Ungváry Zsolt: Áldozat – 11. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

11. RÉSZ                                    (Az előző részek itt érhetők el.)

Miután gondosan kipakoltak a szobájukban, megmosakodtak, majd szeretkeztek. Meztelenül hevertek egymás mellett az ágyon, hallgatták a nyitott ablakon és a bezárt spalettán beszűrődő utcai zajokat; felbőgő motort, perlekedő asszonyokat és egy síró kisgyereket.

– Este sétálunk a kivilágított városban – mondta Tibor a program szerint.
– Az jó – lelkendezett Anna. Aztán eszébe jutott valami. Közelebb csusszant, karjával átfonta a férfi mellkasát. – Szólhatnánk ennek a papjelöltünknek – dünnyögte, miközben kis köröcskéket rajzolt a férje bőrére.
– Miért?
– Hát olyan magányos szegény. Mi a fenét csinál itt egyedül? Legalább magyarul beszélgethetne…
– Nem hiszem, hogy vágyna ránk.
– A vonaton úgy tűnt, rokonszenvezik velünk.
– Tőlem – vont vállat Tibor kissé csalódottan, s egy csöppnyi féltékenységgel a hangjában. De Anna nem vette észre.
– Fölhívom – s már nyúlt is az éjjeli szekrényhez, a mobilja után.

László örömmel fogadta a meghívást, lelkesedése őszintének látszott. Abban maradtak, hogy nyolckor találkoznak a Palazzo Vecchio előtt.

– Velence persze külön kategória, de Firenze is gyönyörű – ujjongott Anna, amikor meglátta a középkori tornyot. László már várt rájuk. Néhány szóval szabadkozott, de mivel a házaspár kereste őt, s nem fordítva, nem volt miért elnézést kérnie.

Míg átsétáltak a Ponte Vecchión, Anna egyfolytában csacsogott. Tibor visszafogottabban lépkedett a feleségétől balra, akinek jobbján László próbált figyelni a nő csapongásaira. Anna szinte ügyet sem vetett a hídon lévő üzletek kirakataira, s amikor középen megálltak, hogy lepillantsanak az Arnóra, akkor is az otthoni, a leendő közös életről mesélt.

– Mint a nagykönyvben – mosolygott udvariasan László. – Tökéletes élet.
– Én azt mondanám: egyszerű.
– Mindig az egyszerűség jelenti a tökéletességet. A világ jól van berendezve, nem kell kacskaringóssá tenni azt, ami egyenes.
– Persze azért szép ez a csillogás is… – mondta Tibor, hogy ő is szóljon valamit.
– Kívülről. Kívülről minden más. Minden csillogóbb.
– Vagy sötétebb.
– Hát igen, nem láthatunk bele mások életébe.

Pár pillanatig nézték a kivilágított várost, azután tovább indultak. A túlparton, a Pitti palota előtt hatalmas plakátot feszítettek ki: „Firenze éjjel”, mögötte busz parkolt, s néhány turista toporgott, vizsgálgatta a jármű oldalára felírt programot. Többféle nyelven karattyoltak, az olaszok, németek, franciák és japánok mellett ismeretlen nációk is toporogtak izgatottan, bizonyára azt taglalva, megéri-e a kért részvételi díj, és a szabadság minél hasznosabb eltöltésének, a turistaút tökéletessé tételének része lehet-e ez a kis kirándulás.

Közelebb mentek. Az ár nem bizonyult borsosnak, igaz, sem az autóbusz, sem a hozzá tartozó sötét tekintetű emberek nem voltak túlzottan biztatóak. László mégis elhatározásra jutott.

– Nézzük meg kívülről a csillogást! – javasolta. – Én fizetek – tette hozzá gyorsan, a pár hezitálását látva.
– Nem, igazán nem fogadhatjuk el…
– Miért ne? Legyen ez az én nászajándékom. Ti meghívtatok engem csatangolni, én meghívlak benneteket egy géperejű kalandra.
– Mindjárt indulunk! – szólalt meg az egyik idegenvezető, s türelmetlenül terelgette a még ingadozókat az ajtó felé. – Felszállás.
– Milyen nyelven lesz a vezetés? – kérdezte tőle László olaszul.
– Olasz, német. Maguk angolok?
– Nem. Magyarok vagyunk.
– Magyarok? – Az idegenvezető szemöldöke felszaladt a homlokára, hátrapillantott a társaira. – Magyarok – mondta nekik.

Rövid kupaktanács következett, végül az egyik – ő lehetett talán a főnök – nagyvonalúan intett:

– Beszállás!

Húsz-huszonöt turistát terelt fel a négy vállalkozó. Egyikük a volánhoz ült, ketten melléje kuporodtak, a negyedik pedig az utasokat rendezgette. Mindeddig egyedül ő váltott szót a turistákkal.

A jármű nem látszott éppen újnak, inkább emlékeztetett a BKV valamelyik sokat megélt tömegközlekedési eszközére, mintsem nyugati luxusbuszra. Ülésein a huzat itt is, ott is felhasadozott, a székeken por; a tisztaság úgy általában sem volt erénye. Legfurcsábbnak az hatott, hogy a négy emberből három mindeddig nem kapcsolódott be a kommunikációba, leszámítva a főnök iménti biccentését, amivel engedélyezte a magyaroknak is a beszállást.

Anna izgatottan az ablakhoz húzódott, a két férfi egymásra pillantott; tekintetükben értetlenség és gyanakvás.

– Az ilyen buszok nem nyitottak szoktak lenni? – kérdezte Anna. Mögötte egy német asszony a kosz miatt perlekedett a férjével, aki csitításként az olaszokra tett néhány lesajnáló megjegyzést.

Alig szállt fel az utolsó ember, a sofőr indított, az ajtót már menet közben csukta be. Az idegenvezető végigment középen az ülések között. Néhányan a zsebükbe nyúltak a pénzért, de mosolyogva leintette őket, csak a nemzetiségüket kérdezte, s felírta egy papírra.

– Ez miért kell nekik? – csodálkozott Tibor.
– Biztosan statisztika.
– Remélem, a kelet európaiaknak kedvezményt adnak – nevetett Anna.

A busz megfordult, s a belvárossal ellenkező irányban kanyarodott ki a parkolóból.

– Sajnos, kerülnünk kell, nem lehet mindegyik hídon áthajtani a busszal – magyarázta az idegenvezető.

Teltek a percek, a busz mind távolodott a Ponte Vecchiótól, keskeny külvárosi utcákon kanyargott. A terepet jobban ismerők feszengtek, végül az egyik olasz dühösen felpattant, s pergő nyelvvel számon kérte az idegenvezetőtől a különös útirányt. A sötét képű türelmesen hallgatta, szája sarkában aprócska félmosollyal, majd hátrafordult, s egy torokhangokban gazdag nyelven a sofőrtől kérdezett valamit. Az épp csak odavakkantott pár hangot, mire az idegenvezető hirtelen szájon vágta az olaszt, aki elterült a földön. A következő pillanatban a sofőr beletaposott a gázba, s mire az utasok felocsúdhattak volna, felugrott az eddig tétlenül üldögélő két alak is, s felsorakoztak az idegenvezető mögé. Mindhármuk kezében fegyver villant, s az idegenvezető rájuk ordított olaszul, aztán németül is elismételte:

– Maradjanak a helyükön. Aki telefonálni próbál, azonnal lelövöm.

(Folytatjuk.)

Ungváry Zsolt: Áldozat – 10. (folytatásos kisregény)