Ezekben a hetekben ünnepeljük azt az irgalmat, melyet Krisztus gyakorolt felettünk a megváltás művében. Ám Szent II. János Pál pápa ki is emelte ezt egy külön ünneppé, melyet ezen a vasárnapon tartunk. Az isteni irgalmasság eltérhet a miénktől, mégis egyre inkább kellene közelednünk hozzá, hogy mi is krisztusi módon éljük az irgalmasságot!

Már nem részletezném, hiszen többször kifejtettem, hogy az irgalmasság a megváltás óta nem más, mint az igazság megvalósítása. Ugyanis az igazság az, hogy Isten megkönyörült rajtunk és ezért nekünk is ezzel az érző szívvel kellene élnünk az életünket. Ha ettől eltérünk, akkor igazságtalanok vagyunk és persze irgalmatlanok is.

Ez az ünnep arra hív minket, hogy miközben Isten irgalmát szemléljük, vizsgáljuk meg a sajátunkat is. Vajon én hogyan állok ebben a lényegi kérdésben? Hiszen minden erről szól az életünk legmélyebb rétegében. Milyen szívem van? Mit látunk Jézusban, Aki a legtisztábban tárta fel előttünk Isten szívét? Ő mindig kész az irgalomra, de vannak ennek keretei.

Az isteni irgalom először is minden személy számára fel van kínálva. Nincs személyválogatás benne. Ám, nem veszíti el az igazságot a szeme elől. Úgy gyakorol irgalmat, hogy az igazságos legyen.

Egyszer egy félig-meddig hajléktalan ember lépett hozzám szenteste, hogy szeretne velünk vacsorázni, mert az „egyedül karácsonyozóknak” megterítettük az asztalt, nagy elődöm örökségét folytatva. Azonban a szűkösnek hitt keretek miatt – mivel ő nem jelentkezett előre, ahogy kértük, hogy tudjunk vele számolni – visszautasítottam. Tulajdonképpen, Jézust utasítottam el. Kicsinyhitű voltam, mert bízhattam volna, hogy Isten majd gondoskodik, hogy neki is jusson. (Maradt is bőven étek végül.) Lelkiismeretfurdalásom volt, mert mikor máskor kellett volna irgalmat gyakorolni, ha nem karácsonykor!? Pár hét telt el és egyik vasárnap éppen egy katekumennel beszélgettem róla, hol vannak a keretei az irgalomnak. Felhoztam a rossz példámat, hogy mindig merjen nagylelkű lenni. Pár perc telt bele, már csengetett is az illető hajléktalan. Ételt kért. Kissé később adtam is neki, mivel bűntudatom volt, igen bőkezűen. Úgy, hogy nekem majd egy hétre elég lett volna. Amikor elbúcsúztunk megköszönte, én meg mondtam neki, hogy szívesen, hiszen végtelenül boldog voltam, hogy végre rendezhettem ezt a „számlát”. Azért emlékeztettem, hogy legközelebb a karitásznál próbálkozzon, mert ott biztosan kap ételt. Nos, másnap is jött este. Azt mondta, éhes. Kérdeztem, hova tűnt az a sok étel, amit adtam, de nem osztotta be, hanem megette. Visszautasítottam, de már nem Jézust, mint szenteste, hanem őt. Mire számon kérte, hogy „de hát azt mondtad, hogy szívesen adtad”.

hirdetés

Később elmélkedtem Jézus irgalmasság gyakorlásáról, amiből megértettem egy fontos dolgot. Jézus és az én irgalmasságom között az egy nagy különbség (mások mellett), hogy én bűntudatból és némi szorongásból segítettem, Jézus, pedig szabadon. Ez éppen arra elég különbség, hogy az én jóindulatommal sokan visszaélnek, amit olykor hagyok. Krisztus, viszont mindig látja, hogy kinek, miben kell segítenie, de utána rábízza, hogy vegye ki a részét az élete terhéből (vö.: „menj, de többé ne vétkezzél!”). Egy héttel az említett alamizsnálkodás után ismét jött az illető. Beszélgettünk. Ennek során kiderült, hogy hónapok óta jobb, vagy hasonló fizetése van, mint nekem. Megkérdeztem, világos-e számára, hogy igazában ugyanolyan lehetőségeink vannak. Én is mehetnék hozzá kérni. Nem egyszerű ma megkülönböztetni, hogy kinek, mivel segítek igazán! Van, aki maga nem kívánja felvenni az élete terheit…

Az isteni irgalom nem hagyja el az igazságosságot, de mindig segít annak, és abban, akinek, amire igazán szüksége van. Jézustól azt tanultuk (erről külön is írtam már), hogy Ő a kapcsolatunk igazságának a terhét a saját vállára vette. Ezzel gyakorolt irgalmat. Mi gyakran ott hibázunk, hogy amikor irgalmazni szeretnénk várjuk a megkönnyebbülés érzését, vagy valami felemelő érzést, hogy jót tettünk egy rászorulóval. Ám az irgalom azt is jelenti, hogy magamra vállalom a kapcsolatunk igazságának a terhét. Ezt a keresztet én hordozom el. Vagyis, bár olykor megkapjuk az említett pozitív érzelmeket végül, eleinte nem egyszer inkább a súlyát érezzük annak, amit magunkra vállalunk. Ez érthető akkor is, amikor megbántottak minket és eltekintünk az esetleg jogos sértettségünktől, vagy amikor másokat a mi munkánk „gyümölcsével” segítünk, időt szentelünk rá. Készülnünk kell rá, hogy az irgalom gyakorlása, néha minket is megsebez. Ezeket a hegeket büszkén viselhetjük!

Az irgalmat nem csak a megbocsájtásban, alamizsnában kell gyakorolnunk, hanem minden emberi kapcsolatunkban, sőt a közösségünkkel szemben is. Minden olyan alkalom, amikor elhordozom a kapcsolatunk terheit, lehet az isteni irgalom eseménye. Milyen nagy baj, hogy ma gyakran nem együtt hordozzuk a realitások súlyát! Házasságok, barátságok, emberi kapcsolatok, sőt a közösségeink is nyögik ennek a következményeit. Ezért van egyre nagyobb bajban a nyugati kereszténység, mert nem együtt viseljük a realitások terhét. Ebből, persze az következik, hogy egyesekre egyre nagyobb súllyal nehezedik a dolog. Amikor az őskeresztényekről azt haljuk, hogy „mindenük közös volt”, éppen arról árulkodik ez a mondat, hogy ők még együtt viselték a terheket. Ez könnyebbé is tette azt. Vajon a közösségedért, az Egyházért, te milyen fájdalmakat, fáradalmakat hordozol? Irgalmas vagy, vagy igazságtalan? Micsoda kincsek ma nekünk azok, akik hagyják magukat megsebezni az irgalom szegével, amikor elhordozzák a közösségeink igazságainak terheit!

A mai evangélium Tamás apostol kétkedését idézi fel. „Ha nem látom a sebeket, nem hiszem el, hogy feltámadt!” Vajon, ha mi, akik krisztusinak, kereszténynek hívjuk magunkat, találkoznánk egy ma élő tamásapostollal, lenne mit megmutatnunk neki? Vajon tanúskodik-e az életünkben egy-egy seb arról az örökéletről, melynek részeseivé váltunk? Az irgalom megsebezte-e már a kezünket, lábunkat, fejünket, szívünket, hogy tanúi lehessünk a feltámadás igazságának?

Címlapkép forrása: Freepik