Át kell törni az elhallgatás falát – Kiss Réka a Vasárnapnak

„Akik demokráciát szerettek volna, és kormányképes alternatívát jelenthettek a kommunistákkal szemben, azokat viharos sebességgel likvidálták. Sorsuk a derékba tört karrierek története, felemlegetésük a rendszerváltásig tabunak számított” – nyilatkozta lapunknak adott interjújában Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke.

– Nemrégiben jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Mathias Corvinus Collegium közös kiadványa, Magyar hősök címmel. Kikről szól a kötet?

– A Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból című kötetünkben 60 olvasmányosan megírt életrajz található. Tudatosan törekedtünk arra, hogy a könyvben egy-egy ismertebb életpálya mellett többnyire olyan személyek szerepeljenek, akiknek neve a többség számára nem sokat mond. Számos „ismeretlen” hősünk van, akiket a kommunista diktatúra alatt feledésre ítéltek.

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának célja, hogy ezeknek a hétköznapi embereknek az életútját, pályájuk egy-egy kiemelkedő jelentőségű állomását bemutassa.

– Mi alapján választották ki a könyv (egyelőre) kevéssé ismert szereplőit?

– Igyekeztünk különböző hátterű embereket összeválogatni, az országosan ismert tudósok, politikusok, egyházi személyek mellett tanárok, jogászok, kétkezi munkások és parasztemberek is helyet kaptak a kötetben. Akadtak közöttük jobboldaliak, baloldaliak, keresztények, zsidók, nők és férfiak egyaránt. Eltérő szocializációval, különböző világnézeteket képviseltek.

De összekötötte őket, hogy az életükben akadt legalább egy olyan pillanat, amikor kockázatot vállaltak azért, hogy megvédjék közösségeiket a fennálló erőszakos rendszerrel szemben.

A 20. század két totális diktatúrája gyakorta állította ilyen kiélezett döntések elé az embereket. Ezek az elfeledett magyar hősök a sorsfordító határhelyzetekben vállalták a kockázatot embertársaik mentése, a nemzeti függetlenség védelme érdekében.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke (Fotó: Tóth Gábor/Vasárnap.hu)

Amikor válogattunk, akkor felvállaltuk: lehetséges, hogy nem tudunk majd a bemutatott személy minden döntésével maradéktalanul azonosulni. Ezek az emberek életük során nem minden esetben hoztak jó döntéseket; még csak fedhetetleneknek sem nevezhetjük őket – de az életútjuk során volt olyan tudatos választásuk, amelyről mindenképpen érdemes megemlékeznünk. A náci megszállás, a nyilas hatalomátvétel, a kommunista diktatúra olyan történelmi eseménysorok, amelyek a különféle életpályákat összefűzik – már csak azért is, mert kötetünk szereplői közül sokan a nemzetiszocialista és a kommunista rezsimmel is szembefordultak.

– Mennyire volt nehéz munka összegyűjteni az életpályákhoz kapcsolódó dokumentumokat?

– Ha valaki az egykori elithez tartozott, országosan ismert személy volt, akkor róla könnyebb forrásokat összegyűjteni, ám a mi kötetünkre – mint említettem – nem ez a jellemző. Törekedtünk arra, hogy a „történelem alatti történelmet” is bemutassuk, azokat az embereket, akiknek tettei a családi, helyi közösség emlékezetében maradtak fenn. Ilyen Bakajsza József esete, aki egy kárpátaljai magyar falunak, Gálocsnak volt a bírója. Amikor a települést 1944-ben megszállta a Vörös Hadsereg, akkor ő, vállalva a kockázatot, leitatta a szovjetek helyi végrehajtóit, közben üzent a lakosoknak, akiknek ennek révén maradt idejük elbújni. Így menekültek meg a falu férfiai a málenkij robottól. Tudta, hogy mi a kötelessége a legkritikusabb időkben is, felismerte, hogyan képviselheti közösségét.

Később a kommunista diktatúra bosszút állt rajta – hosszú szabadságvesztésre ítélték, és a rabságból végül fizikailag és lelkileg megtörten tért haza.

A történészek elsősorban írott forrásokra támaszkodnak, de Bakajsza József helytállását a gálocsi emlékezet tartotta fenn, és Molnár D. Erzsébet, a beregszászi főiskola tanára tárta elénk. Ez az eset is megmutatta, hogy még megismerhetők, begyűjthetők a helyi, szájhagyomány útján fennmaradt történetek, amelyeknek a lehető legteljesebb feltárása és bemutatása fontos feladat.

