Akik visszavágynak az átkosba, azoknak azt kívánom, hogy egy napra visszatérjen – Szablya Ilona a Vasárnapnak

Szablya Ilona egykori seattle-i konzul beszélt nekünk frissen megjelent könyvéről, családjáról és politikai folyamatokról.

Szablya Ilona, aki évtizedeken át volt Seattle-ben tiszteletbeli magyar konzul, 1956-os menekültként került férjével és gyermekeivel előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba. A házaspár már a ’80-as évek végétől vezető szerepet vállalt az amerikai-magyar antikommunista szervezkedésekben, és ekkor, illetve a következő évtized elején került kapcsolatba a magyar politikai elittel; Orbán Viktort és feleségét, Lévai Anikót is vendégül látták. Szablya Ilona hosszú évek óta íróként is jelen van a kulturális térben, műveiért számos magyar és amerikai kitüntetést kapott. Önéletrajzának második kötete hamarosan magyarul is megjelenik – ennek apropóján beszélgettünk a ma is Seattle-ben élő Ilonával, akit írói munkássága és családja története mellett kifaggatunk arról is, hogy mit gondol az amerikai és a magyar politikai folyamatokról.

Forrás: Szablya Ilona (a képen balra)

– Nem ez az első könyve: korábban írt az 1956-os eseményekről is, illetve friss művének előzménye 2016-ban jelent meg, abban a gyermekkorát mutatta be. Miről szól a most megjelenő kötet?

– Mikor a családunk történetét elbeszélő első kötet megjelent, olyan fogadtatásban volt része, amire nem is számítottam. A fiatalabb generáció tagjai megdöbbenve vallották be, hogy ők mindarról, amiről írtam, eddig semmit nem tudtak. Hogyan is tudhattak volna? Hiszen a tanáraik sem tanulták már az iskolában az igazságot. Az idősek pedig azt mondták: végre, valaki megírta! Ez az én életem is. A könyvet több utánnyomásban, második kiadásban is szétkapkodták. Az első évben a Kairosz bestsellere volt a Könyvhéten. De aztán érkeztek a kérdések: Mi történt azután, hogy átléptétek a határt? Erre a válasz a jelenlegi könyvem, a „Szökevényből konzul Óperencián innen, Vasfüggönyön túl”, amely a Kráter kiadásában jelenik meg.

– Honnan jött az ötlet, hogy megírja az önéletrajzát? Mikor kezdett írni és milyen indíttatásból?

– Harmadik elemista koromban kezdtem – és azóta is írok. Az első írásom Amerikában, 1967-ben jelent meg, azóta több mint 700 cikket írtam szabadúszóként – csak így lehetett, hiszen hét gyereket neveltünk fel mindeközben. Ezek a cikkek főleg a katolikus, részben pedig a világi sajtóban jelentek meg Amerika- és Kanada-szerte, és sok közülük díjat is kapott. „A vörös csillag lehull” című könyvemért, amit én magam fordítottam magyarra, állami és föderális szinten is díjat kaptam az USA-ban (a Washington Press Association és a National Federation of Press Women nevű szervezetektől). Az 1956-os felkelés 30. évfordulójára egy oral history drama-t írtunk – ezt is lefordítottam magyarra, majd mindkét nyelven előadtuk Seattle-ben és Vancouverben. Ezért is megkaptuk a George Washington Honor Medalt a Freedoms Foundation at Valley Forge-tól – valamint egy kitüntetést a szabadságharcosoktól Tollas Tiboron át, illetve az Árpád Akadémia (Cleveland) aranyérmét. A családom történetét először 1977-ben vetettem papírra. Amikor a gyerekek napközben az iskolában voltak, azonnal elkezdtem írni, és addig folytattam, amíg haza nem jöttek. Ha közben valaki becsengetett, nem is tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Benne éltem a könyvben, azokat a napokat éltem újra, amelyekről éppen írtam.

– Nem szeretnék lelőni egyetlen poént sem a könyvéből… de hogyan kerültek 1956 után az USA-ba?

