vezetett Magyar Nemzeti Bank Deviza Osztálya egy rendkívül káros árfolyampolitikát folytatott, mely olyan mértékű veszteséget okozott, ami jelentősen hozzájárult az ország ’80-as évekbeli eladósodásához.
Ebből következik az is, hogy az ország vezetői nem azért vettek fel kölcsönöket, hogy azokat jóléti beruházásokra és az életszínvonal növelésére fordítsák, hanem téves döntéseik orvoslására.
A politikai vezetés minden felelősséget a magyar társadalom nyakába varrt, annak a társadalomnak a nyakába, amely egy diktatúrában élt, és nem volt semmilyen lehetősége bármibe is beleszólni.
Honvéd utca 13-15. a volt Külkereskedelmi Minisztérium, 1959. Képünk illusztráció (Forrás: Fortepan.hu)
– Ha nem a jólét fenntartására ment el a pénz, akkor mire?
– Az eladósodásnak egy kulcsmomentuma, hogy hogyan tevődik össze az imént említett külkereskedelmi deficit. Az impexek kora című könyvemben bemutattam azt a mechanizmust, hogy a második világháború után hogyan alakult ki az úgynevezett reexportálás hazánkban. Ez azt jelenti, hogy a magyar külkereskedelemnek nagyrészt nem a Magyarországon előállított termékek exportjából származik a haszna, hanem közvetítőkereskedelemből. Máshol gyártott termékeket, megtermelt árut adtunk tovább egy harmadik félnek. Ez a közvetítő kereskedelem. Egy ilyen tranzakció normális körülmények között hasznot hozott volna a reexportáló országnak,
ám Magyarország valamilyen okból mindig jelentősen veszített az ügyleteken.
– Feltételezem, hogy ezeket a kétes ügyleteteket bonyolítókat azért megfizették…
– Igen, akik közvetítőként eljártak – jelen esetben a magyar külkereskedelmi vállalatok –, azok jutalékot kaptak. Ez a jutalék komoly bevételeket is eredményezhetett volna, ha a külkereskedelemre nem telepedett volna rá egy olyan korrupciós hálózat, amely a nyereséget gyakorlatilag ellopta.
A legszomorúbb az egész folyamatban, hogy a közvetítő kereskedelem révén folyamatosan veszteséget könyvelt el a magyar gazdaság,
ugyanis ezek a külkereskedelmi cégek a megvásárolt termékeket olcsóbban adták tovább, mint ahogy megvették.
Nyilván azért, mert az a cég – pontosában az a lobbicsoport, amely ebből profitált – a végén a magánzsebekbe visszacsorgatott a profitból valamennyi jutalékot a bonyolítóknak… Erre a korrupciós hálózatra épült rá az évtizedekig fennálló reexport szisztéma.
Magyar Külkereskedelmi Bank Szent István téri fiókja 1973-ban. Képünk illusztráció (Forrás: Fortepan.hu)
– Ez elég hátborzongatóan hangzik. Hol lehet kimutatni leginkább ezt a fajta kereskedelmet?
– A reexport tevékenység leginkább felderített része az olaj tranzitálás, amit a 80-as években végzett Magyarország. A külpolitikai hatások révén iráni olajat adtunk el az Amerikai Egyesült Államoknak. A teheráni túszdrámát követően, ’79-ben az USA embargó alá helyezte Iránt, de az olajára szüksége volt.
Magyarország ekkor mint közvetítő ország lépett elő, és az iráni olajat továbbította Amerikába.
Igen ám, de minden egyes dolláron 10 cent veszteségünk volt! Vagyis 10 százalékkal olcsóbban adtuk el az olajat, mint amennyiért Irántól megvásároltuk. Akkor ez 100 millió dollárokban mérhető veszteség volt. Mindez egészen ’89-ig bizonyíthatóan ebben a formában működött.
– Ez a korrupciós hálózat nyugat és kelet felől is támogatást élvezett?
