Ahogy arról mi is beszámoltunk, az öt Skandináv ország, Izland, Svédország, Finnország, Norvégia és Dánia püspökei hivatalos levelet tettek közzé, amelyben kiállnak a katolikus egyház tanítása mellett a szexualitás kérdésében, és védelmezik a „személyiség megtestesült integritását” a transzneműséget hirdető ideológiákkal szemben.
A skandináv püspökök a hagyományos szexualitás mellett állnak
Az alábbiakban közöljük levelüket teljes terjedelemben, magyar fordításban.
Kedves Testvéreim és Nővéreim!
hirdetésA Nagyböjt negyven napja arra a negyven napra emlékeztet minket, amikor Krisztus a pusztában böjtölt. De ez még nem minden: az Üdvtörténetben a negyven napos időszakok Isten munkájának a szakaszait jelzik a megváltás felé vezető úton, amelyek egészen a mai napig tartanak. Az első ilyen beavatkozásra Noé idején került sor. Látva az ember okozta pusztítást, az Úr tisztító keresztségnek vetette alá a földet. „Negyven napig ömlött az eső a földre”. Az eredmény egy új kezdet volt.
Amikor Noé és a családja kilépett a megtisztított világba, Isten megkötötte az első szövetségét minden élőlénnyel: megígérte, hogy többet nem pusztítja el a világot özönvíz által. Az emberiségtől igazságosságot kért: tiszteljék az Istent, építsenek békét, és népesítsék be a földet. Arra hívott minket, hogy áldottan éljük az életünket a földön, és megtaláljuk az örömöt másokban. A lehetőségeink csodálatosak, amíg nem felejtjük el, hogy kik vagyunk: „Isten saját képmására teremtette az embert”. Arra hívott minket, hogy felismerjük ezt a képet az életünkkel kapcsolatos döntéseinkben. Megerősítve ezt a szövetséget, az Úr jelet rajzolt az égre: „Szivárványt helyezek a felhőkbe: ez legyen a szövetség jele köztem és a föld között. Ha összegyűjtöm a föld felett a felhőket és a szivárvány megjelenik a felhőkön, akkor megemlékezem szövetségemről, ami fennáll köztem és köztetek, meg minden élőlény és test között.”
Ezt, a szövetség jelét, a szivárványt napjainkban egyszerre politikai és kulturális mozgalom szimbólumaként tartják számon. Ami nemes ennek a mozgalomnak a törekvéseiben, azt elismerjük. Amennyiben minden emberi lény méltóságáról és láthatóság utáni vágyakozásáról szólnak, osztozunk bennük. Az Egyház elítéli az igazságtalan megkülönböztetés minden formáját, alapuljon az nemi identitáson vagy szexuális irányultságon. Kijelentjük azonban, hogy nem értünk egyet azzal, amikor a mozgalom az emberi természet olyan szemléletét terjeszti elő, amely messzire vezet a személyiség megtestesült integritásától, mintha a biológiai nem a véletlen műve lenne. És fellépünk ellene, amikor egy ilyen nézőpontot úgy kényszerítenek rá a gyermekekre, mintha nem egy merész hipotézis, hanem egy bizonyított igazság lenne, amelyet a kiskorúakra az önrendelkezés olyan súlyos terheként rónak, amelyre még nem állnak készen. Érdekes: a mi intenzíven testtudatos társadalmunk valójában félvállról veszi a testet, nem hajlandó azt az identitás szempontjából jelentősnek tekinteni és azt feltételezi, hogy az egyetlen énkép, amely számít, az az, amelyet a szubjektív önérzékelés hoz létre, amivel saját képünkre formájuk magunkat.
Amikor azt valljuk, hogy Isten a saját képére teremtett minket, ez a kép nem csak a lélekre utal. Rejtélyes módon a testben is ott gyökerezik. Nekünk, keresztényeknek a test a személyiség velejárója: hiszünk a test feltámadásában. Természetesen mindannyian változunk. Elképzelni sem tudjuk, hogy az örökkévalóságban hogyan fog kinézni a testünk. Mi azonban a bibliai autoritás és a hagyomány megalapozottsága alapján hisszük, hogy az elme, a lélek és a test egysége örökké tart. Az örökkévalóságban felismerhetőek leszünk olyannak, amilyenek most vagyunk, de a konfliktusok, amelyek még mindig akadályozzák valódi énünk harmonikus kibontakozását, megoldódnak.
„Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok”. Szent Pálnak meg kellett küzdenie önmagával, hogy valódi hittel tegye meg ezt a kijelentést. Nekünk is elég gyakran kell ezt tennünk. Tudatában vagyunk mindannak, amik nem vagyunk; olyan ajándékokra összpontosítunk, amelyeket nem kaptunk meg, a ragaszkodás vagy a megerősítés hiányzik az életünkből. Ezek a dolgok elszomorítanak bennünket. Szeretnénk pótolni őket. Néha ez észszerű. Gyakran hiábavaló. Az önelfogadáshoz vezető út a valóságos dolgokkal való foglalkozáson keresztül vezet. Az életünk valósága magába foglalja az ellentmondásainkat és a sebeinket. A Biblia és a szentek élete megmutatja, hogy a sebeink a kegyelem által önmagunk és mások gyógyulásának forrásaivá válhatnak.
Isten képmása az emberi természetben a férfi és a nő komplementaritásában nyilvánul meg. A férfi és a nő egymásnak teremtetett: a termékenység parancsa ettől a kölcsönösségtől függ, amely a házasságban megszentelődik. A Szentírásban a férfi és a nő házassága azzá a képpé válik, amely Isten emberrel való kapcsolatát mutatja, amely a történet végén, a Bárány menyegzőjén fog végleg beteljesedni. Ez nem azt jelenti, hogy ez az egyesülés számunkra könnyű vagy fájdalommentes. Egyesek számára ez lehetetlen megoldásnak tűnik. Sőt, a férfias és a nőies tulajdonságok integrálása önmagunkba is nehéz lehet. Az Egyház ezt felismeri, és szeretné átölelni és vigasztalni mindazokat, akik nehézséget tapasztalnak.
Az Önök püspökeiként hangsúlyozzuk: itt vagyunk mindenkiért, hogy mindenkit elkísérjünk az útján. A szeretet utáni vágyakozás és a szexuális kiteljesedés megtalálása közvetlenül érinti az embereket. Ezen a területen sebezhetőek vagyunk. A kiteljesedés felé vezető úton türelemre, minden egyes lépésnél pedig örömre van szükség. Hatalmas lépést jelent például a promiszkuitásból való eljutás a hűségig, függetlenül attól, hogy a hűséges kapcsolat teljes mértékben megfelel-e a szentséggel megáldott házassági kötelék objektív rendjének. Minden tisztességre való törekvés tiszteletreméltó, bátorítást érdemel. A bölcsességben és az erényben való növekedés organikus – fokozatosan történik. Ugyanakkor a növekedésnek, hogy eredményes legyen, egy cél felé kell haladnia. A mi küldetésünk és feladatunk püspökként az, hogy Krisztus parancsainak békés, életet adó, kezdetben keskeny, de előre haladva egyre szélesedő útja felé vezessünk. Cserben hagynánk mindenkit, ha ennél kevesebbet tennénk. Nem arra lettünk rendelve, hogy a saját kis elképzeléseinket hirdessük.
Az Egyházban mindenki számára van hely. Egy ősi szöveg szerint az egyház „Isten emberiségre ereszkedő irgalma”. Ez az irgalom senkit nem zár ki. De ez egyben magas követelményeket is támaszt. Ezt az eszményt a parancsolatok fogalmazzák meg, amelyek segítenek kinőni a túl szűkre szabott énképünkből. Arra vagyunk hivatottak, hogy új nőkké és férfiakká váljunk. Mindannyiunkban vannak olyan káoszelemek, amelyeket rendezni kell. A szentségi közösség feltételezi a Krisztus vérében megpecsételt szövetség feltételeinek következetesen megélt elfogadását. Előfordulhat, hogy a körülmények miatt egy katolikus egy bizonyos időre képtelen a szentségekhez való járuláshoz, de ettől nem szűnik meg az Egyház tagjának lenni. A hitben átélt belső száműzetés megtapasztalása a hovatartozás mélyebb érzéséhez vezethet. A száműzöttek gyakran így tűnnek fel a Szentírásban. Mindannyiunknak a kivonulás, az exodus útjára kell lépnie, de nem vagyunk egyedül.
