Ungváry Zsolt: Az internet mindennel szembesít bennünket
A papírújság nem csak annyiban volt más, hogy zizegett, lapozni kellett, valamint ha ráböktünk egy szóra vagy kifejezésre az ujjunkkal, nem nyílt meg alatta egy másik írás; nem tudtuk kinagyítani a betűket, sem egy kattintással megosztani ismerőseinkkel a fotókat vagy a cikkeket – hanem leginkább pénzbe került. Ezért aztán csak azt vettük meg, ami érdekelt.
Nem állt rendelkezésünkre a média teljes palettája. Nem is értesültünk fura szubkultúrák szokásairól és eseményeiről, nem ismertük meg a miénktől jelentősen eltérő értékrendeket, ízléseket és pofonokat. Bizonyos körök, gondolkodásmódok kívül maradtak a világunkon. Nem férkőztünk hozzá mások buborékjaihoz; igaz, a politikai sajtóban nem lehetett nagy különbség. Mindenütt pártunk és kormányunk dicsőségét zengték, a szocialista társadalom alternatíva nélküli tökéletességét és a nagy Szovjetunió elvitathatatlan történelmi igazságát.
Most azonban, ha bekapcsoljuk a számítógépet, a laptopot vagy a telefont, akkor ingyen elénkbe jön bármi. Próbálunk ugyan a címek között szelektálni, de azért belefutunk olyan tartalmakba, amikre nem is vagyunk igazán kíváncsiak. Én például sosem vennék meg egy női magazint, sőt a keresőbe sem írok be effélét, de hivatkozásképpen, ajánlóban, a monitor szélén vagy előugró ablakban csak szembesülök effélékkel is.
Például mindazzal, amit az életről hiszek, tökéletesen ellentéteset olvasok az egyik honlapnak a 60 éven felülieknek íródott ajánlásában: „A pénzed a tiéd, te kerested meg. Nincs kötelességed örökséget hagyni. Ne tartózkodj azoktól az ételektől, amelyeket szeretsz, csak azért, mert valaki azt mondja, hogy nem jók. (…) Eljutunk egy korba, amikor elveszítjük családunkat és barátainkat. Ne hagyd, hogy ez depresszióssá tegyen!”
A carpe diem eme posztmodern megtestesülésében azt tanácsolják az időseknek, hogy éljék fel, amit esetleg felhalmoztak, arra a kis időre még kajáljanak jó nagyokat, de semmi esetre se essenek búskomorságba csak azért, mert elhullanak körülöttük a rokonok és barátok.
Egy másik kutatásból meg az derül ki, hogy a nőknek jót tesz, ha kutyával alszanak. „A válaszadók több mint fele legalább egy kutyával, míg a kitöltők harmada legalább egy macskával osztotta meg az ágyát. Emellett a válaszadók 57%-a aludt együtt emberi partnerrel is. Az emberi ágytársakkal összehasonlítva a gazdi ágyában alvó kutyákat kevésbé érezték zavarónak a válaszadók, és erősebb komfort- és biztonságérzetről számoltak be.” (Azt gondolom, oroszlánnal vagy tigrissel még biztonságosabb lehet, de nyuszival, egérrel vagy mókussal kellemesebb. Elefánttal nyomasztó és veszélyes. A tökéletes partner a lajhár, mert az egész nap nyugodtan fekszik. nem rugdos, nem olvas hajnalig, nem nyomogatja a telefonját, nem horkol és nem kér tejeskávét.)
Azért a franciák sem mennek a szomszédba egy kis problémaérzékenységért. „Kétévi vita után új eljárási rendet fogadott el a francia állami vasúttársaság, a SNCF: legfeljebb húsz perccel késleltethetik egy vonat indítását, ha egy házi kedvenc indulás előtt a sínek közé szökik egy vasúti kocsiból a pályaudvaron.”
Eddig ugyanis, ha az induló vonatból kiugrott egy kutyus, cicus, nyuszi, tengeri malac, törpehörcsög vagy tarantula, bemászott a kerekek alá, és nem jött elő, hiába udvarolt neki a gazdija, a menetrendet nem rúgták fel emiatt, kockáztatva, hogy akár baja eshet a kedvencnek. Most ennek vége, s bár az állatvédők semmi esetre sem járultak volna hozzá addig a vonat indulásához, amíg megvan az esélye a gázolásnak, húsz percben maximálták a türelmi időt.
Így is érdekes lehet, amint konferenciára igyekvők, nyaralásukat megkezdők, csatlakozásban bízók, gyerekes családok nézik értetlenkedve az órájukat, vajon a francia államvasutak szerelvénye miért nem gördül ki a Gare de l’Estről, s azt a magyarázatot kapják, hogy a negyedik vagon alatt egy szökevény tacskót kell befogni. Ha mégis mehet a vonat, vajon a mozdony előtt csipegető galambokat ki hessegeti el, és útközben a – Magyarországon például csaknem napi szintű – szarvas- és egyéb vadgázolásokat hogyan akadályozzák meg.
De ha hívő katolikusként eddig nem sejtettük, mi lehet az élet értelme, megtudhatjuk Soma Mamagésától (nem vicc, ő létező személy, bármilyen abszurdnak is hat az egész), aki fellebbenti a fátylat: „Képzeljétek! Ma kimentem a mezőre, hogy ráhangolódjak a ma esti 7 főcsakra meditációmra, és rám szállt 7 lepke. Még soha nem éltem át ilyet! Na, ez a lét értelme, amikor 6-7 pillangó egyszerre szálldos és mutatja a gyönyörű színes szárnyacskáit.”
A világ persze úgy szép, ha sokszínű, és igazán nincs jogunk és okunk másokon szörnyülködni. Az elfogadás korunk nagy jelszava, amit maradéktalanul tudnánk osztani, de mintha ez szinte mindig a legelvadultabb kreténségek elfogadását és sokszor a hagyományos értékekkel szembeni intoleranciát jelentené.
A szerző további írásai:
Vezetőkép: Freepik