– A „Vasfüggöny Kölnivel: Magyarország 1942-1956” című első kötetben szerepel a menekülésünk és a kiérkezésünk előtti kétszeri letartóztatásunk leírása. A soproni egyetem tanárainak adtuk ki magunkat, mert tudvalevő volt, hogy az ottani pedagógusok közül sokan elmenekültek. Ezzel a „kinevezéssel” jutottunk el Sopronig, aztán tovább. Amint megérkeztünk Bécsbe, rögtön összekerültünk a Sopronból elmenekült fakultással és diákokkal… Ráadásul valóban szükségük is volt ránk, mert Kanadába indultak, csakhogy nem beszéltek angolul, de férjem, dr. Szablya János – aki a Műegyetemen tanított – és én is beszéltük a nyelvet. Kanadába kerültünk, onnan pedig az USÁ-ba, miután a Washington State University meghívta férjemet – erősáramú villamosmérnök volt – professzornak. Vancouverben a UBC-n is professzor volt, de Washington állam azzal csábította el, hogy kutatásokat folytatnak az akkoriban a világ legnagyobb gátjának, a Grand Coulee-nak a teljes kapacitásával. 19 év után meghívták Seattle-be, így kerültünk ide.

Forrás: Szablya Ilona

– Hét gyermeket neveltek fel, közülük hárman Magyarországon, négyen már Amerikában születettek. Milyen kihívást jelentett, hogy megőrizzék a magyarságukat és átadják nekik nemzeti hagyományainkat? Illetve mit gondol, a szórványmagyarság mennyire őrzi identitását, hányadik generációig reális abban bízni, hogy az Aranycsapaton és a gulyáson kívül más is megmarad a magyar származásúakban?

– Fiatalabb gyerekeink közül kettő Kanadában, kettő pedig az USÁ-ban született. Férjemmel mindketten kétnyelvű közegben nőttünk fel Magyarországon, németül és magyarul egyformán jól beszéltünk. Magunkon tapasztaltuk meg, hogy az a nyelv, amit az ember gyerekkorában tanul meg, anyanyelvi kiejtéssel rögzül, ráadásul fejünk számítógépében más helyre kerül, mint az a nyelv, amelyiket az ember később kezd el megtanulni. Ezért gyerekeinkkel mindig csak magyarul beszéltünk. Most is emlegetik a gyerekek, hogy amikor meghallottam, hogy valamelyikük megszólalt angolul, mindjárt őrmesterré váltam és felkiáltottam: magyarul! Különösen jó volt ez, amikor veszekedtek, mert ha hirtelen nem jutott eszükbe magyarul, amit mondani akartak, tüstént abbahagyták a veszekedést. Mikor harmadik gyerekünk – aki hathetes korában érkezett Kanadába – 2-3 éves lehetett, a szomszédasszonyom így szólt hozzám: „Lajos azt mondta nekem…” „Hogyan mondta?” kérdeztem csodálkozva. „Angolul” – válaszolta. Én nem is gondoltam arra, hogy Lajos tud angolul, de tudott. Felszedte a többi gyerekünktől. Általában az első generáció gyerekei tudnak magyarul, a második generáció gyerekei (az unokák) már nem. Ez azért van, mert a családba érkező házastársak többnyire nem tudnak magyarul, de még ha tudnak is, nekik a természetes nyelv az angol, amit mindenki más beszél. Ezért a magyar cserkészek és a magyar iskolák nagyon hasznosak, és fontosak azok a programok is, melyekkel a magyar állam támogatja a diaszpóra magyarságának fenntartását. A beszéden kívül azonban sok olyan tevékenység van, amelyen keresztül a következő generáció is magyarnak tekinti magát és fenntartja a magyar kultúrát: ilyen a népitánc, a magyar zene, a magyar táborok, bálok, a népművészet. 

– Már a ‘80-as években az otthonukban volt az egyik központja az amerikai magyar diaszpóra antikommunista szervezkedéseinek. Hogyan kerültek közel a politikához? Vagy törvényszerű, hogy a kommunisták által kisemmizett nagypolgári család sarjaként az élére álltak olyan szerveződéseknek, amelyek a kommunisták ellen határozták meg magukat?

