Néhány száz fős tüntetések kemény szavú szónokai, Facebookon és újságcikkekben közzétett kiáltványok önjelölt megváltó szerzői folyamatosan forradalmat akarnak kirobbantani, a kormány csúfos bukását vizionálják, amit az elégedetlenek hatalmas tömegei kényszerítenének ki. Csakhogy nincs forradalmi helyzet, nincsenek végsőkig kétségbeesett milliók.
A forradalomnak akkor van értelme, ha a törvényes keretek között lehetetlen a változást elérni. Magyarországon azonban pontos menetrend szerint négyévente parlamenti-, ötévente önkormányzati- és EP-választásokat tartanak. Az ellenzék bent ül az Országgyűlésben, számtalan települést – köztük a fővárost – vezetik, és még az Európai Parlamentben is ott áskálódnak küldötteik, végtelen károkat okozva a hazának; speciel az jobb és hasznosabb volna mindannyiunk számára, ha nem lennének ott.
A Fidesz sem akart forradalmat 2006 után, mert bár a társadalom egy jelentős részének (megkockáztatom, hogy talán többségének) erre lett volna igénye, megvoltak a törvényes keretek. Előbb egy népszavazással próbálták távozásra késztetni a hatalom gyakorlóit (az akkor még koalíciós partner Horn Gábor éleslátású megfogalmazása szerint is valójában arról volt szó, hogy a választók hová küldték Ferit), de mivel Feri nem ment, ahová a nép kívánta, így ki kellett várni a 2010-es voksolást, ahol aztán meg is történt demokratikusan a hatalomváltás.
A forradalmi hangulatra nálunk divat rájátszani, mert az van a köztudatban, hogy mi ilyenek vagyunk, nagy ünnepeink forradalmakhoz kötődnek. Csakhogy ezek az események szinte mindig a függetlenséget tűzik zászlajukra („eb ura fakó”, felelős kormány, „ruszkik haza!”), és a régi jogainkat követeljük vissza, amiket sorra megerősíttettünk az ilyen alkalmakkor (a bécsi béke, szatmári béke, Pragmatica Sanctio, 1791-es X. törvénycikk, áprilisi törvények vonulat mindig a nemzeti szuverenitásról, a rendi jogokról, a magyar államiság folyamatosságáról szólnak). Ilyenkor sosem a felfordulás és a rombolás vezérel minket, hanem az építkezés. Olyannyira, hogy még a minden sorsfordulónál ott sertepertélő és aktívan ellenünk dolgozó árulókkal sem bánunk el soha. Hegedüs hadnagy óta egyetlen hazaáruló sem nyerte el méltó büntetését (ő is csak Gárdonyi regényében), talán attól is szemtelenedtek el ennyire. Az viszont gyakori, hogy éppen ők végzik ki hazaárulás vádjával a hőseinket.
hirdetésA balliberális platformokról származó megnyilvánulások arról tanúskodnak, hogy a honi ellenzék és némely véleményvezér sem képes megérteni történelmünket, szándékainkat, mozgatórugóinkat. Vajon mit várjunk attól a nyugattól, amelyik egyébként sem tudott és akart soha senki más fejével gondolkodni?
Ez a bizonyos hazai, a sikereinkben ellenérdekelt réteg mindig a nyugati vállveregetésre (vagy még annál is kézzelfoghatóbb elismerésre) vágyik, azt várja, mit szólnak majd a „nagyok”. Számukra nincs is más értékmérő: ha tetszünk nekik, jók vagyunk, ha nem, nem. Kormányunk idővel belátta, hogy tök mindegy, mit csinálunk. A nyugatiak csak azt szeretik, ha engedelmes gyarmat vagyunk, a mi jólétünk nekik nem öröm. Nekünk viszont az, tehát nincs igazán közös pont. Lehetne, de nem hajlandók kompromisszumra. Nem tárgyalnak, hanem erőből akarnak mindent lenyomni. Mi viszont ezt utáljuk. Ha az ő érdekeiket a miénk fölé helyeznénk, mindjárt kedvesebbek volnánk nekik, ám ha feladjuk a saját érdekeinket, ugyan mire megyünk a dicsérettel.
Gyurcsányék az EU-s pénzek hazahozatalával (a Szemlőhegyre haza?) hencegnek, ám nyilvánvaló, hogy ennek ára (miként majd most a lengyeleknél is) a szuverenitás jelentős feladása lenne. A pénzt úgyis akként kell elkölteni, ahogyan előírják, és értelemszerűen nem a magyar (vagy a lengyel) gazdaságot kívánják konkurenciává fejleszteni. A vámon elvész, amit a réven nyertünk. Kaphatunk pénzt kötélre és akasztófára. Kérdés, kell-e ez a fajta támogatás.
Címlapkép: Az Országház Budapest egyik legismertebb középülete, a Magyar Országgyűlés és egyes intézményeinek székhelye. Fotó forrása: Freepik
