Viszonylag ismert téma, hogy az istenképünk lehet erősen torz, vagy pontatlan, részrehajló. Ám ilyen torzulások, természetesen, minden kapcsolatunkban megjelenhetnek, mint pl. a szüleinkről alkotott képünk, mely akár a korunkkal is változhat. Egyszer idealizáljuk, máskor devalváljuk őket. Miközben napestig sorolhatnánk még példákat, most, hogy a húsvétban megünnepeltük a mindannyiunk számára felkínált új életet, elmélkedjünk egy kicsit arról a közösségről is kiemelten, mely a megváltás művéből született. Jézus menyasszonyára gondolok, mely az Ő elszenderült és megnyitott oldalából született, akárcsak Ádám oldalából Éva. Milyen is az Egyház?
„Én vagyok Jézus, akit te üldözöl!” (ApCsel 9,5)
– mondta Saulnak Krisztus, amikor a damaszkuszi úton megjelent neki, hogy megmentse a lelkét és szolgálatára hívja. Holott, a későbbi Pál apostol – emberileg szólva – az Egyházat üldözte, nem Krisztust. Csakhogy a Mesterünk azonosul velünk. Saul életében az hozta meg a megváltást, hogy helyre került az Egyházról alkotott képe. Talán, nekünk sem árt, ha tisztázzuk kicsit, mit jelent számunkra az Egyház, melyet ma is sokan üldöznek és támadnak, lejáratnak, vagy hírbe hoznak!
Nem titkolom, én nagyon szeretem Krisztus Egyházát. Lángol érte a szívem, és fáj a lelkem, amikor szenved, akár a bűnösöktől, (vagyis tőlünk,) akár a támadóitól. Szeretnék beszélni róla, mi is gyújtotta így fel a szeretetemet!
Voltam én már sokfelé ebben a közösségben, még sok fájdalmas tapasztalatot is átéltem, amikor keresztény méltóságunkról elfelejtkezve, felszínre tört az ösztönös ember. Mégsem tudta semmi kikezdeni az Egyházért lobogó szeretetemet. Ennek egyszerű oka van: nem mosom össze a kettőt. Az Egyház szent, a tagjai bűnnel küzdő emberek. Nem idealizmus okozza ezt bennem, hanem annak a realitásnak a tapasztalata, hogy minden helyzetben létezik egy tágasabb horizont, melyben már nem csak az ember, végképp nem csak a bűn, hanem az Isten is láthatóvá válik, a közösségen belül. Ez Jézus végrendelete. Elég csak átolvasni a búcsúbeszédét!
hirdetésAzonban ma mindenféle jött-ment ember belerúg ebbe a szent közösségbe! Sőt, még tagjai is nem egyszer méltatlanul bánnak Anyjukkal, az Egyházzal! Ez az, ami igazán fájdalmas, hiszen azt, hogy üldözni fognak minket, maga Jézus jövendölte meg, amikor az Utolsó Vacsorán az apostolokkal egészen nyíltan beszélt. Ám olyat, hogy akitől az életet kaptuk, aki Istenhez kapcsol minket a szentségek által, „hálánk jeléül” mi semmibe vesszük, vagy tiszteletlenül bánunk vele, nem bízunk az útmutatásában stb. még nem igen látott a Föld. Milyen mélyre süllyedtünk!
Tájékozatlan és felszínes ítéleteket fogalmaznak meg még katolikus emberek is arról pl., hogy az Egyház csak fenyeget minket a kárhozattal. Ez gyakran elhangzó vád. De vajon melyik szülő nem figyelmezteti a vesztébe rohanó gyermekét?! Maga Jézus is figyelmeztetett ilyen veszélyekre minket (vö.: Mk 9,33-). Vajon Ő hajlamos lenne az üres fenyegetésekre, valami átmeneti sikerért, vagy másért? Így az Egyház is, amikor figyelmeztet minket arra, hogy nem jó irányba haladunk, nem ijesztgetni akar, hanem felhívni egy valós veszélyre az eltompult idegrendszerünket. Persze, megtehetjük, hogy öntudattól duzzadó mellkassal, mi akkor is vakon menetelünk tovább, de ez a bizalmatlanság és közöny az Egyház tanításával szemben, nem kevés áldozatot fog szedni az emberek közül!
Az Egyház nem szeretne félelmet kelteni. Amikor kimondja a fájdalmas igazságot pl. a makacs házasságtörők fenyegetettségéről, valójában oltalmazni szeretne. Milyen veszélyes, hogy ma ezt a kettőt (a fenyegetést és az oltalmazást) összemossuk! Húsvétban Krisztus éppen azt bízta rá a mi közösségünkre, hogy a béke és biztonság evangéliumát hirdessük. De nincs béke igazság nélkül. Ahhoz, hogy valaki új életet kezdjen Krisztusban, át kell mennie a saját gyarlóságaival, bűneivel való szembesülés fájdalmas útján, hogy aztán feltámadhasson az Úrral.
Kár bedőlnünk a szirénhangok kísértésének, melyek felelőtlen és következmények, összefüggések nélküli lehetőségeket kínálnak, melyek állítólag egyenrangúak a Krisztus által adott tanítással, mely éppen ezeket az „egyéni utakat” tiltja meg! Nem akárki mentett meg minket, hogy ránk bízhassa az evangéliumot! Így, azonban elveszíthetjük az Egyházzal, a feltámadás gyümölcsével való kapcsolatunkat. Micsoda ára van annak, ha nem hallgatunk az Egyházra! Tulajdonképpen a magunk kezébe vesszük az üdvösségünk munkálását, de hát ki lenne képes önmagát eljuttatni a Mennybe?!
Jézus rá merte bízni erre a közösségre azt a nagy művet, amit ebben a világban alkotott, de nem csupán ebből a világból. Ha benne volt ilyen bizalom az Egyház felé, bennünk miért nincs? Miből gondoljuk, hogy közünk lesz a Feltámadotthoz, ha eltávolodunk az Ő testétől?
Az átszúrt Szívből, a szeretetet és szenvedés diadalából jött létre ez a közösség, s a Szentlélek, Pünkösdkor keltette életre. Már kétezer éve szolgálatában áll az üdvösségnek, hogy minden embernek része legyen benne. Igen, vannak gyarló tagjai, lesznek olyanok, akik megbotránkoztatnak minket! De vajon, nem kellene-e észrevennünk azt, ami ezeknél az emberi tényezőknél több? Az Egyház Krisztus teste, és a belé vetett bizalom, a vele való teljes közösség vezet el minket az Istenhez!
Molnár Miklós atya