– Nekünk férjemmel, Jánossal együtt ez természetesen jött. Mindkét családot nagyon érdekelte a politika és mindkét családunkat teljesen tönkretette a kommunizmus. Nagymamámmal együtt hallgattuk a BBC-t, a Szabad Európát, az Amerika Hangját, a moszkvai magyar rádiót. Emlékszem, kilencévesen a BBC-t kedveltem, mert amikor elbúcsúztak, jó éjszakát kívántak kedves hallgatóiknak, míg a moszkvai azzal fejezte be: „Halál a német megszállókra!” A politika nagyon érdekes kisgyerekek számára is, amikor a mindennapi életük és jövőjük függ tőle. Férjem családja is ilyen „rádióhallgató” volt. Édesapja 1880-ban született, és 7 éves volt, amikor elkezdett újságot olvasni. Élvezet volt vele beszélgetni! Nagyon sokat tanultam tőle, és persze férjemtől is, aki 10 évvel idősebb volt mint én és szintén kora gyerekkorától újságot olvasott. Viszont politikai pártnak soha nem voltunk tagjai, hiszen kereskedelemmel foglalkoztunk, és nem lehetett a vevőinket megsérteni bármilyen párttagságunkkal. Ezért minden újságra előfizettünk, ezt még édesapámtól tanultam. Amint sikerült elmenekülnünk, azonnal elkezdtük a felvilágosító hadjáratunkat a Nyugaton. Hiszen Amerikában még úgy beszéltek Sztálinról, mintha Uncle Joe lenne. Ők nem tudták elképzelni, hogy szövetségesei lehettek egy „baloldali Hitlernek”. Mindig azt mondom, hogy a magyarságnak szüksége volt mind a két csoport magyarra: azokra, akik otthon maradtak, és akik eljöttek. Mindkét oldalon ki volt számunkra jelölve, mi a harcunk célpontja. Mindkettő nehéz volt.

– Ha jól tudom, annak idején Orbán Viktort is vendégül látták. Milyen, a magyar politikai életben meghatározó szerepet betöltő személyekkel kerültek személyes kapcsolatba?

– Olyanokkal, akik eljutottak Washington államba és szükségük volt ránk. Orbán Viktorral először Pécsett találkoztam, aznap, amikor a szovjetek kivonultak és pezsgővel koccintottunk a Fidesz-székházban. Ez egy hosszú barátság kezdete volt, de akkor ismerkedtünk meg igazán, amikor 28 éves korában feleségével, Lévai Anikóval együtt nálunk voltak. Gyakran látogattak hozzánk a Szabad Európa küldöttei, mint Hajnal László Gábor, a kitűnő író, akivel napokon át interjúvoltuk egymást. Előadásokat szerveztünk neki és a tévében is szerepelt. Mikes Éva és Trombitás Zoltán az 1985-ös évet Seattle-ben töltötték, amikor Zoltán édesapját látogatták, aki itt vendégprofesszor volt a University of Washingtonon. Csaknem minden nap beszélgettünk velük a politikáról, hogy mit próbálnak Magyarországon, meddig lehet elmenni. Gondolkoztak azon, hogy itt maradnak, de végül győzött bennük az elhatározás, hogy most kell valamit elkezdeni Magyarországon, mert sikerülni fog. Hazamentek. A többi már történelem, ahogy itt Amerikában mondják. Rácz Sándor egy egész hetet töltött velünk. Hasznos Miklós, a Kereszténydemokrata Párt képviselője is nálunk szállt meg, Jeszenszky Géza többször is lakott nálunk Edittel, feleségével együtt. Nagyon jóba keveredtünk velük. Lezsák Sándor és Gaby is töltöttek időt nálunk, Tollas Tibor minden alkalommal nálunk szállt meg, amikor Seattle-be jött, és a beszédeit is mi rendeztük. Antonio de Blasio Pécsről többször volt nálunk. Páva Zsoltnak megszerveztünk még egy tengeri kenuzást is, az előadásokon kívül. A Duna TV emberei Seregély István vezetésével már 1990 után jöttek. Dr. Hantó Zsuzsa nyugati partvidéki könyvkörútját mi szerveztük meg, Regéczy Nagy László is vendégünk volt, aki akkor Göncz Árpád irodafőnöke volt, bár az MDF-nek volt a párttagja. Dr. Horváth János is meglátogatta Seattle-t, vele is haláláig szóló barátságban voltunk. Rengetegen jöttek még azután, amikor a konzulátus megalakult. Akkor már a művészek publicitását is meg kellett szervezni és alkalmat adni nekik a szereplésre, természetesen a magyar egyesület közreműködésével.