– A hivatalos iratok – például a büntetőeljárások dokumentumai – pontosan meghatározott célból keletkeztek, sajátos szempontokat tükröznek. Mennyiben segíthetnek ezek a múlt feltárásában?

– Nehéz helyzetben vannak a kutatók, amikor a diktatúra képviselői által gyártott iratok alapján próbálják meg rekonstruálni az egykori eseményeket. Beszédes a Tóth Ilona-per másodrendű vádlottjának, a kivégzett Gönczi Ferencnek a példája. Történetének rekonstruálásához felhasználtuk azokat a „beismerő” vallomásokat, amelyeket az eljárás során „állítottak elő” a hatóságok, de ezeken kívül nincs semmilyen valódi bizonyíték arra a gyilkosságra, amellyel őt és társait megvádolták. Gönczi volt annyira bátor, hogy a nyilvános tárgyaláson elmondta, milyen kínzásoknak tették ki a nyomozók.

Ez a konkrét eset pontosan mutatja, hogy a hatalom által ránk hagyott forrásokat erős kritikával kell kezelni.

Magyar Hősök (Fotó: Tóth Gábor/Vasárnap.hu)

– Gyakorta halljuk és olvassuk, hogy a második világháború idején a magyar társadalom közönyösen fogadta a zsidóüldözéseket. Mint a kötet egyik szerzője és szerkesztője, mit gondol erről?

– Az általunk közreadott életutakból nem lehet általános konklúziót levonni – nem is ez volt a célunk. Azt akartuk bemutatni, hogy számos olyan embermentő honfitársunk élt azokban az időkben, akiknek példája – méltatlanul – nem került be a közösségi emlékezetbe. 1944-től sok színtéren zajlott az embermentés, sokak bekapcsolódtak a különféle akciókba. Egyesek közülük ismertek, mások viszont teljesen ismeretlenek. Márton Áron neve és embermentő tevékenysége közismert, de a szintén erdélyi Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkész élete a többség számára teljesen ismeretlen, holott ő is mentette az üldözötteket a vészkorszak idején.

Kriszten Rafael ferences szerzetes történetét is bemutatjuk, aki a vészkorszak idején Angelo Rottával együttműködve vitte a budapesti nunciatúra menleveleit, és így mentett meg zsidókat. 1949-ben az újhatvani ferences kolostor vezetője lett. Amikor a kommunista hatóságok felszámolták a szerzetesrendeket, őt is letartóztatták, később a börtönben hunyt el.

A hatvani vasutasokat – akik kiálltak a szerzeteseik mellett – Recskre internálták, családjaikat a Kelet-Magyarországon felállított zárt táborokba hurcolták.

Soos Géza története is hasonló. Ő a Soli Deo Gloria református ifjúsági egyesület vezetője volt. Embermentő tevékenysége kiemelkedő, szoros kapcsolatot tartott fenn Raoul Wallenberggel, és neki köszönhető, hogy az auschwitzi jegyzőkönyvet Magyarországra csempészték és lefordították. Emellett a polgári ellenállás egyik legjelentősebb szervezete, a Magyar Függetlenségi Mozgalom vezéralakja volt. Üldözte a Gestapo, a nyilasok, de 1945 után is menekülnie kellett, mert aki fegyverrel állt ellen a náci diktatúrának, az a kommunisták szemében különösen veszélyesnek számított. A nem kommunista ellenállókat egyenesen kitörölték az emlékezetből. Soos Géza is így járt – nincs szobra, nevét nem őrzi utca, alig néhányan ismerik.

Bízunk benne, hogy kötetünkkel segítünk áttörni az elhallgatás falát.

– A kommunista hatalom az említett személyeket megfosztotta attól, hogy 1945 után a közélet aktív alakítói legyenek, és attól is, hogy tetteikre emlékezhessünk…

– Igen, ez történt.

Akik demokráciát szerettek volna, és kormányképes alternatívát jelenthettek a kommunistákkal szemben, azokat viharos sebességgel likvidálták.

Letartóztatták, internálták, vagy éppen emigrációba kényszerítették őket. Sorsuk a derékba tört karrierek története, felemlegetésük a rendszerváltásig tabunak számított. Azon dolgozunk, hogy azok az értékek, amelyeket a legsötétebb diktatúrák idején is felvállaltak, ismertek legyenek. Van kikre emlékeznünk – kötetünkkel ehhez az emlékezeti munkához kívánunk némiképpen hozzájárulni.

 

Tóth Gábor

 

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:

Aki a politikai rendőrségnek nem tetszett, internálótáborba került – Bank Barbara a Vasárnapnak

A budapesti nyilas-desperadók kegyetlenkedései máig nem kellően ismertek