A megpróbáltatások idején is Isten első szövetségének jele vesz körül bennünket. Arra hív, hogy keressük a létezésünk értelmét, de ne a szivárvány fényeinek darabkáiban, hanem a teljes, pompás spektrum isteni forrásában, és arra szólít, hogy Istenhez hasonlóvá váljunk. Krisztus tanítványaiként, Isten képmására teremtve nem értékelhetjük a szivárvány jelét kevesebbre, mint a Teremtő és a teremtmény közötti éltető szerződésre. Isten megajándékozott „értékes és nagy ígéretekkel”, „hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek”. Isten képmása, amely a lényünkre van formázva, a Krisztusban való megszentelődésre hív. Minden egyéb értelmezése az emberi vágyakozásnak, amely ennél alacsonyabbra teszi a mércét, keresztény szempontból nem megfelelő.
Az arról alkotott elképzelések, hogy mit jelent embernek, és így szexuális lénynek lenni, változóban vannak. Amit ma természetesnek veszünk, holnap már lehet, hogy elutasítjuk. Bárki, aki sokat tesz fel a mulandó elméletekre, szörnyű sérülést kockáztat. Mély gyökerekre van szükségünk. Igyekezzünk magunkévá tenni a keresztény tanítás alapelveit, miközben barátsággal és tisztelettel fordulunk azok felé, akik idegenkednek tőlük. Tartozunk annyival az Úrnak, magunknak és a világnak, hogy számot adjunk arról, hogy miben hiszünk, és hogy miért hisszük, hogy ez igaz.
Sokakat zavarba ejt a szexualitásról szóló hagyományos keresztény tanítás. Az ilyeneknek baráti tanácsokat tudunk ajánlani. Először is: próbálja megismerni Krisztus hívását és ígéretét, jobban megérteni Őt a Szentíráson és az imán, valamint a liturgián és az Egyház teljes tanításának tanulmányozásán keresztül, ne csak innen-onnan összeszedett részletek által. Vegyen részt az Egyház életében. Azoknak a kérdéseknek a horizontja, amelyekkel elindul, így kitágul, ahogyan az elméje és a szíve is. Másodszor, vegyük figyelembe a szexualitásról szóló tisztán világi diskurzus korlátait – ezt bővíteni, gazdagítani kell. Megfelelő kifejezésekre van szükségünk ahhoz, hogy beszélhessünk ezekről a fontos dolgokról. Értékes hozzájárulással tudunk szolgálni, ha az Isten tervében jelenlévő szexualitás szentségi természetét visszaállítjuk, a keresztény tisztaság szépségét és a barátság örömét, amely bebizonyítja, hogy a nagyszerű, felszabadító intimitás a nem szexuális természetű kapcsolatokban is fellelhető.
Az Egyház tanításának lényege nem a szeretet korlátozása, hanem annak lehetővé tétele. A Katolikus Egyház 1992-es Katekizmusa a prológus végén megismétli az 1566-os Római Katekizmus egy részletét: „Ez ugyanis az a kiválóbb út, melyet (…) az Apostol mutatott, amikor egész tanításának és nevelésének módját a soha el nem múlik szeretethez kötötte. Ugyanis akár a hit, akár a remény, akár a cselekvés tárgyául adunk elő valamit, mindig úgy kell a mi Urunk szeretetének érvényesülnie benne, hogy bárki fölfoghassa: a tökéletes keresztény erény bármely cselekedete nem máshonnan ered, mint a szeretetből, és nincs más célja, mint a szeretet.” Ez a szeretet teremtette a világot, formálta a természetünket. Ez a szeretet megnyilvánul Krisztus példájában, tanításában, megváltó szenvedésében és halálában. Ez a dicsőséges feltámadásában igazolódik, amelyet örömmel ünnepelünk a húsvéti időszak ötven napja alatt. Katolikus közösségünk, amely oly sokrétű és színes, tegyen tanúságot erről a szeretetről az igazságban.
A címlapkép forrása: Unsplash.com