Forrás: Szablya Ilona

– 1989-ben látogattak először haza. Milyen volt annyi év múltán szembesülni a magyar hétköznapokkal? 

– Nekem azért jelentett különleges sokkot, mert mikor 1948-ban üzleti ügyben elkísértem szüleimet egy európai körútra, Bécsben és Párizsban éheztek az emberek. Bécsben különösen rossz volt a helyzet. Az újjáépítést még meg sem kezdték. A nők kifordított kabátokban jártak, spárgát használva öv helyett. (Ezt talán már nem is tudják az emberek, hogy miért voltak a kabátok, bundák kifordítva. Azért, mert akkor a szovjet katonákat nem kísértette, hogy levetkőztessék az embert. Így szegényeknek néztünk ki.) Az emberek tiroli ruhákban jártak Bécsben, mert az volt az egyetlen dolog, amit jegy nélkül kapni lehetett. Ezalatt nálunk a kirakatok tömve voltak árukkal, az élet pezsgett, dacára annak, hogy sokan nagyon nehezen éltek. Viszont Magyarországon tele voltunk lelkesedéssel, szabad választásokat reméltünk, mindenki azt hitte, hogy magának építi a jövőt. A magyarok vállalkozó szellemét csak az államosítások törték meg.

1990-ben mintha egy vasmarok szorította volna össze a szívemet, amikor kiléptem a szutykos levegőbe, a koromba, mely mindent belepett, az autók közé, amelyek között a legelőkelőbb a Volkswagen volt, de abból nagyon kevés akadt. A legtöbb Trabant, a Skoda már az előkelőbbek közé tartozott. Okádták magukból a feketeséget. A wc-ben nem volt wc-papír, se semmilyen törülköző, se szappan. Az üzlethelyiségekben még laktak, olyasmi, mint számítógép, fax, másológép komoly ritkaságszámba ment. Telefonvonalak? A vicc szerint az emberek egy része arra várt, hogy beszereljék a telefont, a másik része a búgó hangra. Az uniformisa a hölgyeknek egyszerű volt: szoknya (sötétkék vagy fekete) és blúz (fehér vagy világoskék). Ha dolgoztak, egy kosztümkabát. Akik visszavágynak az átkosba, azoknak azt kívánom, hogy egy napra visszatérjen nekik 1990. Magyarország, ahogyan akkor volt. Ugyanis nem emlékeznek. Nekik naponta változott mindig egy kicsit az életük, nem olyan hirtelen, mint azoknak, akik 34 évig nem látták szülőföldjüket, az első 8 évben csak rémálmaikban.

A vasmarok azért szorongatta a szívemet, mert megpróbáltam elképzelni, hogy mi lett volna Magyarországból, ha hagyják, hogy tovább fejlődjön a lelkes vállalkozó szellemben, szabadon. Mi rögtön megkezdtük az üzleti tanácsadást Amerikában 1990-ben, hogy Magyarországnak segítsünk üzleteket kötni, meggazdagodni. Az egész életünk megváltozott. Éjjel is fenn kellett lennünk, mert Magyarország akkor volt ébren. Néha egy egész éjszakánkba került egy faxot átküldeni. Éjszakára és hétvégékre minden faxot lezártak. Ez még nehezebbé tette a dolgot, amikor még a kilenc óra időkülönbséget is bele kellett számolnunk a dolgokba.

