Ungváry Zsolt: Zaklatás-szezon

Értem én, hogy uborkaszezon van (J.T. kollégám is írt erről e hasábokon), a koronavírus rendesen ellehetetlenítette a közélet egyébként színes megélését. Bár a média korábban is elég egysíkúan működött: terrorizmus, Orbán-veszély, ózonlyuk, Orbán-veszély, migránsok, Orbán-veszély, klímahisztéria, Orbán-veszély, pandémia és Orbán-veszély uralták mindig is a sajtót. Én most mégis egy olyan hírre kaptam fel a fejem, amely egyszerre tűnik végszükségben előrángatott felfújt lufinak, bizarr bulvárhírnek, ugyanakkor nagyon is erőteljes aktuálpolitikának.

A párizsi ügyészség eljárást indított Valéry Giscard d’Estaing volt francia államfő ellen, akit egy német újságírónő vádolt meg szexuális zaklatással:

az exelnök 2018-as interjújuk során a hölgy fenekére tette a kezét.

A szörnyű gaztett úgy esett, hogy a fotózás során Valéry átkarolta a nő derekát (spontán beállás), majd keze lejjebb csúszott, és megérintette a kerekdedebb részeknél.

Ann-Kathrin (a nevét is tudjuk, így vesz szárnyára valakit a világhír) másfél év után rádöbbent, hogy ez bizony súlyos bűncselekmény, feljelentette a csapodár urat, ami hagyján, de mindezt mi is megtudtuk, sőt még én is cikket írok róla.

Olvasván a történetet, első gondolatom az volt, ami önöknek. Hát még él? Zsenge gyerekkorom élménye a fél nyolcas híradók sok-sok érthetetlensége között Giscard d’Estaing furcsa neve. És hogy ez mennyire nem ma történt, ahhoz viszonyításul a többi korabeli szereplő: Jasszer Arafat, Jimmy Carter (egyébként ő is él még, 96 éves), Lázár György, Leonyid Brezsnyev vagy éppenséggel VI. Pál pápa.

Nem akarnám megvédeni a macsó hím ragadozókat, de életszerűtlen, amint egy 94 esztendős aggastyán elől nem tud kitérni a tűzről pattant 37 éves riporter.

Chrudinák Alajos sem panaszkodott közel-keleti riportjaiban, hogy ejnye, itt ezek a csúnya fiúk lövöldöznek,

mindjárt feljelentjük őket háborús zaklatásért.

Tudjuk, hogy minden embernek másképp fontos a testi érintés. Akad, aki egy hétköznapi beszélgetés vagy hevesebb vita során is hozzáér például a másik karjához, minden hátsó szándék nélkül. A focisták egy-egy gól után önfeledten ölelkeznek; mondjuk engem ez rettenetesen zavarna, mert én történetesen viszolygok az idegenek testi közelségétől, számomra a másfél méteres szociális távolságtartás maga az alapvetés.

Például tánc során – én az ilyesmivel sem élek, feleségem nagy bosszúságára – komoly testi kontaktus jöhet létre két személy között, és ha nem házasok, utólag még valaki szexuális zaklatásnak minősítheti. (Na de miket beszélek; ha házasok, az még rosszabb, mert az egyenesen családon belüli erőszak, ami súlyosbított formája a dolognak.)

Mint említettem, táncos érintkezésekben nem jeleskedtem soha, de kétségtelen (bevallhatom, mert talán már elévült), hogy amikor először randevúra hívtam későbbi nejemet, nem lelkesedett túlzottan, tulajdonképpen lerázott. Aztán megint fölhívtam telefonon, győzködtem, végre kötélnek állt, aztán lett, ami lett…

Ha tisztességes jogkövető magatartást tanúsítok, akkor ma magányosan élnék nagyanyám lakásában,

így azonban, hogy zaklattam egy kicsit, van négy gyönyörű gyerekünk, és már csak miattuk is sajnálnám, ha visszavonulót fújtam volna annak idején.

Az erőszakos bűncselekményeket természetesen a lehető legszigorúbban üldözni kell, de érdekes a liberálisok szemlélete: fenékre tett kéz skandalum, nőket erőszakoló migránsok tolerálandó másság.

Természetesen egy (egyébként felöltözött) nő fenekére csúszó kéz csúnya illetlenség. De nem ugyanaz, mint ami némely magyar rendezőről derült ki (az már valóban súlyosabb ügy), és nem is ugyanaz, mint egy diszkóban megérinteni valakit. Ezek összemosásával (valamennyit nevezhetnénk röviden szexuális zaklatásnak) a normális férfi-nő szerepeket próbálják kriminalizálni.

(„Meghívhatlak egy fagyira?” „Nem.” „Bocsánat, hogy zaklattalak!” „Találkozunk a bíróságon!”)

És hogy ez nem a konzervatív szemérmesség újjáéledése, mi sem bizonyítja jobban, hogy ugyanakkor a homoszexuálisok magamutogató felvonulását, gusztustalan perverziók nyilvánosságra bocsátását lelkesen ünnepli a balos fősodor.

Az 1968-ban (születésem évében) forgatott Volt egyszer egy vadnyugat című film végén Cheyenne azt mondja a Claudia Cardinale által játszott karakternek (nem szó szerinti az idézet):

„Vigyél vizet a vasutat építő munkásoknak, és ha valamelyikük a fenekedre csap, hát üsse kő.”

Valahogy ez a letűnt világ még mindig szimpatikusabb, mint az Andrássy úti pride vagy Ann-Kathrin vágya a széles nyilvánosságra.

Ungváry Zsolt

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.