Miután átnéztük a kapcsolati egyensúlyt, most a második akadályra szeretnék rátérni, ami az istenkapcsolatunk útjába állhat. Ezt egy példával szeretném kezdeni. Gyakran látom, hogy valaki a gondviselésbe, vagy az Istenbe vetett bizalmát éppen az által veszíti el, hogy bizonyos hiedelmekkel „dúsítja fel” az Úr ígéreteit, ajándékait. Például beleképzel a Krisztus követésébe gondtalanságot, megingathatatlan egészséget, hosszú, aktív életet. Ám, amikor a valóság belép az életébe, és kiderül, hogy hiába ábrándozott, Isten nem szolgálta ki a vágyait, hirtelen bizalmatlanság születik benne a csalódás mentén. Mintha Isten megígérte volna neki ezeket, holott semmi ilyesmi nem történt, csak éppen beleképzelt Jézus ígéreteibe még ezt-azt. Pedig Ő előre megmondta, hogy kereszthordozást is jelent a követése, és aki ezzel nem számol, nem lehet a tanítványa (vö.: Lk 14,27). És megint igaza lett: el is hagyta a tanítványi létét az illető…
Megtörténik ez a másik irányba is! Ha említek egy-két példát megint, világosabb lesz! Az egyik ilyen, amikor Jézus a közösségen belüli konfliktusokról beszél. Azt mondja, hogy először négyszemközt kell figyelmeztetni a bűnöst, aztán lépésről lépésre eljutunk oda, hogy aki nagyon megmakacsolja magát, az egész közösség előtt kell helyre tenni.
„Ha az egyházra sem hallgat, – mondja Jézus – vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” (Mt 18,17).
Te mit gondolsz erről? Szerinted, itt mire bíztat minket? Sokan azt gondolják elsőre, hogy ez egy fajta megvetés, vagy lenézés, amire utasít. Hiszen a zsidóság megvetette és kitaszította a pogányt és a vámost. Mi van, ha azt mondom, hogy ebben semmi pejoratív nincs? Mire szeretne minket rávenni? Arra, hogy kezdjük elölről a dolgokat! Ha az egész közösségre sem hallgat, értsd meg, hogy ő olyan, mintha még meg sem tért volna. Mintha még semmit nem hallott volna a hitről, vagy éppen a bűn útján járva, eltévedt volna teljesen. Vagyis, nem ártalmat akar tőlünk, hanem éppen a felemelését az illetőnek. Hiszen maga Jézus mondta, hogy a bűnösökért jött, meg hogy a betegeket hívja. Ő, tehát nem veti meg, vagy nem nézi le a tudatlant. Mitőlünk sem ezt várja, hanem azt, hogy ne várjunk az ilyen embertől annyit.
A másik egyszerű példám, amit szeretnék majd a következőkben következményeivel is kifejteni, a Paradicsomból való kiűzetés. Ugye, tudjuk, hogy ez a történet, műfaját tekintve „múltba tekintő prófécia”, vagyis nem szó szerint kell érteni, hanem a jelenkor képeiből kiindulva, valamit el szeretne mondani a múlt eseményeinek lényegéről. Azaz, a leírás az akkori világképet tükrözi, de nem szabad ezen fennakadnunk, hanem a tartalomra kell figyelnünk. Mit is mond Isten, mielőtt végrehajtja az ítéletet?
hirdetés„Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, vegyen az élet fájáról is, egyen, és örökké éljen! – Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből.” (Ter 3,22k)
Még kerubot is állít lángpallossal a kertajtóba, hogy vissza ne térhessen az ember. (Nyilván értjük, hogy a Paradisum nem egy hely, hanem annak a romlatlan állapotnak a jelképe, amelynél az ember és az Isten, valamint a természet teljes harmóniában van. Az élet fája pedig egy jelkép, ami az örök életet jelenti.) No, de mit gondolsz, ez büntetés volt? Sokan úgy értelmezik! Olyan, mintha Isten, mint egy óvodás, aki megsértődik, hogy nem úgy játszol, ahogy ő diktálja, megtiltaná, hogy a továbbiakban játssz a játékaival. De vajon tényleg ilyen lenne az igaz Isten? Mi történne, ha a bűnbeesés után, vagyis abban az állapotban, amikor el vagyunk szakadva Tőle, ennénk az élet fájáról és örökké élnénk? – Ma ezt az állapotot kárhozatnak hívjuk. Örökké elszakadva élni Istentől nem más, mint a pokol. Valójában, tehát, Isten óvintézkedést hoz, amikor az ember elbukik, hogy ez a bukása ne legyen örökre szóló, hanem majd Jézusban megszabadíthasson minket, hiszen szeret.