Egyidejűleg elkezdtem egy üzleti hírlevelet szerkeszteni amerikai üzletemberek számára, amelyben angolul és egyszerűen írtam le, ami a magyar törvényekben szerepelt. Különösen büszke voltam, amikor az egyik minisztériumi tisztviselő Magyarországon azt mondta nekem, hogy amióta a Hungary International hírlevelemben olvasta angolul, azóta értette meg először az új munkatörvényt. A Magyarországról angolul jött kereskedelmi irodalom ugyanis érthetetlen volt. Sokszor az állítmány hiányzott a tekervényes mondatokból. Mindig kértük, hogy küldjék el nekünk a magyar eredetit az angol fordítással együtt, hogy meg tudjuk érteni a szöveget. A magyar kereskedelmi küldöttségek is szolgáltak nekem anyaggal, mert azt mondták, hogy nekik nincs meg a megfelelő angol tudásuk és büdzséjük arra, hogy ilyen hírlevelet kiadjanak.

Forrás: Szablya Ilona

– Az első szabadon választott magyar kormány idején lett Seattle-ben Magyarország tiszteletbeli konzulja, amely tisztségét évtizedekig megtartotta. Ebben a hosszú időszakban milyen feladatai voltak?

– Erről is írok könyvemben. Az Egyesült Államok nyugati partján soha nem volt se karrier, se tiszteletbeli konzulátus. A kommunista országoknak pedig egyáltalán nem voltak tiszteletbeli konzulátusaik. Tehát először a tiszteletbeli konzulátusokat kellett visszaállítani a felszabadult országokban, azután a nyugati parton egy karrier konzulátust létrehozni, ami alá a tiszteletbeli konzulátus tartozhat. A célunk az volt férjemmel, hogy Seattle-t Magyarország térképére varázsoljuk és Magyarországot Seattle térképére, vagyis, hogy két kedvenc helyünk tudjon egymásról és meglegyen az összeköttetésük.

1993-ban nyitott meg a konzulátus Seattle-ben, azután – 24 órán belül – San Franciscóban. Utasításaink szerint kis nagykövetekként kellett viselkednünk. Magyarországot kellett képviselnünk a kormányzó ebédmeghívásától kezdve a börtönből kapott telefonhívásig, és minden magyar állampolgárnak megadni a megfelelő segítséget. A konzulokat hívják fel, ha egy magyar meghal, elvész a hegyekben, baleset áldozata lesz, nem találják az örökösöket. Születéseket, házasságokat, halálesetet bejelenteni, útlevélkérelmekben és vízumkérelmekben segíteni az űrlapok kitöltésével, hitelesíteni aláírásokat bármilyen ügyben. 15 évig fordításokat is hitelesítettünk, azután elvették ezt a jogunkat, amiért élénken tiltakoztunk is, hiszen például én és más konzulok is bírósági fordítók, tolmácsok voltunk és hivatásosan foglalkoztunk ezzel. Mindezt a konzuli munkát persze ingyen kell tennünk, sőt, a költségeinket is magunk viseljük. Én 22 éven át töltöttem be ezt a posztot. Az elején nagyon sok mindenben mi adtunk tanácsot a hivatásos konzuloknak, például 1956 történelméről. Hiszen nekik is kellett beszédeket tartaniuk. Ők megtanítottak minket a mindennapos dolgokra, de nagyon hallgattak a mi tanácsainkra azzal kapcsolatban, hogy itt mik a szokások az itteni magyarokra vonatkozólag. Azután a bürokrácia évről évre nőtt. Az én területem Washington, Oregon és Idaho államok voltak, ami körülbelül hétszer akkora terület, mint Magyarország. A távolságok itt olyan nagyok, hogy az teljesen elképzelhetetlen valaki számára, aki nem tapasztalta meg. 

Forrás: Szablya Ilona

– Több alkalommal is kitüntették a magyarság ügyében végzett tevékenysége miatt, például a pécsi önkormányzattól Pro Communitate-díjat kapott, mert igen komoly szerepe volt abban, hogy Pécs és Seattle testvérvárosok lettek. Hogyan jött ez a kitüntetett, a pécsi kapcsolat?

