Ungváry Zsolt: „Lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?”

Az abszolutista II. József úgy vélte, uralkodása sikerességének legbiztosabb visszajelzése, ha a lakosság száma gyarapszik. Ezért vezette be történelmünkben elsőként a népszámlálást, hogy az eredményt nyomon lehessen követni.

Valójában – szemben az állatvilággal, ahol élelembőségben elszaporodnak, rossz körülmények között visszaesnek a populációk – az emberi társadalmaknál a nélkülöző közösségek népesedési statisztikái meredeken emelkednek, a jólétbe belefulladó civilizációk pedig kipusztulnak.

Nem született még egyértelmű válasz arra az abszurditásra, miért nem akarnak gyereket bizonyos népek vagy népcsoportok, holott ez az egyik legerősebb ösztön, a legnagyobb önmegvalósítás, a legjelentősebb örömforrás, a szeretet semmihez sem hasonlítható minőségű megélése.

A magyarság a XX. században kezdett el először fogyni. (Átmeneti nehézségek persze voltak, egy-egy háborús időszak – tatár, török – vagy járvány elmúltával rögtön elindult fölfelé a görbe; sosem a születések csökkenése, hanem a magas halálozási arány okozta a gondot.)

Fekete Gyula első vészjelzései óta próbáljuk megfejteni, mi az oka a csökkenő születésszámoknak, és nem nagyon sikerül. Hiába a gyes bevezetése (némi ideiglenes sikerrel), később a családi adókedvezmények. A lesújtó trend javult kissé, de a demográfiai katasztrófát legfeljebb elodázni tudják.

Nyilván nem anyagi okai vannak, hiszen a szegényebb országok, országon belül a szegényebb emberek vagy a szegényebb korszakok termékenyebbek. Nagyszüleinket, szüleinket sokkal rosszabb körülmények között „vállalták”, bár akkor még nem használták ezt a szót, és talán itt van a kutya elásva: a közbeszéd, s az ebből fakadó közgondolkodás. Azt kellene elérni, hogy össztársadalmi szinten váljon menőséggé, divattá a nagy család, az anyaság felmagasztalása, ne csak bizonyos – elsősorban istenhívő – szubkultúrákban. A kormány gazdasági akciói – gyed, csok, babaváró stb. – dicséretes, de mind a pénzről szólnak, és véleményem szerint nem ez a lényeg. Remek kezdeményezés például Novák Elődék kismama-szépségversenye, amit nem véletlenül bírál olyan hévvel a gyerekellenes tábor. Ezeknek a támadásoknak megvan a pontos forgatókönyve a rosszindulatú vagy irigy feministáktól a ByeAlex-szerű önhitt, narcisztikus alakokon át a hasznos idiótákig, akik folyamatosan a gyereknevelés nehézségeit és „áldozat” jellegét emelik ki – persze csupa dicsérő jószándékkal –, azt a hamis képzetet keltve, mintha az utódok nem az életünket aranyoznák és teljesítenék be, hanem valamiféle sztahanovista verseny fődíjára pályázók munkadarabja volna.

Még egy fontos kérdés: a népesség csökkenése önmagában nem volna tragikus, nem az a fontos, hogy adott pillanatban hány magyar él. A honfoglalók négyszázezren, Mátyás kortársai kb. négymillióan voltak. A probléma, hogy a környező népek, és a vákuumba beözönlő távolabbiak kiszaporodnak, kitúrnak bennünket, ha nem tartjuk a lépést. Másrészt a hanyatlás tendenciája, a rossz korfa hosszú távon tovább generálja a problémát, és míg egy gyarapodó, fele akkora populációnak van jövője, addig a szülőképes nők számának folyamatos visszaesése valóban a nemzethalált vetíti előre.

Egyelőre úgy tűnik, hogy kisebb részsikerek dacára nem tudtuk megfordítani a trendet. Mi van, ha nem marad időnk megtalálni és keresztülvinni a megoldást? Ha nem tudjuk elmagyarázni a következő generációnak, mennyire értelmetlen a létezés gyermek híján, és milyen letaglózó a gondolat, hogy az őssejttől indult életátadás folyamata velünk véget ér?

Megoldásként persze rögtön érkezik a matematikai válasz a migránsok befogadásáról és letelepítéséről. Bennünk, magyarokban Trianon miatt zsigerileg ott él a sokkoló félelem; egy franciának, norvégnak, svédnek nincs olyan történelmi tapasztalata, hogy bevándorlók kiszaporodják egy-egy területről, amit így elveszíthet. (Most majd talán rövidesen lesz, és mintha kezdenék is néhányan érteni…)

Ceglédi Zoltán az index-hu-n, logikusan és talán nem az országveszejtők rosszindulatával felvetette a migránsok valamiféle beengedésének, letelepítésének kérdését. „Mert nélkülük nem tudjuk működtetni a civilizációnkat. Mert semmilyen kerítés nem ér az égig és nem tart ki az örökkévalóságig.”

Egyik – kétségtelenül helytálló – érve, hogy a mai magyarok ősei sokfelől jöttek, mégis magyarrá váltak. Az a toposz mindenképpen túlzás, hogy itt „mindenki bevándorló”. Akinek szerb ősei vannak, az jelenthet mondjuk egy szerb nagypapát, esetleg egy félig sváb nagymamát, de a dédszülőkből azért öt magyar. (Én ükszülőkig ismerem a felmenőimet, mindegyiknek magyar neve van, de persze ez nem általános, és lehet, hogy az üköm nagyapja dán volt vagy rétoromán. Feleségem családjában előfordulnak német és szláv nevek – sőt Gonzalez nevű nem is túl távoli őse Amerikából repatriált spanyol –, de a döntő többség magyar, beleértve gróf Pálffy János nádort is.)

Ha eljátszunk a betelepítés (engedélyezett betelepülés) gondolatával, azt egyrészt mindenképpen ki kell kötni, hogy nem illegálisan beözönlő, ellenőrizhetetlen bűnözőkkel történjen ez meg. Mindenképpen hasonló kultúrájúakkal; lehetőleg keresztény hátterű, dolgozni tudó és akaró emberekkel.

A nyugat (gyarmati örökségként is) magára húzta az afrikai bevándorlókat, visszavonhatatlanul átalakítva etnikai-kulturális-vallási sőt részben civilizációs összetételét. Tanuljunk a rossz példából, és ne kövessük ezt el. Egy átgondolt, ellenőrzött betelepítési projekt, kontrollálható számú, az ország területén szétosztott lakossággal megoldást jelenthet. Lehetnek ezek dél-afrikai búrok, vagy akár nyugatról idecsábított (német-holland-skandináv), hagyományos „európai” világra vágyók, de még a szorgalmas és intelligens ázsiaiak megfelelő arányú beengedése sem borítaná fel az egyensúlyt.

Nem tűzoltásra, kapkodásra, hirtelen lezárásra van szükség, hanem átgondolt, ellenőrzött folyamatokra. Akár évekre lebontott, a mindenkori születésszámokhoz igazított változtatható kvótákra. (Tehát ha a termékenységi arányszám javul, csökkenthető a beengedés, ha 2,1 fölé emelkedik, akkor pedig le is állítható.)

A teljes tiltás és a behódoló tolerancia között meg kell találni a nemzet fenntarthatóságához vezető egyensúlyt. Mindezt átláthatóan, tervezetten és kellően kontrollálható módon.

Vezetőkép: A Parlament előtti Kossuth Lajos téren szervezett állami ünnepség 2022. március 15-én. Fotó: Vasárnap.hu/Szennyes Krisztián