Ungváry Zsolt: A homoszexuálisok jogainak túlhangsúlyozása eszköz a rend szétzúzására

A honi közélet egyik sajátossága, hogy bizonyos témák (olykor ismétlődően ugyanazok) mentén két táborra szakadunk, szidjuk és alázzuk egymást, egyre följebb srófoljuk saját és mások idegeit, tézisek és antitézisek fogalmazódnak meg. Végül szintézis nélkül, egy feszültebb társadalomban, mélyülő árkok szemben lévő oldalain, de ugyanott maradunk, ahol voltunk. A belső háborúskodással pedig gyengítettük a közösséget.

Korunk bomlasztóinak egyik kedvenc játéka, hogy mindent relativizálnak, ami oda vezet, hogy szerintük jó és rossz egyenértékűvé, felcserélhetővé válik. Ez azonban nem igaz. A mi kultúránkban, megszokott, otthonos és szeretett világunkban értékesebb a szorgalom a lustaságnál, az igazság a hazugságnál, a tisztesség az erkölcstelenségnél. Nem bántjuk, nem közösítjük ki és nem dehumanizáljuk a lusta embert, de tudjuk – és ő is tudja –, hogy erre nem lehet büszke. Előbbre való a tudás a tudatlanságnál (ezért tesszük kötelezővé gyerekek millióinak az iskolát a megkérdezésük nélkül…), és csak a férfi és nő közötti nemi kapcsolatot tekintjük természetesnek, hiszen a szexualitás eredendő biológiai értelme a szaporodás biztosítása, márpedig az csak így lehetséges.

A homoszexualitás tehát csak szubkultúra lehet, ráadásul szigorúan magánügy.

Intimitása miatt még annál is magánabb, mint mondjuk a bélyeggyűjtők, a horgászok vagy a jógázók szubkultúrája. Nem kell róla tudniuk másoknak, nincs szükség érzékenyítésre sem, hiszen senki sem fogja őket bántani, ha nem verik nagydobra a szokásaikat. Ez nem szőnyeg alá söprés, hanem a békés egymás mellett élés, a kiegyezés egy formája. (Ha van egy csúnya seb a kezemen, nem az a megoldás, hogy mindenkinek az orra alá dugom, és elvárom, hogy becsüljenek érte és nézegessék, hanem kesztyűt húzok vagy tapaszt teszek rá.)

Örök kérdés a vitákban: ki kezdte? Most elég egyszerű a válasz.

Ők rúgták fel a status quót: mesekönyvet csináltak és a gyerekeink közé vitték.

Ezt nem lehetett szó nélkül hagyni, mert ez a botrányból esetlegesen kinövő szellemi polgárháborúnál is nagyobb veszélyt jelent a közösségre nézve. De vajon kik állnak a sorozatos provokációk mögött?

Billy Porter amerikai színész egy felül szmokingra, alul báliruhára emlékeztető öltözetben házastársa, Adam Smith társaságában a 91. Oscar-gálán a Los Angeles-i Dolby Színházban 2019. február 24-én. MTI/EPA/Etienne Laurent

Általában nem konkrét homoszexuálisok, hanem olyan egyesületek, nemzetközi lobbicsoportok, amelyeknek nyilvánvaló célja a hagyományos, normális keresztény-nemzeti világ szétverése. Ehhez eszközként felhasználják az LMBT-t, folyamatosan konfliktusokat gerjesztenek, megosztják és gyengítik a társadalom összetartását. Ugyanígy használják fel egyébként politikai célokra a zsidóságot vagy a nőket. Az antiszemitizmus elleni harc sokszor csak ürügy arra, hogy jobboldali konzervatív kormányokat képtelen vádakra hivatkozva megbuktassanak. A feminizmust is ugyanezért, a társadalom atomizálása, nők és férfiak egymás ellen hangolása céljából karolják fel. És ahogy egy zsidó érthetően nem fog támogatni egy nácinak beállított kormányt, ahogy egy nő nem szívesen szavaz a „nőgyűlölőnek” lefestett politikusra, úgy az átlag homoszexuális is a szavakban az ő jogait védő, valójában destruktív mozgalommal szimpatizál.

A folyamatos nyomulás megakadályozására és a béke érdekében társadalmi kiegyezésre van szükség.

Mi két dologban nem engedhetünk: az egyik a családi vonatkozások; házasságot, mint az alkotmány is kimondja, csak férfi és nő köthet.

Az örökbefogadásnál pedig egy harmadik személy jogairól van szó, akit nem engedhetünk egy természet- és alkotmányellenes kísérlet részévé válni. A másik, amiben nincs alku, az a propaganda kérdése – nem téríthetnek (ha ez genetikai adottság, akkor értelmetlen is a térítés). Ha valaki nem keresi őket, ne is kelljen találkoznia velük. Erre vonatkozhatna a karika a filmek, könyvek, színházi előadások esetében, hogy a gyanútlan olvasó-néző ne szembesüljön kéretlen homoerotikus tartalommal. A kiskorúaktól pedig teljesen távol kell tartani a jelenséget, mint a pornót, az agressziót, vagy a horrort. A mesék nem hirdethetnek devianciát: nem győzhet a gonosz a jó felett, nem lehet felmagasztalni a lustaságot a szorgalommal, a hülyeséget az okossággal, vagy a hazugságot az igazsággal szemben. És nem eshet azonos megítélés alá az egyneműek kapcsolata a különneműekével.

Cserébe a társadalomnak a témában egyáltalán nem érintett, döntő többsége elfogadja, a magánszférába utalja és nem háborgatja ezt a szubkultúrát. Amíg a törvényeket nem sértik, az állam semmilyen formában nem avatkozik be.

Házasságnak nem nevezhetik az együttélésüket, mert az egészen mást jelent; de végrendelkezhetnek, köthetnek mindenféle szerződéseket, biztosításokat egymás javára, ezek jogi kérdések.

Templomi esküvőjük pedig úgysem lehetne, mert a keresztény, a zsidó és az iszlám vallás egyaránt tiltja, bűnnek tartja a homoszexualitást. El kell engedniük bizonyos dolgokat (mint a gyereknevelés); ahogy egy pap is elengedi, vagy az, aki nem tud magának társat találni. Én is elengedtem az úszómedencés házat, a Nobel-díjat, a focista karriert és sok egyebet. Vannak dolgok, amiket sosem érünk el. Ezek között akad, ami a személyes döntésünkön múlik, és van, ami kényszer.

A felajánlott kiegyezésre persze mondhatják azt, hogy ez visszalépés, ennél már többet értek el. Nekünk úgy tűnik, túlontúl sokat is. Egy egészséges kompromisszummal kivonhatnánk a témát a napi csatározások tűzvonalából, mert kezd már nagyon felülreprezentálttá válni. Visszatérhetne oda, ahová való: a szubkultúrába.

 

Ungváry Zsolt

A szerző további írásai között IDE kattintva böngészhet.

 

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:

Sex, gender, sajtos omlett – beszélgetés A melegházasságról című könyv szerzőjével

„Valóban föltámadott!” – Szőnyi Szilárd Föltámadott a gender című könyvéről

Székely János: Ne kényszerítsék arra a társadalmat, hogy házasságnak kelljen nevezni az azonos neműek együttélését!