– Már említettem Mikes Évát és Trombitás Zoltánt, és azt, hogy mennyit beszélgettünk velük, mikor itt voltak 1985-86-ban. Miután hazamentek, Zoltán az Országgyűlés képviselője és jegyzője lett, Éva pedig alpolgármester Pécsett. Nekem a Seattle-i Városi Önkormányzat elnöke szólt, hogy az újonnan felszabadult országokból szeretne testvérvárosokat verbuválni. Természetesen első gondolatunk Pécs volt. Férjem édesanyja ott nőtt fel és mi ott voltunk nászúton, azon kívül, hogy milyen jóban voltunk az alpolgármesterrel, aki személyesen írta alá itt, Seattle-ben a testvérvárosi kapcsolatot. A „Pro Communitate” díjat azután kaptam, hogy János halála előtt 5 nappal megkaptuk életünk Magyarországért tett munkásságáért a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének polgári tagozatát. Erre az akkori polgármester is adott egy díjat és halkan, mosolyogva azt mondta nekem, amikor átadta: „Gondolta volna valaha, hogy egy MSZP-s polgármester fogja kitüntetni azért, amit 1956-ban tett?”

Tizedik évi konzulság után a világkonferencián kaptunk egy kitüntetést, az Ethnic Heritage Council adott nekem egy Spirit of Liberty Awardot, itt, Seattle-ben. Minden évben egyet adnak egy olyan emigránsnak, aki sokat tett azért, hogy honfitársai megtartsák kultúrájukat, megmaradjanak jó magyaroknak, mialatt jó amerikai állampolgárok is. Ezt a július 4-i állampolgárság-avató ünnepségen adják át a kormányzó, a szenátor, Seattle polgármestere, és egyéb méltóságok jelenlétében. Nekem Jim McDermott képviselő adta át. A seattle-i konzulok egyesületének is az elnöke voltam két évig.

– Visszatérve a könyvére és némi aktuálpolitikát is érintve: mit gondol, azok a küzdelmek, amelyeket érint az önéletrajzában, újra megkeseríthetik az életünket? Gondolok itt azokra a szélsőbaloldali mozgalmakra, amelyek egyre erősebben jelen vannak az Egyesült Államokban és amelyek, úgy tűnik, az amerikai elnökválasztás eredményét is befolyásolták. Elképzelhetőnek tartja, hogy a fejlett világ belesodródhat egy olyan szituációba vagy legalábbis megközelítheti, amelyeket gyermekkorában tapasztalt meg?

– Nagyon is úgy gondolom, hogy ez lehetséges, amennyiben az emberek beleesnek a csapdába. Vagyis amikor ingyen orvosi kezelést, ingyen tanulmányokat, ingyen szolgáltatásokat ajánlanak a politikusok, megválasztják őket, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy aki az ingyen szolgáltatásokat adja, az fogja meghatározni, hogy mit fognak kapni, valamint, hogy ezt az „ingyen” szolgáltatást a választók fogják megfizetni különböző direkt vagy indirekt adózással. Bernie Sanders, aki ugyan nem lett elnökjelölt, de már másodszor megpróbált elnök lenni, Kubát és a Szovjetuniót látogatta és annak alapján akarta megszervezni az ingyenes orvosi ellátást és tanulást. Minél több választást adunk át a kormánynak, annál kevesebb lesz a mi választásunk saját életünkre vonatkozóan.

– Seattle és Washington állama meglehetősen liberális hely, hogy fogadták ott a választások eredményeit, illetve mit szóltak mindehhez az amerikai magyarok? Utóbbiakról hagyományosan az az elképzelés idehaza, hogy döntően republikánusok, megfelel ez még a valóságnak?

– Seattle-t a második világháború alatt úgy csúfolták, hogy the Soviet People’s Republic of Seattle. Az ember alig meri elsuttogni itt, hogy republikánus, csak ha biztosan tudja, hogy a másik is az. Kizárólag Bident akarták elnöknek. A magyarok általában republikánusok. Viszont egy emberként, 98%-nál többen szavaztak Orbánra. A magyarokat és a Seattle-ieket főleg Trump kiszámíthatatlansága zavarta. Lehetetlen úgy kormányozni, hogy az ember tweeteket küld ki. Egy-egy tweettel veszi fel vagy bocsájtja el az embereit, és mindezek mellett teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit akar a következő pillanatban. Pedig gazdaságilag jól teljesített az ország és a lakosság majdnem fele megint rá szavazott, holott Biden azt remélte, hogy lavinaszerűen mindenki rá fog szavazni.

