A történelem utólagos műfaj, ami nagyrészt megkönnyíti az elemző dolgát. Ezzel együtt sincs mindig olyan szép megoldása, mint egy matematikai egyenletnek. Az események megítélése függ a nézőponttól, az interpretációtól, a hangsúlyoktól, érdekektől és érzelmektől egyaránt. Vannak ugyan tények, de még ezek is változnak olykor. Csak az elmúlt évtizedekben hány eseményt írtak át vagy módosítottak; rendszeresen állnak elő új elméletekkel és bizonyítékokkal.
Nem csak az olyan látványos változásokat ismerjük, mint mondjuk ’56 vagy a kommunizmus hivatalos megítélése, vagy akár az Antall-kormány hajdani gyalázása után egy sokkal pozitívabb kép kialakítása, de például a Kennedy-merénylettől az iraki tömegpusztító fegyverekig sokféle variáció és elmélet váltja egymást.
Aki az egzakt dolgokat szereti, az ne foglalkozzon a históriával, hiszen még az évszámok is bizonytalanok. Dionysius Exiguus, a szkíta származású szerzetes ugyanis tévedett, amikor 525-ben meghatározta Krisztus születését, és így a kiinduló pontot, a Megváltó ugyanis legnagyobb valószínűséggel Kr.e 6-ban vagy 7-ben jöhetett a világra.
Heribert Illig könyve szerint (Kitalált középkor) egyenesen 297 év mínuszban vagyunk a vélt időnkhöz képest. Bár egy rövid fellángolás után elmélete nem nyert polgárjogot, arra azért nem született magyarázat, hogy a Caesar óta pontatlanná váló naptárt 1582-ben Gergely pápa miért csak 10 nappal módosította, holott ha valóban annyi év telt el, akkor 13-mal kellett volna.
A történelem menete tehát utólag részben rekonstruálható és a korábbiak fényében valamennyire sejthetőek a következmények, de sosem lesz teljesen kiszámítható. Mindannyian megtapasztaltuk a pandémia vagy akár az ukrán-háború kitörésével, mennyire megváltozhat váratlanul és alapjaiban az életünk. A régebbi generációkat is szinte a semmiből érte Trianon sokkja (hogyan kerülhet valaki egy addig sosemvolt ország kellős közepére úgy, hogy el sem költözik) vagy a Szovjetunió összeomlása, amit senki sem látott előre, csakúgy, mint a 2008-as gazdasági válságot. Másfelől a migráció következményei teljesen nyilvánvalóak voltak már 2015-ben is, mégsem hittek azoknak, akik ezt megmondták.
hirdetés2002 tavaszán derült égből villámcsapásként sújtott le ránk a választások elveszítése, aztán 4 évig bizakodtunk a 2006-os győzelemben, ami elmaradt. Amikor pedig már azt hittük, örökre a nyakunkon maradnak a balliberálisok, és kezdtünk belezuhanni a teljes letargiába, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése megfordította a közhangulatot, ami azóta sem változott. Érdekes, hogy a rendszerváltás nem volt elég az elsöprésükre; ’56 emléke, a megannyi elkövetett bűnük, a tönkre tett gazdaság mind-mind kimagyarázhatónak bizonyult. Az állampárti utódok eladták magukat reformernek, szakembernek, még a pufajkás Horn is nyerni tudott, de Gyurcsány őszödi önleleplezése akkora jobbegyenest vitt be nekik, hogy azóta sem bírnak magukhoz térni.
Amennyire a rendszerváltás nem volt előre megsejthető, majd annak bekövetkezése után a visszarendeződés sem volt szükségszerű, az Őszöd óta tartó jobboldali diadalmenetet sem borítékolhatta senki.
Ha feltételezzük, hogy 2024-ben csak az előre látható események következnek be (tehát nem lesz természeti katasztrófa, járvány, aszteroida becsapódás vagy Krisztus urunk második eljövetele), akkor is lesz két alapvető fontosságú nemzetközi és egy hazai választás. Az amerikai elnök személyén múlhat, marad-e a globalizmus további erőltetése, a szuverenitások elleni támadás (Biden) vagy a másokat alapvetően békén hagyó (Trump) tér-e vissza. Az EP-választáson eldőlhet, merre tart az Unió, míg idehaza az önkormányzatok sorsa a tét, különösen Budapesté.
Az illegális bevándorlás kifutására és az orosz-ukrán háborúra nem tippelnék, mert bármi lehet; nincs papírforma, de ha van is, egyáltalán nem biztos, hogy bejön.
Ritkán hallani arról, hogy futball szakembernek volt telitalálata a tipp mixen, a politika még talán a focinál is többféle végeredményt kínál. Történelemtanárként megmaradnék tehát az eredeti gondolatnál: a múlt értelmezése a jövendőmondás helyett.
