Ungváry Zsolt: Magyar Péter és az identitásharc
A történelem – különösen a nemzeti történelem – nem egzakt tudomány. Még a tényeken is vita van (honnan származik a Szent Korona, hol zajlott pontosan a mohácsi csata, élt-e Dugovics Titusz, hogyan halt meg Szent Imre, Mátyás király vagy Zrínyi stb.), az elemzések, értékelések végképp szubjektívek vagy már-már filozófiaiak. (Például: a kommunizmus a tökéletes politikai rendszer, amint azt a jóságos és hibátlan Lenin megalkotta vagy embertelen, gyilkos rezsim, amit egy erőszakos kisebbség élén egy puccsista gazfickó szabadított a világra?)
Mi számít szélsőségesnek, vagyis mely irányzat éppen az a fősodor, amelyik ezt megállapítja? Államforma és társadalmi berendezkedés, forradalom vagy ellenforradalom, hős vagy hazaáruló; mind-mind nézőpont kérdése.
Azt hihetnénk, a történelmi megítélés csak a tankönyvekre és a tudósokra tartozik, holott – mivel identitásképző erő, és az emberek elsősorban ennek mentén szavaznak – legalább ennyire politikai és kulturális kérdés is. Lehet-e hideg tárgyilagossággal vizsgálni Szent István munkásságát, a tatárjárást, Eger ostromát vagy Trianont? Padányi Viktor azt írja erről:
„Egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja nincs, szintén az.”
Nem először és nem véletlenül idézem őt; Dentu-Magyaria című könyve a gondolkodásomat jelentősen meghatározó élmény volt. Az ELTE Bölcsészkar megannyi fantáziátlan, unalmas – és azóta többnyire megcáfolt elméleteket hirdető – előadása és szemináriuma után egy új, meghökkentő, de logikusabb és átélhetőbb világszemléletet nyitott ki előttem. 1999 márciusában a Napi Magyarországban erről hosszasabban is írtam.
Az általános választójogra alapozott demokráciákban, bármit is elemezzenek a szakértők gazdaságról, adórendszerről, egészségügyről, társadalombiztosításról, sőt akár közbiztonságról vagy éghajlat-változásról, a voksokat leginkább ideológiai alapon osztogatják. A harc az identitás meghatározásáért és az ezen az alapon egyfelé húzók megszólításáért, meggyőzéséért folyik. Áttételesen ugyan, de voltaképpen a történelem-szemlélet dönti el a szavazások végkimenetelét. (Látható például Budapest esetén, ahol a mindent elrontó, összegabalyító, magát fura figurákkal körülvevő és megtakarításból adósságot csináló Karácsonnyal, aki mindezek mellett leginkább „liberális”, és ez mindent visz a budapestiek szemében.)
Magyar Péter is, amióta színre lépett, narratívát, identitást épít. Június 4-i beszéde is pontosan erre törekszik. Nagy része egyébként teljesen vállalható, leszámítva a közepét, amikor hirtelen, egy anakronisztikus fordulattal éppen a kettős állampolgárság bevezetésétől a nemzeti összetartozás napjának megalkotásán át a magyar családok kiemelt támogatásáig a patriotizmusát szimbolikus és valóságos intézkedések sorozatával bizonyító Orbán-kormányt gyűlöletkeltéssel és hazafiatlansággal vádolja.
Attól eltekintve, hogy egy tévedéssel kezdi – nem délelőtt tíz órakor, hanem délután fél ötkor írták alá a békediktátumot –, magasztos, szép, kicsit talán patetikus monológot ad elő.
Hosszasan idéz Padányi Viktortól, az ausztráliai emigrációban elhunyt nyelvész-történésztől, aki ellen a rosszemlékű SZDSZ egyik szélsőséges képviselője, bizonyos Gadó György 1991-ben jó cenzorként felszólalt, és a Hunnia füzetekben megjelent egyik írása alapján feljelentést szorgalmazott a szerzővel szemben. Némi gyűlöltcunami után a büntetőper azért maradt el, mert valamelyik nagyokos kinyomozta, hogy Padányi Viktor akkor már közel harminc éve halott volt.
Most, a Padányi-idézet miatt új elvtársai természetesen nekiestek Magyarnak, aki gyáván visszakozott, mondván nem tudta, kicsoda Padányi, a szöveget az internetről ismerte. Ha csakugyan úgy idéz hosszasan egy szerzőtől, hogy fogalma sincsen, kicsoda, az bizony elég veszélyes. Ha miniszterelnök lesz, és eléje tolnak szövegeket, gondolkodás nélkül felolvassa azokat; ellenőrizetlenül hivatkozik komoly fórumokon olyan tényekre, amiknek nem nézett utána; nem tudja, vajon létezik-e a törvény, a szerződés, amit a másik fél említ?
Mindezek ismeretében, ha egy pillanatra elbizonytalanodtunk ítéletünkben Magyar Péter identitásképző június 4-i üzenete után, állapítsuk meg, mi is a baj vele. Két jelentős, és a támogatást kizárók okot tudunk felmutatni:
Az első Magyar személyisége. Ezt a feleség-lehallgató, bántalmazó kapcsolat, a telefonlopás és a misére igyekvőkkel történő ordítozás, a munkához és a pénzhez való érdekes kötődései, a kétes ügyekben a hallgatást választó kibújás bőven szemlélteti.
A második az, hogy kikkel veszi körül magát (ld. pl. Kollár Kinga), kik támogatják: pontosan az a nemzetellenes, globalista bagázs, amely szocialistából liberálisba, MSZP-sből SZDSZ-esbe, momentumosba fordult. Vagyis, szirénhangok ide vagy oda, ezekkel mi soha nem lehetünk egy oldalon.
Mindezektől eltekintve Magyar akár fideszes is lehetne. (Az is volt.)
Közben egyre tisztábban látszik, hogy baloldali szemmel nézve Magyar Péter egyetlen (vagy legalábbis legfőbb) érdeme, hogy ő nem Orbán Viktor. Ez azonban elmondható az emberiség túlnyomó többségéről, ezen az alapon tehát bárki lehetne a miniszterelnök-jelöltjük.
Az, hogy pont Magyarra esett a maradék nyolcmilliárdból a választásuk, elég nagy káderhiányra utal odaát.
Egy kiszivárgott hangfelvételen Magyar Péter büdös emberekről és saját nyugdíjaskommandóról beszél
Magyar Péter állítja, bármelyik nőt megkaphatja, mert „látják, milyen vagyok”
Vezetőkép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