– Ezt nehéz forrásokkal igazolni, de egy-egy titkosszolgálati irat arra utal, hogy igen. Egyértelmű, hogy a szovjet titkosszolgálat jóváhagyása nélkül ezeket az ügyleteket nem lehetett volna megcsinálni, hiszen megszállt ország voltunk. Nyilvánvaló, hogy szovjet érdekeknek is kellett valahol mögötte állni, de hogy ez mennyiben volt a szovjet felső vezetés érdeke, vagy mennyiben csak egy hasonló korrupciós hálónak az érdeke – mint idehaza –, azt nehéz megmondani.
A nyugati oldalon ugyanez a helyzet, kevés a fennmaradt bizonyíték. Nem szeretnék az összeesküvés-elméletek talajára tévedni,
de gyanítható, hogy az a nyugati „pénzügyi elit”, amit ma „globális pénzügyi hatalomnak”, vagy „háttérhatalomnak” szoktunk nevezni, profitálhatott ezekből a – Magyarország számára rendkívül káros – üzletekből.
Borvendég Zsuzsanna témával foglalkozó könyvei (Forrás: Borvendég Zsuzsanna)
– A nyugat tehát így jutott olcsóbban forrásokhoz. De mi lehetett a kelet haszna? Így támogatták az eurokommunistákat?
– Igen, ez teljesen egyértelmű, hiszen a rendszer kiépítése éppen az ő támogatásukra jött létre. Az egész közvetítő kereskedelem nem magyar találmány: a szovjetek találták ki, még a két világháború között, mégpedig azért, hogy a nyugati kommunista pártokat támogatni tudják. Nyugaton a magántulajdon szentsége töretlen volt, épp ezért egy kommunista párt is nyugodtan alapíthatott cégeket. Ezek a pártvállalatok nem termelővállalatok voltak, hanem a közvetítő kereskedelemmel foglalkoztak. A Szovjetunió őket használta fel a kelet és nyugat közötti árucsere-forgalomban, és az ebből származó jutalék hozzájuk került.
– Ezek szerint az 1989-es rendszerváltásra már megvoltak azok a kapcsolatok, illetve azok a személyek, akik azután asszisztáltak az ország kirablásához?
– Pontosan így történt, a rendszerváltás itt siklott ki. Általánosan elfogadott tény, hogy mi jártunk a legrosszabbul a blokk országaiban a rendszerváltáskor. Szokták emlegetni az adósságállományt, hogy a lengyelek milyen sikeresen tudtak tárgyalni, elengedték az adósságukat.
Szerintem mi épp ezért nem tudtuk ezt elérni, mert ez a hálózat, amely évtizedek alatt kiépült, fogva tartotta az országot – és érintetlenül maradt a rendszerváltáskor!
Ráadásul az innen kiszivattyúzott tőke egy része visszajött a privatizáláskor. Jöttek a külföldi befektetők, privatizáltak, mi pedig adókedvezményeket adtunk nekik, mert nagyon örültünk, hogy valaki végre hozott egy kis pénzt… Azt viszont senki nem tudta, hogy a tőke, amivel ő privatizált és itt befektetett, az az innen kirabolt tőke volt… Nem egy ilyen konkrét példát lehet tudni. Természetesen nem azt állítom, hogy minden külföldi befektetés ilyen volt, azt viszont igen, hogy a kilopott pénzek egy része ekkor visszaérkezett. Ami azt is jelenti persze, hogy a mai napig be van épülve a magyar gazdaságba… Nem vagyok közgazdász, de azt gondolom, hogy nagyon súlyos következményei voltak gazdasági szempontból, hogy
ez a hálózat érintetlenül működött tovább – a 90-es években még biztosan, de könnyen elképzelhető, hogy utána is…
Tóth Gábor
Lezsák: Antall József megkért, hogy erről senkinek se beszéljek
Át kell törni az elhallgatás falát – Kiss Réka a Vasárnapnak
Babucs: Zűrzavart és teljes létbizonytalanságot hozott a Vörös Hadsereg
Kiemelt képünk forrása: Magyarságkutató Intézet
