Június 30-án a keresztény vértanúkra emlékezünk

Immáron 50 éve, 1969 óta június 30-án tartjuk a keresztény vértanúk emléknapját, amely eredetileg a Nero császár által kivégzett, a későbbiekben pedig a különböző történelmi korszakokban meghurcolt keresztényeknek állít emléket.

A keresztényüldözések története egészen az ókor végéig nyúlik vissza. A Római Birodalomban a Krisztus utáni első századokban a kereszténységre ellenségesen tekintettek, mivel attól tartottak, hogy az új vallás megbontja a birodalom egységét. Egészen 313-ig, Constantinus császár idejéig a keresztényeket üldözték, rengetegen szenvedtek vértanúságot ekkoriban a vallásuk miatt.

 Az I. században Nero, a „véres császár” idején volt a legsúlyosabb a keresztények helyzete – a császár válogatott kínzásokat követően végeztette ki többek közt Péter és Pál apostol tanítványait is.

A vértanúkat sok esetben vadállatok bőrébe bújtatott kutyák marcangolták halálra, más esetekben pedig keresztre feszítették őket.

Tacitus krónikája szerint, mikor lement a nap, a holttesteket meggyújtották. Rájuk, illetve a hitükért a későbbiekben vértanúságot szenvedőkre emlékezünk június 30-án.

A keresztények helyzete a következő időkben sem sokat javult a birodalomban. Fél évszázaddal később Traianus császár, egy általa közzétett dokumentumban hivatalosan is kijelentette, hogy a keresztények a római állam ellenségei. A III. század végén, Diocletanius császár idején is rendkívül keményen lépett fel az állami hatalom a keresztényekkel szemben.

Constantinus korától kezdve azonban a kereszténység pozíciói jelentősen jobbá váltak, mivel a császár leállíttatta a keresztények üldözését. A következő évtizedek során a vallás még tovább terjedt, így a korábban a birodalom egységét – a kormányzat szerint – veszélyeztető hitből az egység garanciája és megtestesítője lett.

Az elkövetkező történelmi korszakokban, a politikai és vallási helyzet alakulásának függvényében szintén számos alkalommal sor került keresztények üldözésére. A középkorban a választóvonal egyrészt a kereszténység és a különféle pogány vallások közt, másrészt –a 7. század után – a kereszténység és az iszlám közt húzódott.

A kora újkorban az európai hatalmak – politikai és vallási-kulturális értelemben vett – expanziója által a kereszténység a világ számos, Európa által korábban nem befolyásolt pontján is elterjedt, ezzel párhuzamosan viszont az ottani, helyi vallásokkal is ütközőpontok alakultak ki. Az újkorban-jelenkorban pedig már nemcsak a vallások, hanem a vallásos emberek és az ateisták között is olyan ellentétek feszülnek, amelyek üldözéshez vezethetnek (a keresztényüldözés ma is egy ateisztikus, kommunista államban, Észak-Koreában a legsúlyosabb).

A vallási kisebbségekre – és a legtöbb esetben ez a kereszténység követőit jelenti, annak ellenére, hogy a a világ legelterjedtebb vallásáról beszélünk, ami azonban  nemcsak összefüggő tömbökben van jelen, hanem szórványai számos helyen megtalálhatóak– sajnos gyakran még napjainkban is veszélyforrásként tekint az állami kormányzat, és sok esetben a többségi vallás követői szemében őket állítják be az adott nemzet legfőbb, belső ellenségeként.

A napjainkban történő keresztényüldözésről ebben a cikkünkben közöltünk részletes adatokat.

Kiemelt kép: Henryk Siemiradzki: Nero fáklyái. Forrása: hu.wikipedia.org