– Ha már Seattle: az elmúlt hónapok amerikai eseményeinek egyik központi helyszínévé is vált a város, hiszen ott alapították meg az úgynevezett CHAZ-t, azaz egy olyan szerveződést a Capitol Hill környékén, ahol a területfoglalók önálló rendfenntartásba is kezdtek, illetve kísérletet tettek a létfenntartásra. A kísérlet rövid úton hamvába holt, de – legalábbis ahogy Magyarországon értékeltük – sajátosan tragikomikus jele volt mindannak, ami zajlott/zajlik az Egyesült Államokban. Milyen volt mindezt helyiként megélni, mennyiben befolyásolta mindennapjaikat, a közbeszédet?

– Hát igen, ez tragikomikus volt. Mindenesetre megtanulták belőle azt, hogy a rendőrségre sokkal nagyobb szükség van, mint gondolták. A feketék maguk azt kérték, hogy nem hogy kevesebb, hanem több rendőrséget szeretnének, akik a rendet fenntartják. A város fekete női rendőrkapitánya lemondott a Black Lives Matter hatására. Ez önmagában is érdeklődést kelthet, hogy ez mennyiben is volt valóban a feketék felkelése? A polgármester is le akart mondani, de nem engedték. Mindenesetre nem indul újra. Most keresniük kell polgármestert, meg rendőrkapitányt is. 

– Mennyire követi a magyarországi, politikai történéseket? Mit gondol a kormánypártok, illetve az ellenzék munkájáról, küzdelmeiről, célkitűzéseiről? Illetve mi várhat egy keresztény-konzervatív vezetésű Magyarországra abban az Európában, Európai Unióban, ahol ugyanazok a szélsőbaloldali elemek kapnak egyre nagyobb szerepet, mint az USA-ban?

– Természetesen követem a magyarországi politikai történéseket. Az a véleményem, hogy Orbán Viktor kiváló ember és politikus, valamint jó vezető. Ezért félnek tőle az Európai Unió baloldali tagjai. Rettentően fontos kiállni a kereszténység, az európai ideák fenntartása és a Soros-féle tervek megsemmisítése mellett. Az egész ultraliberális baloldali Nyugat vagy nem érti, hogy mit fog elveszteni, vagy pénzért mindenre hajlandó, még arra is, hogy megszűnjön létezni. Az ellenzék ezeknek a malmára hajtja a vizet és ha átveszik a hatalmat, Dobrev Klára szerint azt soha többé nem adják ki a kezükből. A szélsőbal és a szélsőjobb együtt akar indulni? Hát, igazuk van. Az extrém jobb és az extrém bal mindig ugyanazokat az embereket verbuválta, mint ahogy azt a Terror Házában levő fényképeken is láthatjuk.

Forrás: Szablya Ilona

– Nem titok, hogy gyakorló, hitvalló katolikus. Ma, amikor a kereszténység a világ legüldözöttebb vallása, mi a Krisztus-követők legfontosabb feladata a mindennapokban?

– Példánkkal kell elöl járni, élni a hitünket, melynek főparancsolata Jézus szerint: „Szeresd Uradat, Istenedet és felebarátodat, mint önmagadat.” Imádkoznunk kell hazánkért és a világért, hogy meg tudjunk küzdeni ezzel az ördögi árral, mely el akar söpörni és testvéreinkért, akiket kegyetlenül támadnak és ölnek sok helyütt. Az imának csodálatos hatalma van. Ezt életünk minden pillanatában érzékeltük és könyvemben is megírtam. Nem véletlen, hanem az isteni gondviselés vezetett és vezet minket életünk útján.

– Milyen tervei vannak a közeli és távolabbi jövőben az írást tekintve, hány részesre tervezi például az önéletrajzi sorozatát?

– Ezzel a könyvvel befejeztem önéletrajzomat, de ez nem jelenti az írói pályafutásom végét. Gondolom, az csak az életem végével egy időben fog bekövetkezni.

– Korábban minden évben hazalátogatott, a világjárvány elmúlta után mikor üdvözölhetjük újra itthon?

– Amint lehet megint utazni és a könyvet is terjeszteni előadásokkal, mint ahogyan az előzőt is terjesztettük.

Forrás: Szablya Ilona

Iratkozzon fel hírlevelünkre!