Politikai divatok (bocs, Jókai)

Mi visz rá férfiakat, hogy combközépig érő fürdőnadrágot viseljenek? Miért vesznek fel nők hidegben is olyan blúzt, amiből kilóg a derekuk, a hasuk? Miért cserélik le emberek jól működő telefonjukat egy másik márkára? Miért tesznek ki a falra ronda, nonfiguratív pacsmagokat festmény gyanánt? Miért szavaznak a fiatalok a Momentumra? A jelenséget divatnak nevezzük, ami adott közösségen belül egyfajta nyomásgyakorlás, de az uniformizálásnak is eszköze: meghatározott elvárások szerint kell öltözködni, élni, viselkedni. No és gondolkodni; a tárgyi divat mellett ugyanis létezik szellemi is.

A rómaiaknál egy apa büntetlenül megölhette akár felnőtt gyermekét is, ám aki ma ezen elborzad, alapvető jogának tekinti, hogy a sajátját – igaz, még az anyaméhben – feltrancsíroztathassa.

Régen evidenciának számított az esküvő előtti szüzesség vagy az, ha a házasságról a szülők döntöttek, ma ezek középkori babonáknak tűnnek. Akkoriban a homoszexualitásért börtön vagy akár megkövezés járt, ma lassan azért jár megkövezés, ha nem vagy az. Ha a XIX. században egy vadász oroszlánt, tigrist, orrszarvút, elefántot lőtt, büszkén fényképezkedett a zsákmánnyal, a trófeákat múzeumokban állították ki. Ha ma valaki egy szurikátát felpofoz, az egész európai civilizáció felhorkan, és kiveti magából az illetőt.

A politikában is jelen lévő korszellem megbélyegző szavakat gyárt a divattól eltérő jelenségekre. A harmincas évek Magyarországán szélsőségesnek nevezték, aki kommunista elveket vallott. Az ötvenes években az számított szélsőségesnek, aki nem volt kommunista. Az 1985-ben összeült Parlamentben csak olyan képviselő ülhetett, aki (elvileg) ’56-ot ellenforradalomnak nevezte. Az 1990-es országgyűlésben mindenki (elvileg) úgy vélte, hogy ’56 forradalom volt.

A Horthy-korszakban a köztársaság szitokszónak számított, ma európaiatlan retrográd őskövületnek minősül, aki királyságot szeretne. (Miközben Nyugat-Európában jelenleg hét királyság és legalább még három monarchia létezik.)

Az igazán divatérzékenyek mindig tudják, honnan fúj a szél. (Ők azok, akik a Brian élete című filmben együtt zúgják: „Mi mind különbözőek vagyunk!”) Most éppen a klímavédelemről, jegesmedvékről és brazil esőerdőkről kell írni, beszélni, posztolni; ez vált hirtelen élete értelmévé azoknak is, akik korábban összekeverték az Amazonast az Amazonnal, az esőerdőt az Esőemberrel. Ez a típus, amelyiknek nincs önálló véleménye, de tudja (tudni véli) a mindenkori „helyes” választ. A kilencvenes-kétezeres években onnan lehetett tudni, hogy valaki nem szokott olvasni, de meg kíván felelni a korszellemnek, hogy kedvenc írója „Nádasesterházy” volt. (Esetleg Esterházynádas.)

A polgárpukkasztókban ilyenkor persze felhorgad a dac. Azért is rövid fürdőgatyát veszünk, hosszú blúzt, tízéves buta telefont. Annyira utáljuk már ezt a felturbózott klímahisztit, a hozzá kapcsolódó sok hülyeséget, hogy

legszívesebben azt mondanánk, ha meglátjuk Greta Thunberg idegesítően copfos fejét: de jó lenne repülőre pattanni, marhasültet enni és cukros üdítőket szürcsölni műanyag szívószálon.

És belefutunk abba, amit a divatmajmokban legjobban megvetünk, hogy szembefordulunk néha a józan ésszel is, csak hogy ne kerüljünk velük egy platformra. Jobban utáljuk már a szélsőségességüket, mint amennyire fontosnak tartjuk a teremtett világ védelmét.

Így gondolkodhatnak az ellenzéki szavazók is. Hiába a működő ország, a szárnyaló gazdaság, a hosszú ideje nem látott szuverenitás, annyira gyűlölik Orbánt meg a Fideszt, hogy inkább szavaznak saját érdekeik ellen, mint rá.

Ezért sose üljünk fel múló eszméknek, ragaszkodjunk az értékrendünkhöz akkor is, ha ezért üldöznek bennünket, királyok és helytartók elé visznek, amiként Mesterünk megjövendölte.

De azért ne forduljunk el a jó dolgoktól, ha azok véletlenül divatba jönnek.

Ungváry Zsolt – Fotó: Pixabay