Ungváry Zsolt: Lassan helyükre kerülnek a dolgok
Isten malmai lassan őrölnek, lassú víz partot mos, és egyéb mondások vonatkoznak arra, hogy az igazság előbb-utóbb győzedelmeskedik, az elvárható dolgok bekövetkeznek, a szekér visszazökken a megszokott kerékvágásba.
A második világháború után a szovjet megszállással és a mesterségesen ránk erőltetett életképtelen, diktatórikus rendszerrel a magyar történelemben új korszak kezdődött, amely szakítani is kívánt mindazzal, ami előtte történt. 1945-tel olyan cezúrát vontak, amire korábban soha nem volt példa. El akartak felejtetni vagy legalábbis átértelmeztetni mindent, ami ezer esztendő alatt az országot, a nemzetet, a hitet formálta.
A rendszerváltással ugyan megbukott a szocializmusnak nevezett rezsim, de bizonyos köröknek köszönhetően – akik átmentették magukat és így szabotálhatták a mélyebb változásokat, vagy egyszerűen csak a Kádár-érában kialakult identitásuk és látásmódjuk miatt elfogadták a kommunista agymosás megannyi hazugságát – továbbra is axióma maradt megannyi mesterséges, utólagos értelmezés, és nem volt evidens a gyökerekhez történő visszatérés.
Néha még a régi hagyományokhoz jobban kötődők számára is furcsának hatott a visszatérés egy-egy fogalomhoz, értékhez, szokáshoz. Még a kommunistákat gyűlölőkkel, a negyvenöt évnyi elnyomást elítélőkkel is előfordult, hogy puszta megszokásból a Ferenciek terét „Felszab”-nak (Felszabadulás), a Széll Kálmán teret Moszkvának hívták.
De azért szépen, lassacskán a helyére kerül szinte minden. Ki hitte volna a nyolcvanas években, hogy 1956 megítélése megváltozhat: hogy Nagy Imrét állami pompával eltemetik? Aztán következtek a többpárti, szabad választások. Az Országgyűlés megszavazta a szent koronás címer hivatalossá tételét. (Hú, mennyit lamentáltak azon is a korabeli balos újságok és megmondóemberek!)
Aztán Horthy Miklós hamvai hazatértek. A terror, amelyről évtizedekig hallgatni kellett, múzeumot kapott. Jött ugyan egy rövid visszarendeződés, de aztán új lendületet vett a normalitás: a Trianonban elszakított magyarok megkapták a nekik jogosan járó állampolgárságot, bárhogy ágált ellene az internacionalizmus mögé rejtett magyarellenesség, az elcsatoltakkal – és általában a nemzeti érzésű hazafiakkal szembeni – uszítás.
Kialakult végre a jobboldali nyilvánosság, immáron nem megtűrten, nem a balosok szabta határok között, nem az ő értékrendjük és fogalmi keretei között. Azt mondhatjuk, amit gondolunk, attól idézünk, akitől akarunk; azt nevezzük árulónak vagy hősnek, akit éppenséggel annak tartunk. Ezt nehéz megemészteni azoknak, akik nem csak a szovjet időkben, hanem még bőven a rendszerváltás után is azt képzelték, hogy nincs igazság és siker az ő köreiken kívül.
Aztán ki lett mondva az is, hogy a liberalizmus nem kizárólagos eszme, hogy a demokráciában – vagyis a nép, a többség akaratára épített rendszerben – nem szükségszerű a liberalizmus uralma. Sőt, éppenséggel azzal szakítva is lehet országot jól, eredményesen és a lakosai kedvére működtetni.
Sikerült lerázni mind idehaza, mind nemzetközi viszonylatban a „szélsőséges” jelzőket, hiszen csak az lehet „szélső”, aki a középtől távol van. S ha a közép többé már nem a (radikális) bal, akkor egyszeriben kiderül a szélsőségesről, hogy egybeesik a többségi akarattal, vagyis éppenséggel az a fősodor.
Az 1945 után megváltoztatott, megbélyegzett intézmények és azoknak a neve újból az ezeréves hagyományok szerint használtatik. A Szent Korona múzeumi tárgyból a törvényhozás épületébe került, rövid és feledhető közjáték után újból vármegyének hívjuk a Szent István óta létező közigazgatási egységeinket, élükön a mindig így nevezett főispánnal. De a semmitmondó Legfelsőbb Bíróság is megint Kúria lett.
Negyvenöt év kártételeit kell eltakarítani. A balosok minden alkalommal felszisszennek, amikor egy kirakós darabkája ismét illeszkedik a táblára, mert nem értik, hogy itt valójában rehabilitáció zajlik. A jelzőikből már kifogytak, mert az elején elpazarolták a legvadabbakat, így már csak kétségbeesett utóvédharcra telik nekik, ahogy szemük láttára épül újjá az autentikus magyar világ. Nekik ez rémisztő, taszító, nekünk azonban ez a világ rendje.
Azért ne csüggedjenek, még nincs befejezve. Az államforma kilenc és fél évszázadon át királyság volt, szűk fél évszázadig népköztársaság és harmincöt évig köztársaság.
Lehet tippelni, hogy itt melyik lenne a helyes megoldás.
Kapcsolódó:
Vezetőkép: Ideiglenes helyén a Szent Korona az Országház felsőházi társalgójában 2025. március 17-én. Fotó: MTI/Illyés Tibor
