„A halottakról vagy jót vagy semmit” bár ókori bölcsesség, tulajdonképpen nagy marhaság. Azt még csak értjük, hogy a gyász pillanatában nem illendő a megboldogultat gyalázni (ehhez általában tartjuk magunkat, azért néha egészen ízléstelen örömködések látnak napvilágot egy-egy politikus elhunytakor), de meghatározott idő elteltével, már csak a történelmi hitelesség, a jó erkölcs és egyéb szempontok okán is, fel kell tárnunk egykorvolt személyek negatív tulajdonságait is. Különben képzeljük el, amint a publicisztikákban Sztálinról vagy Rákosiról egyetlen szó sem esik, mintha nem is léteztek volna, sőt Horn Gyuláról is alig-alig írnánk.

Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Baló György, az ismert televíziós halálának ötödik évfordulóján a család felkért öt újságírót, hogy emlékezzenek meg róla. Mindegyik írás (talán Stumpf Andrásé nem annyira) inkább nekrológ, a fent idézett mondás illusztrációja. Lehet, a család azért ügyelt a kiválasztáskor, hogy ne az életmű elemzése, hanem inkább a néhai megdicsőítése legyen a cél.

Nem is ez a lényeg. Amiért ez ügyben klaviatúrát ragadtam, az Uj Péter néhány mondata. „A magyar sajtószabadság hangja azóta halkul, ma már szinte elhalt.” Vérlázítóan visszatérő és nevetséges toposz a sajtógyilkos orbáni diktatúra, amikor könnyedén találtak öt ellenzéki orgánumot öt ellenzéki újságíróval, hogy mennybe menesszék Balót. Aki bizonyára felkészült, okos ember volt, de mégis a hetvenes évektől az állampárti média szereplője; őrá hivatkozni sajtószabadsági etalonként erősen fals. A szerzők sok mindenre emlékeznek vele kapcsolatban, én leginkább arra, hogy az 1990-es választás eredményváró műsorának moderátoraként, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik azt MDF győzelme, zavartan simogatja a frizuráját, kétségbeesetten kapkod, s néha mintha nem is értené, mi történik. Kétségtelen, hogy az előző rendszerből ittragadt, rengeteg penetránsan és agresszíven elfogult kollégája között a normálisabbak közé tartozott. De nem is őróla van szó elsősorban (engem nem kértek fel méltatásra), hanem a rendszerváltás félresiklott sajtóviszonyairól, és arról az ordas hazugságról, miszerint itt eleinte sajtószabadság volt, ami az utóbbi évtizedben megszűnt.

Az egyféle narratíva – aminek a tökéletes Baló is egyik eleme – mellé oda kell tenni a másikat is, az örökké elnyomottat, amelyik sem 1990 előtt, sem igazán azóta nem hogy kizárólagosságra, de még egyenlőségre sem jutott.

hirdetés

„A rendszerváltás pillanatában lettem újságíró, a magyar sajtó történetének talán legeuforikusabb korszakában. A sajtószabadság-eufória hangja: Baló. Baló a választási közvetítésben, az esti vitaműsorban, a hírműsorokban, taxisblokádban, miniszterelnökkel, miniszterelnök nélkül.”

Én is a rendszerváltáskor váltam felnőtté, akkor kezdtem publikálni, igaz csak novellákat és elbeszéléseket, részben azért is, mert nemzeti szellemű újságírás alig-alig létezhetett, mert nem voltak fórumai. A Hitel kétheti lap volt, és inkább kulturális-irodalmi. Valóban, 1989-ben egy rövid ideig úgy tűnt, lesz rengeteg lap, mindenféle fajta, benne konzervatív-keresztény orgánumokkal. Minden sarkon volt egy pult, ahol könyveket, újságokat lehetett venni, mindenki olvasott, és mintha néhány hónapra eltűnt volna a cenzúra. De az alternatív kezdeményezéseket nagyon gyorsan lenyomták a balosok pénzzel, kapcsolatokkal, terjesztéssel, a „szakértelem” imázsával. Hiába bukott meg a szocializmus, ugyanazok az újságok maradtak. A mai országos politikai napilapok mindegyike ezen a címen létezett már a rendszerváltás előtt is. A Szabad Népből lett Népszabadság 2016-ig megjelent. (Képzeljük el a Völkischer Beobachtert 1971-ben…)

Néhány rövid, esélytelen kísérlet volt (pl. az Új Magyarország) vagy Bencsik András heroikus küzdelme előbb a Pesti Hírlap, aztán a Demokrata élén, esetleg a szamizdat viszonyait idéző Magyar Fórum Csurkával. A Vasárnapi Újság az egyik legrosszabb adásidőben, magányos farkasként harcolt a balliberális Magyar Rádióban, a támadások folyamatos kereszttüzében.

Jellemző, hogy Uj Péterék most sem értik, hogy nekünk jószerivel a 2010-es évekig nem létezett a sajtószabadság. Mi erre az egészre nagyon másként emlékszünk, mint ők, jóllehet ez őket egyáltalán nem érdekli, nem is akarják megismerni a mi gondolkodásunkat, legfeljebb négyévente rácsodálkoznak, hogy nem csak az ő narratívájuk létezik a világon.

Címlapkép: Baló György szerkesztő Budapesten 2017. október 26-án. Fotó: MTI/Czimbal Gyula