Leszámolni a hiedelmeinkkel, amikor emberségünkből értelmezzük Isten tetteit, szavait, elengedhetetlen az igazi és személyes istenkapcsolathoz. Enélkül igazában önmagunkkal küzdünk, és semmit nem értünk az Isten szeretetéből!
Sokáig szépnek tartottam az olyan történeteket, mint pl. hogy valaki lekési a buszt, majd emiatt a repülőt, ami miatt bukik egy nagy üzletet, vagy valami mást, mire megkérdezi az Urat, hogy mégis miért tette ezt vele, mire Ő rámutat, hogy ha ez nem így történt volna, mivel lezuhant a repülő, már ő is halott lenne… Az ilyen történetek végén szoktuk azt mondani, hogy „minden okkal történik”, azt sugallva, mintha az Isten mindent okkal adna, pontosabban, mintha minden, ami velünk történik az Ő tette volna. De gondoljunk bele! Milyen primitív, gyermeki világkép ez, hogy Isten csak ezt az egy embert sajnálta annyira, hogy segített neki lekésni a buszt, hogy megmentse. A többi ember élete nem számít? Hol van ebben a szabadságunk súlya, felelőssége? A hiedelmeink közé tartozik, hogy minden mozgatórugójának Őt akarjuk látni, vagy szeretnénk mindenben az isteni értelmet keresni, de a valóság az, hogy az emberi bűn értelmetlensége is alakítja a történelmünket és a személyes történetünket. Az egyik rossz szokásunk tehát, amivel le kell számolnunk, hogy mindenért Istent vonjuk felelősségre. Még a mi rossz döntéseinkért is. Amikor ezt végre megtesszük, hirtelen megnyílik a tér a valódi magyarázatokra, amelyek nem mindig romantikusan szépek, de legalább valódiak.
Amikor egy házasságban viták és konfliktusok születnek, sok-sok időt és energiát elpazarolhatunk arra, hogy egymást gonoszsággal vádoljuk a tetteinkért, szavainkért. Pedig, mennyivel jobb lenne, ha kiindulópontnak a jót feltételeznénk a másikról!
„Nyilván nem akart nekem ártani. Eredetileg ő biztosan valami jót szeretett volna ezzel.” – Azt hiszem, egy ilyen előfeltevés egy olyan személyről, akivel szeretetből házasodtunk, nem is annyira életidegen. Így már van lehetőségem meglátni, hogy akkor mégis, szerinte miként lehetett ez a szeretet gesztusa, vagy szava, amivel megbántott. Hasonlóan, ha kizárom az események összefüggéseiből annak esélyét, hogy Isten igazságtalan, vagy irgalmatlan volt velem, vagy rosszat szeretne nekem, vagy ártana nekem, máris megnyílik a lehetőség arra, hogy a valósággal foglalkozzak! „Miért engedte meg ezt, hogy megtörténjen? Ki és miért hibázott valójában? Hol a felelősségem ebben?”
A hiedelmeinket el kell hagyni ahhoz, hogy végre értelmes életet éljünk. Az igaz Istennel akkor van esélyem találkozni, ha nem vetítem rá magamat és a feltételezéseimet. Ha komolyan veszem azon alapigazságokat, minthogy Ő tényleg okkal tesz mindent, így meglátom, hogy ha nincs értelme egy dolognak, akkor azt nem Ő cselekedte.
Ha Isten szabadságot adott nekünk, akkor mi ezzel vissza is tudunk élni, de ez a mi döntésünk, nem az Övé. Nem sorolom tovább! Legyen gyanús, amikor logikai zsákutcákban találjuk magunkat!
Amikor szabaddá válunk ezektől a tévutaktól, megnyílik az igazi lehetőség, hogy rátaláljunk Istenre, hordozva a kapcsolat komplexitását, amelyben a konfliktusok is segítenek többet megérteni egymásról. Segítenek fejlődni és érett hitre vezetnek.
A címlapkép forrása: Unsplash.com
